Van AZ úgy...

Van AZ úgy, hogy Stephen King vászonra vitt alkotása (IT) után, osztogatniuk kéne egy (fekete-piros) feliratos pólót, Most láttam, AZt... felirattal, hogy megmagyarázd az arckifejezésed a metrón ülőknek és úgy összességében, azoknak, akik nem most jöttek ki a moziból.

Van az úgy, hogy nehéz az élet, de úgy is, amikor a nehéz szó eltörpül amellett, amit épp érzel. Elmagyarázni sem tudod a környezetednek mi folyik le benned ebben a szent pillanatban és ez milyen belső vívódásokkal jár. Nem tudnád megfogalmazni szomorú vagy-e, vagy csak kedvetlen, vagy csupán semmilyen.

Van az úgy, hogy a régi villamosból kiömlenek az emberek, de mindig több száll fel, mint amennyi eredetileg elférne rajta. És mindig szalonna szaga van az utasoknak, vagy lehet a járműnek, ki tudja már azt eldönteni. Csak árad az a jó kis aromás illat, ami befészkeli magát az orrod apró részeibe és a friss levegő sem képes kihajtani onnan a pici szagrészecskéket.

Van az úgy, hogy az ősz olyan orbitális hirtelenséggel érkezett meg, hogy letaglózta a lelked - időt sem hagyva arra, hogy fokozatosan szokd meg a rossz időt, a színek változását, a madárhangok távozását. Olyan erővel csapódott a földbe a hőmérsékletcsökkenés, hogy anyádtól a pofon kevésbé fáj hétfő reggel. Az elmúlás alattomos kukacként mászott a szíved kérgeibe és rágta ki a reménységet a jó felé. De az elmúlás is elmúlik egyszer - ebben bízol.
Van az úgy, hogy amíg ezt az érzést próbálod magadból kikapargatni elfeledkezel más dolgokról. Elveszted az időérzéked, és az ősz csak telik. És hamarosan tél lesz.

Van az úgy, hogy nem öleljük meg egymást. Nem értik a beszéded.
Tudod milyen érzés az - nem a szeretetnyelveden kommunikálni. Amikor nem érinthetsz meg embereket, pedig tudod, hogy erre lenne szüksége. Mégsem mehetsz oda a sárga Ferrariból kiszálló úrhoz, hogy "no, de uram, el kell mondjam önnek, gyönyörű az autója, gratulálok" egy ártalmatlan vállérintés társaságában, mert az nem megszokott.

A fotó tollal készült mintázat elhalványodott maradványa, nem sebhely

Van az úgy, hogy az életszakaszok közötti váltás idejében, a két korlát hídján, ami egy több száz kilométeres mélységet rejt maga alatt - megáll az ember. Csak úgy bámészkodni, vagy félelemből, mert annyira inognak a régi falécek a lába alatt. Ki tudja, de lehet pont ezért lepik el, mint molylepkék a lámpafényét az éjsötétben, csapongó gondolatok az agyát. El is indul, meg nem is. Kettőt lép előre, majd egyet vissza. Rászánja magát háromig is eljut, majd ismét megáll. Leguggol, mert azt hiszi, ha nem látják, akkor eltűnik. De nem. A megoldást keresi rendületlen. Hol a mosoly? Hol a boldogság?
Abban az életszakaszban, ahol ezen a hídon próbálsz átkelni, viharos csapongások közepette, hol vagy, hol nem, hol volt, hol nem... Nem biztos, hogy látod jelenleg az út végét. Sodródsz az árral és a gondolatokkal. Na, és akkor mi van? Nem ráérsz eljutni oda, ahova kiírta a sors a neved? A te sorszámod is felvillan egyszer. Csak fogadd el a helyzeted. Nem ijesztő az, ha éppen egy pillanatig nem tudod, hogy merre tartasz.

Van az úgy, hogy tiszta para vagy. Tetőtől talpig, és a lehető összes szerencsétlenséget bevonzod, mindezek ellenére, amik csak léteznek a világban. És lesz olyan alkalom, amikor random részeg emberek fogják megsimogatni a hajad hátulról, de a sokk ellenére is képes leszel célba érni. És alaposan hajat mosni.

Van az úgy, hogy nem vagy egyedül. Bár a szellemek létezését még nem ismerték el, hivatalosan.

Megjegyzések