Add kölcsön a pulcsidat

Beszéljünk nyílt lélekkel. Olyan a mai világban úgysem annyira divat. Inkább palástolunk és titkokkal takarózunk, mintha csak úgy megvédenének minden hidegtől a télben. De azokat nem arra találták ki.

Sose felejtem el, amikor még középiskolás korunkban L azt mondta nekem: "Irigyellek, amiért ilyen gyorsan regenerálódsz egy lelki csapás után." És tényleg így van, a mai napig. Legyen szó szerelemről, munkáról, bármi másról. Viszont egy idő után azért kopik az ember.
Érzem, hogy amikor a lelkem színtiszta ostorcsapást kap, milyen mélyre hatol az ütés, csíp és fáj. Nekem meg fénysebességgel kell mosollyal reagálnom és úgy tennem, mintha mi sem történt volna. Mert ezt várják el. Ez a megszokott. Hogy erős vagyok.

Naná, hogy az vagyok. A fogorvosom szerint is egy hős. 

De szerintem a sorozatlövést a katonák sem nagyon bírják, még akkor sem, ha van rajtuk golyóálló mellény. Az is kopik egy idő után. 
Tudjátok, én értem, hogy "ez egy ilyen időszak", és "nyáron nehezebb" és minden ilyen klisés megszólalás, amivel áltatod és vigasztalod a másikat, amikor rossz hírt kap, vagy épp egy bombasztikus elutasítást. Na, de ha minden hónapban ez a szöveg, már fél éve. Fél éve "nehéz időszak van" ? Ez hülyeség. 

Egyszerűen csak valaminek nem kell még megtörténnie. És az állóvíz saját maga körül keveredik. Én meg egyre jobban görcsölök, és a száz éves centrifuga illedelmesebb lesz lassan nálam. 

Mert tudod hamar felállok én. Mint a fűszál, akire rátapostak újra felegyenesedik. Pont nem érdekli milyen súly volt rajta. De abban a pillanatban, amikor már a tizedikhez közeledik a visszautasítások száma. "Sajnáljuk, nem Téged választottunk." "Bocsi, nem lesz második randi." "Ebbe a lakásba kutya nem jöhet." "Ezen a cikken még dolgozz, nem az igazi." - Tudod mit érzek én? Mintha ostorral vágnának hátba huszonegyszer. Beleváj a húsomba. Minden önérzetembe és eszi szét, savként marja az önbizalmamat. A tudatomba fúrja magát, aki engem hibáztat, hogy miért nem vagyok okosabb, vagy sokkal sokkal életrevalóbb. És se perc alatt elhiszem, hogy aprópénzt érek.


Általában szükségem van egy napra. Vagy egy félre, attól függ a napnak melyik szakában ért a bánat. De kell, hogy tisztázzam magamban, hogy jó oké, ez most nem sikerült, és vajon miért. És ne rágjam a saját lelkem, mert nem én miattam. Csak nem ez volt az utam. 
És lehet nem jól csinálom, mert azonnal el kéne engednem, és pozitivitás, minden OraveczCoelho idézet azonnal cetlire, a falamra. De nekem ez most nem megy. Így nem. Egy minimális "gyászidőszak" kijár. Azt hiszem. Fel kell mérnem a terepet józan ésszel, hogy ha ez az irány nem volt jó, mert ide nem kellek, akkor másba kell belefogni. Nincs ezzel gond.

Megírom sms-ben még édesanyámnak mi a helyzet. Hatvan szomorú smileval válaszol és a végén odatűzi a "nem baj, majd a következő..." És tudod mit, hiszek neki. 
Tudom, a szívem mélyén, egy kicsike kis lángban ég, a tudat, hogy van helyem, sokkal jobb helyem valahol. 
És az Univerzum lassan eldönthetné hol, mert amennyit ver mostanában, minimum lottó ötössel kell most már kárpótolnia. 

Szóval kérlek, add kölcsön a pulcsidat, mert fázom. Nyáron.

Üzenetek a rögzítőmön

Helló! Mi lenne, ha

Szólnál végre a srácnak, hogy hozza azt a laptop töltőt, mert baromi sürgős lenne.

A boltban vennél egy csomó zöldséget. Levest akarok ma főzni. És egy-két csokor vékony hagymát, amit annyira szeretsz mostanság a szendvics mellé.

Lecserélnéd a telefonod. De halkan, nehogy a mostani meghallja, és idő előtt bemondja az unalmast.

Szereznél sütit és/vagy fagyit. Ma este Izland játszik a horvátok ellen, és nem akarom még egyszer végig izgulni nasi nélkül a 90 percet. Köszi. Puszi.

Ilyen lenne, ha valaki üzenetet hagyna nekem erre a hétre.
Tudom, hogy nem vagyok a bloggerek mintaképe. Össze-vissza irkálok, hol létezem, hol nem. Sokszor azt sem tudom, mit írhatnék az olvasótábornak, mi az, ami érdekes lehet mások számára. Lehet minden, lehet, hogy semmi abból, amiket eddig átéltem. Kettősség érzete áll fent bennem, amikor ezekre gondolok, hogy hogyan lehetnék mégis hiteles és megfogható író, ha nincs sokszor hajlandóságom kitenni magam a kirakatba.

Annak idején, amikor írni kezdtem terápiás felirattal, még olyan egyszerűnek tűnt minden. Azóta meg csak az évek telnek, mérföldkövek lépődnek és távolodnak el. A blog is már nyolc éves, júniusban ünnepelt. El se akartam hinni, hogy ez az egy platform mennyire rám öregedett.
Közben meg valamik változtak, valamik nem. Még mindig keresem azt az ösvényt, de szerintem már egy egész gabona kört leírtam a budapesti pályafutásom alatt. Az indián nevem meg Útkereső lenne. És biztos vagyok benne, hogy az Univerzum egyszer így fog nyilatkozni rólam: "Tudod milyen sok akadály elé kellett állítsalak, hogy rájöjj, rossz úton vagy?"

Most sem ígérek semmit. Hogy most már itt leszek, mert akkor tuti nem. Lehet itt leszek. Szeretnék itt lenni. Sőt sok minden máshol is.

Amennyire kutattam az elmúlt időszakban, azért találtam új otthonokra és új családra, új célokra is. Jelenleg, ha nagyon olvasnál, a Carrie.hu -n megtalálsz. Ez az a hely, ahol mostanság a nagy viharokban végre révbe értem kicsit. És mindig békét nyújt, amikor már nagy lenne a szélvihar.

Például most sem tudom mit mesélhetnék még? Jelenleg is megszületendőben van a második regényem, szóval azt lehet várni lélegzet visszafojtva. Bár inkább vegyetek levegőt, kicsit messze van még a vége.


És igen, még mindig a sztárszerelmeim között süttetem a hasam, a levendula mező kellős közepén, egy jeges tea és kakaós palacsinta társaságában. Az alapok azért nem változnak.

ATH

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...