Hogyan lettem debütált író, aztán mégse

Nem azért nézem a földet séta közben, mert szomorú vagyok, vagy antiszociális, hanem, hogy ne járjak úgy, mint az a néni, aki belelépett a kutyakakiba és métereken keresztül hagyott maga után nyomot. ( ATH )

Az ember általában akkor cselekszik úgy istenigazából, zsigerből, olyan velejéig őszintén, amikor már betelik a pohara. Nyilván nem egy ilyen alkalom van az életben, és poharat sem egyesével vesz az ember, hanem egy egész készlet van otthon, amit aztán borogathat, ha telemegy.
Az én egyik ilyen mérföldkövem, a bankban kezdődött (kettővel ezelőtti munkahelyem), amikor megláttam a kinyomtatott számlákon a nevem. Ügyintéző: blablabla. Mikor a huszonegyediknél tudatosult benne, hogy milyen hivatalos okmányon van rajta a nevem és ennek mi a célja - majd az is leesett, hogy akkor az emberek a blablablát ezekkel az iratokkal kötik össze. Nem épp a regényemmel, vagy novellámmal, vagy fotómmal, vagy bármilyen más kreatív agysejtem szült alkotással.

Na, ott telt be a pohár. Az én poharam. Akkor döntöttem el, hogy Budapestre költözöm, holott nem voltam nagy főváros kedvelő, ha őszinte akarok lenni veletek. Mindig is az a csendes, "vidéki" kislány voltam, aki nagyokat mert álmodni, de álmában nem gondolta volna, hogy ezek a nagyságok tényleg léteznek a valóságban. A felmondásomon kívül, nem ment minden egyik pillanatról a másikra.
De mindennek eljön a megfelelő ideje, mint ahogy ennek is elérkezett nyilván nem zökkenőmentesen.

Az első éjszakám Budapesten, hideg volt és stresszes. Reszketve vacogtam a két takaró alatt a mini ágyamon és rettentően fájt a hasam az idegességtől. Rossz volt ugyan így megélni, pont az első éjszakát, de, amit biztosan tudtam, hogy nem félek, és ez nem azért van, mert rossz lesz, hanem, mert most betanulok. Az első egy hónapom tényleg így is telt.

Random fotóztam, magamnak, embereknek. Csomó új embert ismertem meg, lettek közös munkáink, jártunk nagy eseményekre. Izgalmasabbnál izgalmasabb lehetőségeket élhettem meg. Beleestem a sűrűjébe. Persze mindeközben keményen kerestem a biztonságot nyújtó állást, és új albérletet. Közben meg tapasztaltam mindenfélét és hagyatkoztam a megérzéseimre, amik azóta sem hagytak el és valamiért mindig médiumosan igazra sikeredtek.

Így történt az is, hogy az északi szél suttogása szerint össze kellett hozzak egy találkozót, a volt főszerkesztő asszonyommal Albert Timivel. A kíváncsiság vezérelt csupán. Pár kérdésem volt a könyvkiadásról és semmi több. Gondoltam, hogy majd talán egyszer, ha sok pénzem lesz, felülök a repülőre... (haha) És kiadok egy könyvet. De Timi, valami egészen más választ adott, mint amit vártam és elképzeltem. Itt elindult egy folyamat. Egy olyan láncreakció, hogy tavaly nyáron már a kéziratot kellett írnom, hogy mielőtt elmegyek a táborba, megjelenjen a könyvem. A könyvem! - vágod? Én vágtam. Tavaly augusztusban már a futár hozta az első húsz példányt, szép fehér dobozban. Aranyos kis könyvecske, nevem rajta, végre jó helyen, szép borító, belelapoztam, tényleg könyv alakú, formájú, illatú. Író lettem. Gyakorlatilag is. Nem volt sok időm felfogni és nézegetni, mert már másnap utaztam Hatvanba.



Kicsit begyorsult az életem. Akkor váltottam épp munkát. Regényem jelent meg. És ott volt a tábor. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam hova pakolni az újdonságok dobozait. Majd persze szép lassan minden helyreállt, és hullámvasútszerűen jöttek tovább a dolgok. Hol lent voltam, hol fent, majd még fentebb, aztán még lejjebb. Ez az élet rendje. Az én életemé biztosan.

Szóval lett egy könyvem, amit nem nagyon volt alkalmam hirdetni a vad világnak, a megszakadt internetkapcsolatom miatt, így, aki tudott róla az biztos forrásból tudhatta, hogy van egy kisregényem. Én zsebkönyvnek, vagy utazónak hívom, tényleg olyan rövid és könnyű préda. De szeretem, mert enyém, én gyermekem. Mégiscsak.
Azután, persze ezt is elérte a gödörállapot. Jöttek a változások, a kiadói e-mailek. A kérdőjelek és a széttárt karok. Ezek következtében döntöttem a szakítás jegyében és szüntettem meg a regény további forgalmazását.
Megmondom őszintén, nyilván a szívem mélyén fájt a dolog, de sok dolgot nem láttam fairnek, így tudtam, hogy a döntésem jó volt. Majd publikáltam magamban az érzést, hogy ettől még az enyém ez az egész, és a fene egye meg megcsináltam! Még ha csak limitált példányszámban is, de a kezemben van, sokan olvasták és végre egy regényen is rajta a nevem.  Lehet le kellett tesztelnem, milyen írónak lenni.


Sosem felejtem el, amikor az első könyvbemutatómon nekem kellett a kamera másik oldalán lennem és fotózkodnom a könyvvel. #hogylegyenolyanis
És most nem én, hanem a modellem irányított, hogy most ebben, most meg abban a pózban üljek. Felemelő érzés volt. (Köszönöm Kriszta!) Azóta is érdekes dedikálni, és könyvet adni másnak. A sajátomat. A kérdést hallani: Firkálgatsz még? - Igen. A firka a lételemem.

Szóval, van még nálam limitált nyolc ( 8 ) példány, ami sok év múlva remélem nagyon sokat fog érni, és büszkék lesztek rá, hogy nektek eredetiben van egy ilyenetek. Dedikálva! És talán még a pillanatot is sikerül majd feleleveníteni.
Ha érdekelnének részletek ITT olvashattok a regényről, rólam - és, ha szeretnétek beszerezni egy példányt, 8 még gazdára vár. : )


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt