Anyám paszulylevese

Anyám paszulylevese nagyon finom, sőt hipermega finom, nincs mit ezen szépíteni. Ez van és kész. Annyira jó, hogy én magam nem merem főzni, nehogy leromboljam a paszulyleves iránti vonzalmam és megtörjön a varázs.

Lassan vége a júliusnak és nekem ez az első szabad hétvégém, amikor van időm rendet rakni, nagy bevásárolni, erős gondolatokat a fiókba installálni. Most is sikerült a zsigerekig megmozgató nosztalgia hangulatba kerülnöm, hála az új környéknek, ahol lakom. Minden öreg néni, és bácsi, vagy csupán a szél fuvallata, ahogy megmozgatja a fák leveleit, vagy a gyerekzajok eszembe juttatják a vidéki hangulatot. Sőt még a kutya zihálása is, ami hajnalban beszűrődik az ablakon keresztül. Pont ugyanolyan, mint otthon a szomszéd ebe.
Látom a papókat kerékpárt tolni, amitől egyből beugrik nagyapám, meg a piros biciklije, ahogy gurul befelé az utcába. A mamókat meg egymás mellett lassan, komótosan sétálgatni és az ebéd receptjét kibeszélni. Ekkor eszembe jut, mikor még nagyanyám bot nélkül tudott járni és mindennap valamelyik utcabéli néni udvaráról kellett összehalásznom, hogy namégishát jöjjön nekem krumplit sütni - vagy a "kezdődik a szappanopera, le ne maradjunk!".
Sokszor kell erre rádöbbennem, piszkosul hiányoznak azok az idők. Sokszor kell arra is feleszmélnem, hogy nagyapám már nem él, mimókám, pedig egyre nehezebben létezik a világban. Én, pedig 200 km-el arrébb gyűröm a fesztiválokat, koncerteket, mindennapokat, csalódásokat, önállóvá válások pillanatait. Mindig rá kell jöjjek, hogy milyen nehéz egy szintet elérni. Milyen nehéz átlépni egy nehezebb időszakon. És milyen nehéz elengedni egy boldogabb pillanatot. De minél többször történik meg az ilyesmi, annál büszkébb és erősebb leszel, és egy idő után már gyakorlott érzelemlovas válik majd belőled.



Ma szembe kellett nézzek önmagammal és el kellett fogadnom a tényt, hogy én az a tipikus rácsodálkozó ember vagyok. Tök mindegy mi az, csúnya, vagy szép én, mint gyerek először a játékboltban a részletekig elemzem a rácsodálkozás tárgyát.
Megnézem az embereket, mert érdekesek. Miért vett zoknit a papucshoz? Miért lóg ki a zsebéből egy zsebkendő? Miért festi a szemét zöldre, ha nem áll jól neki? Vajon ő ezt látja normálisnak - csak nekem nem az?
Megnézem a tájat. Ha új helyen járok, akár abban a városban, ahol lakom - körbe nézek, mindent, tetőtől-talpig. Valaki azt hiszi szórakozott vagyok, és várni kell rám, míg kinézelődöm magam.

Ellátogattam a FINA-ra. Persze, hogy nem fogok otthon ülni a szabad hétvégémen. Mivel, kezd úgy látszani, hogy végeláthatatlan energiaforrással rendelkezem, és nem tud kimeríteni a folytonos jövet-menet. Inkább az unalom ténye jelent pánikzónát - a hétvégi "csinálj olyat, ami nem jellemző rád" margójára, szereztem egy FINA jegyet és megnéztem, hogy úsznak a magyarok. A metrótól GPS-t sem kellett használnom, egyszerűen csak követnem kellett a tömeget, és mint hömpölygő folyó zúdultunk be a Duna Arénába. Természetesen jött a nagy rácsodálkozás. Gyönyörű, szép. És igazi és ilyet csak a tévébe láttál gyerekkorodban, és ú és á. Engem megvettek. Szerettem. Megnéztem. Szurkoltam. Tényleg mi vagyunk a leghangosabb szurkoló gárda! Éljen, éljen!

Ezt is felvehetem a "dolgok, amiket lehet egyedül csinálni" listámra. A moziba járás mellé. Jut eszembe a héten ez is megvolt. Valerian (írhatnék kritikát, tudom, meg minden...de) 10/9,9999. Beülnék megnézni még egyszer! Dane DeHaant imádtam, de még Cara Delevingne-t is. Luc Bessonnak meg majd küldök egy doboz csokit és adhat magának egy önpacsit a szép munkáért.
- Persze erre a filmre is rácsodálkoztam. A látvány sem volt kiskutya.-

És nem csak rá, hanem simán is tudok ám csodálni dolgokat. Csodálom az anyukákat, akik gyereket nevelnek és az apukákat, akik bármit megtennének a picurkákért - mesét mondanak a bevásárló központ közepén, és hat szatyorral a kezükben is képesek bújócskázni.
Csodálom a művészeket, akiknek van ritmus érzékük, azokat, akik egy pálcikaembernél többet tudnak rajzolni, akik fejében egy egész képlet van az emberiség fejlődésére.
Csodálom L-t, aki már tizenkét éve a barátnőm, és az ellentéteink ellenére - ami igazából megalapozza a kapcsolatunkat, mert el tudjuk fogadni a másikat - szeret. Ritkán élünk meg rossz napokat, de azokat nagyon. És mindig visszatalálunk a másikhoz, még akkor is, ha kicsit több idő kell hozzá.
Csodálom anyukámat, aki a nehéz időszak ellenére is tud finom paszulylevest főzni és képes humorizálni nekem 200 km távolságból.
Csodálom a világot, ahogy lélegzik és fejlődik.
Csodálom az emberi akaraterőt, mert, ha az elhatároz valamit, véghez viszi, bármibe is kerüljön. Csodálom az emberi lelket, mert mindig hazatalál.

Csodálom az ananászokat, amiért olyan szép formájuk van.

Emberek vagyunk

Emberek vagyunk. Mindig.
Emberek vagyunk, akkor is, amikor tévedünk. Akkor is, ha rossz döntést hozunk. Akkor is, ha pocsolyába lépünk.
Emberek vagyunk a boldogságban. Akkor, amikor végtelenül örülünk valaminek. Amikor megszületik egy új élet általunk. Amikor felnevelünk.
Emberek vagyunk jóban. Emberek vagyunk rosszban.
Emberek vagyunk, akkor, amikor tudatunkon kívül bántunk meg egy számunkra fontos embert. Emberek vagyunk akkor is, amikor naivan úgy hisszük nem ártottunk nagyot ezzel a másiknak.
Emberek vagyunk álmunkban. A puha takaró alatt. Egyedül. Vagy párban. Emberek vagyunk társaságban, de egyedülállóként is.
Emberek vagyunk reggel, délben és este. Egész nap.
Emberek vagyunk, amikor kétszáz forintot csúsztatunk az éhező zsebébe. Emberek vagyunk, amikor nem adjuk át a helyünket az öregeknek.
Emberek vagyunk, amikor temetjük egy szerettünk, és emberek, amikor örökbe fogadunk egy másikat.  
Emberek vagyunk árulásban és igazságszolgáltatásban. Emberek vagyunk itthon és külföldön. Otthonban, és hontalanul is.
Emberek vagyunk virággal a kezünkben és fegyverrel a mellkasunkon.
Emberek vagyunk mosolyogva és mogorván is. Emberek vagyunk együtt és külön-külön.
Emberek vagyunk, amikor kiontjuk egy másik ember életét. Emberek vagyunk, akkor is, amikor felsegítünk egy másikat a földről. Emberek vagyunk, amikor életeket mentünk.
Emberek vagyunk döntés közben, előtt és után. Következményekkel, és azok nélkül.
Emberek vagyunk, amikor írunk, amikor számolunk. Amikor tanítunk és butítunk. Amikor rossz példát mutatunk. Emberek vagyunk családban és nagy közösségben és árván is.
Emberek vagyunk szeretetben és gyűlöletben. Emberek vagyunk vallásosan és anélkül. Emberek vagyunk, attól fogva, hogy megfoganunk.
Emberek vagyunk minden évszakban, minden időjárásban. Emberek vagyunk életünk végéig.
Emberek vagyunk betegségben és egészségben. Emberek vagyunk földön, vízen, levegőben, az űrben.
Emberek vagyunk a hibáinkkal, a genetikai kódjainkkal, legyenek is azok bármilyenek.
Emberek vagyunk szomorúan és a világtól elzártan.
Emberek vagyunk, amikor észrevesszük, hogy egy másiknak szüksége van ránk, és, akkor is, amikor nem. Amikor már túl késő.
Emberek vagyunk a változásokban és a hagyományokban.
Emberek vagyunk a jelenben, voltunk a múltban és leszünk a jövőben.
Emberek vagyunk a rossz emlékeinkkel és a traumáinkkal. Emberek vagyunk, amikor nem tudjuk ezeket egyedül legyőzni, és akkor is, amikor magunk harcolunk a démonaink ellen.
Emberek vagyunk, amikor feladjuk a harcot. És, akkor is, amikor fölénnyel aratunk győzelmet.
Emberek vagyunk egészben, és végtagok nélkül is. Emberek vagyunk barátságban és barátság nélkül. Emberek vagyunk elázva az esőben, és Napsütésben. 
Emberek vagyunk, néha érzelmi analfabéták, néha túl buzgók és örök szerelmesek.
Emberek vagyunk minden értelemben.

