Szívem egy sarka, Sopron

Miért érzem azt minden nagyobb utazás után, hogy írnom kell? Nem tudom hova és miért, de le kell írnom. Bár fejemben tengődnek a gondolatok, sorakoznak, mint a postán az emberek hétfőnként - várják, hogy felvillanjon az ő sorszámuk - de a túlzsúfolt teremből képtelen vagyok kiterelni szép sorjában az embereket. Csak úgy a szavaimat sem. Nem bárányok ők, mind inkább farkasok.

Metró fékez. Gyöngyösi utca. Lomhán lesétálok a járműről, kikerülöm az embereket. Felmászom a több lépcsőfokon. Kikapcsolom a zenét. És hallgatom a kis utcát. Fúj a szél. Fázom egy kicsit. Három órája még Sopron főterén süvített a kabátom alá a hideg levegő.
Befordulok a kis utcába. Furcsa, hogy egy két ember sétál el mellettem. A levelek jajveszékelését is lehet hallani, ahogy arrébb tolja őket az időjárás makacs keze. Csipognak a számok, zúg az ajtónyitó, kattan a zár, nyílik a rácsos ajtó. Belépés.
Cipő lerúg, táska letesz. Kipakol és ebédet készít.

Ezer gondolat ismét. Cikáznak a fejemben. Aludni akarok. Nincs már sok időm, uzsonna után kábé egy óra és indulnom kell a moziba. Ma randizom magammal. Én és én, a Tulipánlázra vagyunk hivatalosak. Mégis lefekszem húsz percre. Ébresztőt állítok. Valami buta, idegesítő zene. Hirtelen ébredéskor a "miasz@rezahang". Feltápászkodom. Átöltözöm. Elindulok.
Ismét metró. Otthon hagytam a könyvem, így az embereket bámulom. Előttem szerelmes pár. A lány elvesztette a telefonját, utána kotorászik a hatalmas hátizsákban. A fiú hívni próbálja, amint meghallják a hangot egyöntetűen elmosolyodnak. Észrevették, hogy nézem őket. (Ops) Zavaromban és a jelenetet látván a fiúra mosolygom, majd a lányra. Kedvesek.
A bácsi is rám mosolyog, aki arrébb áll, hogy leszálljak a metróról. Azt gondolom, az ember mindig ott van, ahol lennie kell. Mindig a jó helyen vagyunk. Még, ha nem is hisszük azt.

A jegyfoglalásom törölték, mert késtem két percet a "félórával a kezdés előtt vegye át a jegyét" felszólításról. Vettem másikat. A sorban egyedül ülök. Majd jön egy néni. Majd egy férfi, aki rám szól, hogy üljek arrébb, mert az ő székére ültem. Átültem. Kedvesebb lett volna az arckifejezésem, ha nem úgy viselkedik velem, mintha egy lázongó tini lennék, aki öntörvényűen foglalta el a helyét. Más is benézi ezeket a számozásokat. Olyan kopottak azok a jelek a székeken.

Tulipánláz. Az a fránya Deborah Moggach. Hát lehet ilyen szerelmeket írni? Lehet. Magába rántott a 17. század.
Moziból ki. Metróba be. Még mindig nem hallgatok zenét. Az embereket figyelem, lopva. A film után két nő, holland tulipánhagymákról beszél. És a Puskin falai beszippantották két lány társalgását, az egyikőjük szomorú és bonyolult szerelmi életéről és szakításáról.
Apa is hozott tulipánhagymákat anyának, Belgiumból. Tulipán mintát faragott az én éjjeliszekrényem fiókjaira is.

Újra kattan a zár. Gyerek hangok az emeletről. Ajtó csukódik. Villanykapcsoló kattan. Lézengek. Nem vagyok éhes. Nézelődöm még kicsit. De épp ideje lenne lezuhanyoznom. írnék róla, de, amiről a legjobban kéne, az nem megy most. Sopron a tűz városa. Nekem. Másnak biztos mást jelent. Mintha egy hatalmas várban sétálgatnék. Hatalmas várfalak között. Minden sarkon vár valami meglepetés. Szökőkút, cukrászda, szobor.
Mindenhol érezni azt a királyi dohos illatot, ami különlegessé teszi a légkört.
Az úton mindig a Lövő felé vezető utat lesem. A szélturbinák fordulatait. Ahogy kanyarodik az út, és szinte egy szélforgó alatt hajtasz el. Olyan hatalmas. Olyan bódító. Olyan csodálatos. És erős.
Megnyugtat a lassú, egyenletes forgása. Arra gondolok, mi lenne, ha ma egyszer időben feküdnék le, és nem agyalnék bonyolult dolgokon.

