Anyám paszulylevese

Anyám paszulylevese nagyon finom, sőt hipermega finom, nincs mit ezen szépíteni. Ez van és kész. Annyira jó, hogy én magam nem merem főzni, nehogy leromboljam a paszulyleves iránti vonzalmam és megtörjön a varázs.

Lassan vége a júliusnak és nekem ez az első szabad hétvégém, amikor van időm rendet rakni, nagy bevásárolni, erős gondolatokat a fiókba installálni. Most is sikerült a zsigerekig megmozgató nosztalgia hangulatba kerülnöm, hála az új környéknek, ahol lakom. Minden öreg néni, és bácsi, vagy csupán a szél fuvallata, ahogy megmozgatja a fák leveleit, vagy a gyerekzajok eszembe juttatják a vidéki hangulatot. Sőt még a kutya zihálása is, ami hajnalban beszűrődik az ablakon keresztül. Pont ugyanolyan, mint otthon a szomszéd ebe.
Látom a papókat kerékpárt tolni, amitől egyből beugrik nagyapám, meg a piros biciklije, ahogy gurul befelé az utcába. A mamókat meg egymás mellett lassan, komótosan sétálgatni és az ebéd receptjét kibeszélni. Ekkor eszembe jut, mikor még nagyanyám bot nélkül tudott járni és mindennap valamelyik utcabéli néni udvaráról kellett összehalásznom, hogy namégishát jöjjön nekem krumplit sütni - vagy a "kezdődik a szappanopera, le ne maradjunk!".
Sokszor kell erre rádöbbennem, piszkosul hiányoznak azok az idők. Sokszor kell arra is feleszmélnem, hogy nagyapám már nem él, mimókám, pedig egyre nehezebben létezik a világban. Én, pedig 200 km-el arrébb gyűröm a fesztiválokat, koncerteket, mindennapokat, csalódásokat, önállóvá válások pillanatait. Mindig rá kell jöjjek, hogy milyen nehéz egy szintet elérni. Milyen nehéz átlépni egy nehezebb időszakon. És milyen nehéz elengedni egy boldogabb pillanatot. De minél többször történik meg az ilyesmi, annál büszkébb és erősebb leszel, és egy idő után már gyakorlott érzelemlovas válik majd belőled.



Ma szembe kellett nézzek önmagammal és el kellett fogadnom a tényt, hogy én az a tipikus rácsodálkozó ember vagyok. Tök mindegy mi az, csúnya, vagy szép én, mint gyerek először a játékboltban a részletekig elemzem a rácsodálkozás tárgyát.
Megnézem az embereket, mert érdekesek. Miért vett zoknit a papucshoz? Miért lóg ki a zsebéből egy zsebkendő? Miért festi a szemét zöldre, ha nem áll jól neki? Vajon ő ezt látja normálisnak - csak nekem nem az?
Megnézem a tájat. Ha új helyen járok, akár abban a városban, ahol lakom - körbe nézek, mindent, tetőtől-talpig. Valaki azt hiszi szórakozott vagyok, és várni kell rám, míg kinézelődöm magam.

Ellátogattam a FINA-ra. Persze, hogy nem fogok otthon ülni a szabad hétvégémen. Mivel, kezd úgy látszani, hogy végeláthatatlan energiaforrással rendelkezem, és nem tud kimeríteni a folytonos jövet-menet. Inkább az unalom ténye jelent pánikzónát - a hétvégi "csinálj olyat, ami nem jellemző rád" margójára, szereztem egy FINA jegyet és megnéztem, hogy úsznak a magyarok. A metrótól GPS-t sem kellett használnom, egyszerűen csak követnem kellett a tömeget, és mint hömpölygő folyó zúdultunk be a Duna Arénába. Természetesen jött a nagy rácsodálkozás. Gyönyörű, szép. És igazi és ilyet csak a tévébe láttál gyerekkorodban, és ú és á. Engem megvettek. Szerettem. Megnéztem. Szurkoltam. Tényleg mi vagyunk a leghangosabb szurkoló gárda! Éljen, éljen!

Ezt is felvehetem a "dolgok, amiket lehet egyedül csinálni" listámra. A moziba járás mellé. Jut eszembe a héten ez is megvolt. Valerian (írhatnék kritikát, tudom, meg minden...de) 10/9,9999. Beülnék megnézni még egyszer! Dane DeHaant imádtam, de még Cara Delevingne-t is. Luc Bessonnak meg majd küldök egy doboz csokit és adhat magának egy önpacsit a szép munkáért.
- Persze erre a filmre is rácsodálkoztam. A látvány sem volt kiskutya.-

És nem csak rá, hanem simán is tudok ám csodálni dolgokat. Csodálom az anyukákat, akik gyereket nevelnek és az apukákat, akik bármit megtennének a picurkákért - mesét mondanak a bevásárló központ közepén, és hat szatyorral a kezükben is képesek bújócskázni.
Csodálom a művészeket, akiknek van ritmus érzékük, azokat, akik egy pálcikaembernél többet tudnak rajzolni, akik fejében egy egész képlet van az emberiség fejlődésére.
Csodálom L-t, aki már tizenkét éve a barátnőm, és az ellentéteink ellenére - ami igazából megalapozza a kapcsolatunkat, mert el tudjuk fogadni a másikat - szeret. Ritkán élünk meg rossz napokat, de azokat nagyon. És mindig visszatalálunk a másikhoz, még akkor is, ha kicsit több idő kell hozzá.
Csodálom anyukámat, aki a nehéz időszak ellenére is tud finom paszulylevest főzni és képes humorizálni nekem 200 km távolságból.
Csodálom a világot, ahogy lélegzik és fejlődik.
Csodálom az emberi akaraterőt, mert, ha az elhatároz valamit, véghez viszi, bármibe is kerüljön. Csodálom az emberi lelket, mert mindig hazatalál.

Csodálom az ananászokat, amiért olyan szép formájuk van.

Megjegyzések