Foto: Orha Balázs

 Amint látod, emberek vagyunk. Mind mások. Hasonlóak ugyan, de talán nincs is két ugyanolyan. Emberek vagyunk a világban, a bolygón. A Földön járunk-kelünk, döntést hozunk és már csak előre nézünk.

Ember vagy. Hús és vér. Szív és lélek. Neked kell figyelned, hogy használod őket.

Nyílt üzenet D-nek a múltért

A te hülye ötleted volt, hogy találkozzunk ismét egy fesztiválon, mert kilenc éve is együtt fesztiváloztunk és azóta te nem. Amint látod, először nem örültem őszintén a gondolatnak.
de később rájöttem ennek eszmei értéke van.

Ez akkor tűnt fel először, amikor már a délután folyamán némán szorongattam a telefonom, hogy ha nem is hallom, érezzem ha rezeg, és üzenetet kapok tőled, hogy merre vagy. Gyanítani kezdtem, kicsit többet jelent most nekem is ez a találkozó, mint ahogyan én azt gondoltam. Majd a borzasztó tömegben egymásra találtunk. Nem is emlékszem már kristálytisztán, de talán kilenc éve is hasonló volt a szituáció. Azt hiszem egy drum & bass sátor előtt vártuk, hogy bejussunk végre és akkor mutatott be az egyik társaságbeli lány, hogy épp összekukázott téged valahonnan és innentől kezdve velünk fogsz lógni.
Ennyi évvel később elgondolkodtató az egész, hogy miért is volt ennek a napnak most ilyen nagy az értéke. Hogy mit is érzek valójában irántad. Hogy ideje erre pontot tenni. Hogy legyek végre konkrét, és őszinte veled.

Nem fogom most az elején kezdeni, te is emlékszel miket éltünk meg. Milyen éveket, pillanatokat tudhatunk magunk mögött. Ha elmesélném ezt valakinek el sem hinné. És nem tudom, hogy azért, mert annyira szürreális az egész, vagy, mert ezt csak az a két ember láthatja, aki átélte. Ennyi érzelmet, változást, ígéretet, és fájdalmat két ember képtelen összehozni, neked egyedül sikerült. Bevallhatjuk, nem végződött happy enddel a történetünk. Ez nem az a Szerelmünk lapjai sztori. Te voltál az első és ezzel egyetlen ember, aki képes volt olyan mély sebet ejteni bennem, hogy soha ne gyógyuljon be és egy kis heg maradjon a szívemen. Ezt még egyelőre nem tudom, hogy meg kell-e neked köszönnöm, bár valószínűleg nem. Nagyon sokáig haragudtam is rád, de ezt is tudod és tapasztaltad, bár teljes egészében a mai napig nem tudtam neked megbocsátani, bármennyire is akartam.