Van AZ úgy...

Van AZ úgy, hogy Stephen King vászonra vitt alkotása (IT) után, osztogatniuk kéne egy (fekete-piros) feliratos pólót, Most láttam, AZt... felirattal, hogy megmagyarázd az arckifejezésed a metrón ülőknek és úgy összességében, azoknak, akik nem most jöttek ki a moziból.

Van az úgy, hogy nehéz az élet, de úgy is, amikor a nehéz szó eltörpül amellett, amit épp érzel. Elmagyarázni sem tudod a környezetednek mi folyik le benned ebben a szent pillanatban és ez milyen belső vívódásokkal jár. Nem tudnád megfogalmazni szomorú vagy-e, vagy csak kedvetlen, vagy csupán semmilyen.

Van az úgy, hogy a régi villamosból kiömlenek az emberek, de mindig több száll fel, mint amennyi eredetileg elférne rajta. És mindig szalonna szaga van az utasoknak, vagy lehet a járműnek, ki tudja már azt eldönteni. Csak árad az a jó kis aromás illat, ami befészkeli magát az orrod apró részeibe és a friss levegő sem képes kihajtani onnan a pici szagrészecskéket.

Van az úgy, hogy az ősz olyan orbitális hirtelenséggel érkezett meg, hogy letaglózta a lelked - időt sem hagyva arra, hogy fokozatosan szokd meg a rossz időt, a színek változását, a madárhangok távozását. Olyan erővel csapódott a földbe a hőmérsékletcsökkenés, hogy anyádtól a pofon kevésbé fáj hétfő reggel. Az elmúlás alattomos kukacként mászott a szíved kérgeibe és rágta ki a reménységet a jó felé. De az elmúlás is elmúlik egyszer - ebben bízol.
Van az úgy, hogy amíg ezt az érzést próbálod magadból kikapargatni elfeledkezel más dolgokról. Elveszted az időérzéked, és az ősz csak telik. És hamarosan tél lesz.

Van az úgy, hogy nem öleljük meg egymást. Nem értik a beszéded.
Tudod milyen érzés az - nem a szeretetnyelveden kommunikálni. Amikor nem érinthetsz meg embereket, pedig tudod, hogy erre lenne szüksége. Mégsem mehetsz oda a sárga Ferrariból kiszálló úrhoz, hogy "no, de uram, el kell mondjam önnek, gyönyörű az autója, gratulálok" egy ártalmatlan vállérintés társaságában, mert az nem megszokott.

A fotó tollal készült mintázat elhalványodott maradványa, nem sebhely

Van az úgy, hogy az életszakaszok közötti váltás idejében, a két korlát hídján, ami egy több száz kilométeres mélységet rejt maga alatt - megáll az ember. Csak úgy bámészkodni, vagy félelemből, mert annyira inognak a régi falécek a lába alatt. Ki tudja, de lehet pont ezért lepik el, mint molylepkék a lámpafényét az éjsötétben, csapongó gondolatok az agyát. El is indul, meg nem is. Kettőt lép előre, majd egyet vissza. Rászánja magát háromig is eljut, majd ismét megáll. Leguggol, mert azt hiszi, ha nem látják, akkor eltűnik. De nem. A megoldást keresi rendületlen. Hol a mosoly? Hol a boldogság?
Abban az életszakaszban, ahol ezen a hídon próbálsz átkelni, viharos csapongások közepette, hol vagy, hol nem, hol volt, hol nem... Nem biztos, hogy látod jelenleg az út végét. Sodródsz az árral és a gondolatokkal. Na, és akkor mi van? Nem ráérsz eljutni oda, ahova kiírta a sors a neved? A te sorszámod is felvillan egyszer. Csak fogadd el a helyzeted. Nem ijesztő az, ha éppen egy pillanatig nem tudod, hogy merre tartasz.

Van az úgy, hogy tiszta para vagy. Tetőtől talpig, és a lehető összes szerencsétlenséget bevonzod, mindezek ellenére, amik csak léteznek a világban. És lesz olyan alkalom, amikor random részeg emberek fogják megsimogatni a hajad hátulról, de a sokk ellenére is képes leszel célba érni. És alaposan hajat mosni.

Van az úgy, hogy nem vagy egyedül. Bár a szellemek létezését még nem ismerték el, hivatalosan.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...