Nyílt levél a Madárasszonynak

Kedves Petra,

Már egy hónapja birtokomban van a könyved és hetekkel ezelőtt befejeztem, de még csak most sikerül szavakba öntenem a gondolataimat.
Úgy is érzem magam, mint aki elkésett egy fontos eseményről. A lelkem díszbe öltözve, a szívem hatalmas virágcsokrot szorongat. Mintha ballagás lenne, vagy valami óvodai esemény.

Ott állok a kapuban a könyveddel a kezemben, a szülők keresik a gyerekeiket, én meg úgy érzem magam, mint egy ázott rigó, akit épp szárít a nyári napsugara.
A Madárasszonyt azt hiszem karácsonyra kaptam, vagy a születésnapomra már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy mindannyiszor, amikor a könyvesboltban voltunk látványos vágyódtam utána, forgattam a kezemben, hogy észrevegyék, ez tökéletes ajándék lesz nekem a következő ünnepen. Meg is kaptam. Bibliám lett egyből. Nekem való mesekönyv az. Olyan világ az, ahova nem megy akárki fia, lánya.

Az Akkor is másabb. Itt más asszony mesél, egy másik fájdalmasan nehéz női sorsról.
Ültem a buszon és olvastam. Nevettem. A következő percben a könnyem akart kicsordulni. Mindössze három mondat választotta el a két gondolatot és úgy játszott az érzelmeimmel, mint gyerekek a pöttyös labdával. Soha még könyv nem vetemedett arra, hogy könnyekig hasson tömegközlekedés közben. Márpedig én nem sírok mások előtt, buszon főleg. Muszáj voltam becsukni azt az oldalt, felnézni az égre, lesni a fák között elröppenő madarakat, csak hogy megnyugodjon a lelkem.


Volt, hogy a munkaszünetekben is elővettem, hogy megtudjam, akkor most a Bárdosi tényleg szerelmes Sárába, vagy mi lesz már. És mi van az Őze bácsival?

Őszintén szólva, drága Petra, minden elismerésem! Bár kétségem nem volt felőle, hogy tolladból született történetekben valaha csalódnom kellene. Meglepődtem olykor, hogy milyen őszinteséggel és tisztasággal vagy képes megeleveníteni előttem ezt a történetet. Ha kellett karcoltál, bele a legmélyebb rétegeimbe, amik után igaz pihennem kellett pár órát, de aztán, mint jó túrázó újra nekivetemedtem a hegynek. Aztán olyan játszi könnyedséggel viccelődtél, hogy hangosan kacarásztam az emberek között a metrón.
Köszönöm, hogy megismerhettem Sárát, a gyerekeit. Őze bácsit, és Picit. Bárdosit és még Andrást is. És, hogy olyan titkos üzeneteket rejtettél el a történet fonalában, mint például ez is:

"Van minden emberben egy titkos erőforrás, amelynek pontosan nem ismerni a helyét. Nem tudni, hol fakad, vagy mi táplálja, de amikor szükség van rá, éppen a legnagyobb bajok és fájdalmak idején felzubog., és talpra állítja azt, aki a földre zuhant és azt hiszi, már semmi reménye sincs." 

UI: Azt hiszem Sára a sorok között azt üzeni, hogy szívesen lenne szereplőd még egy regényre, és elmesélné, mi a helyzet Őze Picivel. :)

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...