Itt jön a képbe egy vallomásom, ugyanis, mikor tavaly visszakerültünk egymás életébe, és próbáltuk menteni a menthetőt. Azokat az apró kis foszlányokat, amik még köztünk keringtek szótlanul a térben. Próbáltalak újra szeretni. Igen. Valahogyan éreztem, hogy minimálisan, de még van bennem, abból a lányból, akit akkor magára hagytál hosszú évekkel ezelőtt. De felmelegítve csak a káposzta jó, és nagyanyáink közmondásának itt értelme is nyer. Mert mennyivel egyszerűbb is lenne az életem veled. Lenne egy szép történetünk, ami kalandos és érzelmes és izgalmas, és sorolhatnám... Mindeközben, pedig élhetnénk egymással, a magunk kis harcait megvívva, de legalább már nem kéne céltalanul, keresgélve élnünk a világban. De ez nem ilyen egyszerű. Rá kellett jönnöm, hogy már rég nem vagyok az a lány, akit megismertél 2008-ban, azon a fesztiválon.
És az sem vagyok, akit egy évvel később elhagytál, és az sem, akit (még) két évvel később felkerestél és az sem, akinek harmadjára hátat fordítottál. A mi esetünkben ez volt a nem normális, hogy bár (elmondásunk szerint) szerettük egymást, túl sokszor hagytuk magára a másikat, míg végül már nem találtunk nyugalmat egymásnál. Vagyis pontosabban én nem. Hiába változtál pozitívan és lettél "mintapolgár", én nem ebbe a fiúba szerettem bele és nem ez a lány volt szerelmes abba a fiúba.

Lehet nekünk csak ennyi volt megírva. Bár azt nem tudom, miért vagyunk még jelen mindig egymás életében. Talán azért, mert egy olyan mozgató rugója vagy az életemnek, ami vagy elrettent, vagy megtanít bizonyos dolgokra. Hogy egyszer majd teljesen megbocsássak neked, de úgy istenigazán. Mert most ugyan átölelsz, és szeretném ezt viszonozni, és szeretnélek én is csak úgy megölelni, de úgy érzem, ha közel engedlek, ismét eltűnsz. Akkora szakadék választ el kettőnket, hogy a múltunk ugyan távol áll a jelentől, a hajszálak, amik mégis összetartják látszólag a két zónát, túl vékonyak, ahhoz, hogy láthassuk a jövőjét ennek az egésznek.
Attól tartok, ha ismét megnyitom előtted azt az ajtót, és beengedlek, a történelem, pedig makacs mód ismételni fogja önmagát - fikarcnyi reményem is elhal feléd, és afelé, hogy fog engem szeretni valaki, úgy igazán. Nem tudnám ezt végig csinálni negyedjére. Így úgy döntöttem, hagyok mindent a helyén, a maga kérdéseivel.

Ezen a fesztiválon rájöttem, hogy a kilenc év alatt átéltünk majdnem két emberöltőt, hiába választottak szét minket világok. Mégis lenne mit mesélni. Átöleltél. Lepacsiztunk, úgy, mint kilenc éve, de valami már sosem lesz ugyanaz. Mi sosem fogunk már összetartozni. Csupán valami fura dimenziós szürreális világ által.
Ezt, pedig most azért írtam le, mert annak idején, mindig azt hitted, hogy rólad írom a bejegyzéseimet virágnyelven, de nem így volt. Most viszont, tessék, rólad írtam, nyíltan.

Te Réka, Te nő vagy!

Igen, tudom. Azt mondtam elérhetőbb leszek, sok irománnyal meg minden, és küldöm majd a képeket, meg a munkákat - de rá kellett jöjjek, hogy nem találom az életemben a rendszert. Nincs meg az a logikai rész, aminek segítségével átlátom a mindennapokat és eredményesen, minden időmet felhasználva tudok esténként lefeküdni a plüss banánom mellé.
Ehelyett a kapkodás és a lustaság között ragadok sokszor. Elkezdve új könyv olvasást, leegyeztetve fotós munkákat. Belekapva egy-egy bejegyzésbe. Közben kirándulok, fesztiválozok. Takarítok, főzök, mosok. És elfelejtem veletek megosztani a dolgokat, pedig minden lépésem fejben dokumentálom. De még nem találták fel azt az öníró tollat, amit a gondolataiddal tudnál irányítani.
Most még meg kell találni az aranyközéputat, ami igazából nekem most egy hatalmas szépen átlátható rendszert jelentené. Persze, alaphelyzetben nem vagyok rajongója az ilyesfajta "kényszeres" dolgoknak, de belátom, hogy néha nem árt egy kis fegyelem a teendők között. Aztán meg majd ráérsz kisujjból kirázogatni a dolgokat, ha már újra visszaszoktál ahhoz, hogy nem gondolni kell, hanem csinálni.

Szóval, mint egy jó sorozat második évada előtt: ...Amik eddig történtek... Fesztiváloztam, kirándultam, utaztam, táboroztam. A nyár minden porcikáját ki fogom használni. Úgy határoztam, nem lehet még egy munkával teli nyaram, és az sem igazság, hogy amíg mindenki más tombol én besüppedve ülök az ágyamon. Kinyitottam minden érzékszervem, jegyeket vettem és kirándulásokat szerveztem, és a nyár minden hétvégéje beprogramozva.
Nagyszerű dolgokat éltem át eddig, szétrelaxáltam az agyam, - és mint kiderült nem tudok egy ültő helyemben pihenni, muszáj kavicsokat fotóztam a parton, vagy fákat nézegetnem az erdőben. De nem baj, nekem ez a chill.


A nagy relaxációban több pontban is összetudom foglalni, hogy mire jöttem rá, ami nagyon fontos lehet egy embernek az életben maradáshoz posztapokaliptikus támadás esetén.

1. A barátok mindig tudják mire vágysz és mire van szükséged igazából. Úgy fogadnak el, amilyen vagy. Úgy, hogyha a Duna parton te körbe fotózod a színhelyet, miközben ő napozik és alszik, nem fogja zavarni a hiperaktivitásod.
A fesztiválon nem fog megsértődni, ha ott hagyod a bandát, mert épp a kedvenc együttesed szeretnéd megnézni, első sorból.
Mindig igazat mond, még akkor is, amikor nem áll jól az a felső!

2. Semmitől sem félek! (kivéve a mély víz, meg kell tanulnom úszni. És a szellemek, de tudjuk, hogy azok nem léteznek...)

3. Tiszteletbeli szingliként rájöttem, hogy olyan jó magammal a kapcsolatom, hogy nem szeretnék most ebbe belerondítani. Én és én jól vagyunk. Köszönjük!

4. A felhőtlen pozitivitás nem is olyan rossz dolog. Tudom, hogy utáljátok, ha megmondják nektek, hogy gondolkozzatok. Nekem is mondták már meg. Azaz tanácsolni próbálták, hogy mi lenne, ha megpróbálnék máshogyan látni bizonyos dolgokat. És más szemszögből látni azt a helyzetet, vagy érzést. Makacs módon nyilván, "ugyan, hagyj már, tudom, hogy mi a jó nekem, pont te fogod megmondani... Nekem te ne!" De perszer, azért ott maradt bennem a kis bogár, ami duruzsolt éjt-nappalt követve, míg egy idő után, jó oké, lássuk csak mi ez a humbukk a szemléletváltással. Bár sokat nem agyaltam rajta, azt hiszem ez nem úgy működik, hogy leülsz és akkor most másképp fogok erre a pohár teára nézni. Hanem, ha őszintén elhatározod (vagyis nekem) egészen akaratlanul adta magát a dolog, mintha csak kifeküdt volna elém egy aranyos cica, hogy simogassam meg a hasát.
Szóval egyszer csak azon kaptam magam, hogy az égvilágon semmilyen akadály nem tud lelombozni. És, ami régen zavart volna és pánikzónába sodort - szóval, ha a fesztiválról úgy jövök haza, mint aki egy hétig porban fürdött, van az a szappan, ami lemossa rólad a bacikat, és van mosópor, ami újra illatossá varázsolja a ruháid. A lelked, pedig jóleső fáradtságban fetrenghet.
Tényleg minden attól függ, hogy hogyan látod a dolgokat. Melyik szemszögből, és mennyire pozitív vagy negatív intenzitással.

5. Az élet szinusz hullámban működik. Egyszer fent, máskor lentebb. Ezen nincs mit magyarázni. Ez nem matek. Ez az élet.

A fesztiválozásra visszatérve. Meg kell köszönjem N, R, B- nek, hogy már második alkalommal hű társaim és szélben, sárban, porban, hajnalok-hajnalán, tóparton, esőben bírják a búrámat, és én is az övéket! :)

Esküszöm, összes, minden mást, mesélek! *coming soon*

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...