Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt

Sosem hittem volna, hogy ez megtörténik, de ma megnéztem a Csillagainkban a hibát - mint ahogy azt sem hittem volna, hogy elmegyek az ajtó mellett, ahova be kellett volna lépnem. Hogy toporzékolni fogok még a hidegben percekig, mire ráveszem magam, hogy bemenjek.

Egy adományozós bloggervásár kellett, ahhoz, hogy újra tudatosuljon bennem, hogy az én jelenlétem a blogger világban kicsit más, mint a többi. Az a "minek beolvadni a tömegbe, ha arra születtél, hogy kitűnj" típus. A filmet imádtam, és onnantól kezdve, hogy Augustus Waters kiejtette a száján az "álomszép vagy"-ot Hazel Grace Lancesternek végig is könnyeztem, sírtam az egész történetet. Jelenleg talán nem is tudnék mást hozzáfűzni csak, hogy egy csodálatosan kemény és mély sztori. Amit nem érdemes nézetlenül hagyni.

És velem mi van? A folyamatos, itt vagyok, hol vagyok, most vagyok, vagy nemjeim után. Még létezem. Úgy, mint egy megrajzolt, de még ki nem színezett figura.


Tegnap este egy igen zsúfolt partin megkérdezte tőlem valaki, hogy milyen regényt írni - mert ő nem tudja elképzelni és meséljek. Elmeséltem. Az én verzióm; mivel mindenki máshogyan ír. A gyakorlatban ez mégis egészen más természetűnek látszik. Milyen az, amikor regényt írsz?
1. Egy más világban élsz. 2. A külvilág csak egy porhüvely. 3. A tested jár-kel, de a lelked nem e világi dolgokat él meg. 4. A komfortzónád kacifántos és kicsi, egy röpke nem odafigyelt pillanatban képes megkarcolódni.
5. Most pár hónapig a kurzor a legjobb barátod.
Ijesztő érzés, amikor rádöbbensz, hogy a tested elvisz a kötelező helyekre. Utazol, közlekedsz, dolgozol, létezel. Vagy. Gondolkodsz. Érzel, fogsz. De a lelked valami folyamat kiszakította a helyéről és most ezer szóban éli életét. Te nem veszel észre semmit, nem látsz mást, mint egy csendes lányt, aki nem tolerálja már a tömeget, ha idegenek érnek hozzá, ha mesélnie kell magáról. Ha meg akarják érteni. Ő jelenleg máshol jár. Nem akar bántani téged. Nem is kell, hogy megértsd. Nincs neki semmi baja. Csak ír.

És, hogy miért nem tudtam belépni az ajtón? A mai napig ráz belülről valami feszültség, ha meglátom a tökéletes helyet, cukrászdát, kávézót. Fénylik a precizitás, és kényszeresség minden formációjától, pedig csak eladni próbálja magát. Szép dolgokat ölt magára. Sugározza magából a kedvességet és a pompát. Ez nem baj. Csak én, hogyan illenék ide be? Mikor belelépek minden pocsolyába. A hajam kócos a széltől. Úgy csoszogok néha, mint a Pál utcai fiúk. A lelkem egy vikingé. A közérzetem vadabb, mint a legádázabb viharoké. Vannak pillanatok, amikor meg kell győznöm magam arról, hogy ha bemegyek egy ilyen helyre, nem teszem tönkre a legszebb porcelánt.

Egyszer megismertem egy fiút. Hosszú barna haja volt, amit mindig összefogott egy lófarokba. Gyönyörű bounty kék szemei méterekkel előre villogtak, hogy úton van és érkezik. A mosolya, cserfes volt és pimasz. Soha életemben nem láttam még olyan szép oroszlánt, mint, amilyen ő volt.
Egyszer elhívott. Sétáltunk egy emberöltőt. Akkor még nem tudtam egészen, be sem akartam vallani igazán, hogy ő abból a különleges gyártó sorból való, ahonnan engem is leejtettek. Ő sem illik bele a tömegbe. A táncos mulatságokba. A gazdag, puccos éttermes vacsorákba. Mi sétálunk az emberek között világítós szemmel. Csendesek vagyunk, néma hangossággal lázadunk. Könyvekkel létezünk. Zenével alszunk. Szavakkal ébredünk. Azt hiszem felismert. Én is őt. És pont ezért nem tudunk egymás mellett maradni, mert egyformák vagyunk. Túlságosan is.
Ő is, olyan, mint én. Elrejtőzik, és csak akkor jön elő, amikor ő jónak látja.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás