Helló, Béla vagyok! A bútor táborban dolgozom

Tavaly még ugyan nem tudtam erről az élményemről mesélni, annyira új és annyira lehengerlő volt, de ebben az évben összeszedtem minden kis kavicsot a cipőmből, minden cetlit a zsebemből, és minden apró faágacskát, ami a nadrágom szárához ragadt. Nem voltam elérhető tíz napig - semmilyen formában, se telefon, se internet, se külvilág. Lélekfürödtem a bátrak otthonában.
Nagyon melegünk volt. Nagyon elfáradtunk. Nagyon eláztunk párszor. De egy percig sem hiányzott a külvilág.

Az az igazság, hogy másfél napig ültem ezen a poszton, mire elkezdtem. Sőt három bekezdést kapásból kitöröltem, mert nem tartottam megfelelőnek a hangulatát. Ma már tisztábban látom mi is történt és mi az, ami zajlik a lelkemben. És azt hiszem, nektek résztvevőknek is ez morajlik a szívetekben.


Tegnap totális letargiában hazahúztam a bőröndöm, amint beléptem a lakásba az első dolgom volt meglocsolni a virágaim, láttam, hogy kicsit kókadtak a nagy melegtől. Leültem az ágy szélére. Nézelődtem. Sóhajtoztam. Szótlanul kipakoltam a ruháim, hajtogattam a zoknipárokat. Mind megvolt, egy sem vesztette el a párját. Beraktam egy mosást, majd még egyet. Ettem és kínlódtam az érzéseimmel. Nem akartam még beszélni senkivel, de nagymamám felhívott. A maga kis aggódós hangján végig kérdezett, és elmesélte, hogy mi történt vele. Rájöttem mennyire hiányzik és, hogy régen nem találkoztunk már, majd mikor az utolsó mondatát intézte hozzám: "De, akkor egyél rendesen és igyál sokat!" - feleszméltem a tényre, hogy nekem ő a házi cimborám. És minden házi cimborának van egy személyes angyalkája és a kör bezárul. A világ így lesz kerek. Ekkor nyert értelmet bennem több dolog is, mint amikor pittyeg egyet a mikró, hogy kész a kaja.
Este nagyon meg akartam írni, hogy mi csobog az ereimben, de nem ment. Nem volt még itt az ideje. El is aludtam a laptopon. Lezuhanyoztam és elengedtem az érzést.



Hajnalban arra keltem, hogy vihar van és a beszökött eső illata felfrissítette a szobát. Reggel, pedig majd megsültem, nem bírtam tovább aludni, felkeltem és elkezdtem tesz-vesz várost játszani, mostam még (igen ez a 3. volt) főztem, boltba mentem, virágot ültettem (ami D szerint cuki dolog) lemostam a kanapét, elmosogattam. Minden rendrakásnál helyére került egy kirakós bennem és a lelkem elkezdett megnyugodni. A hiányt egyelőre még semmi sem tudja pótolni, de a pozitív érzések utat törtek maguknak és elfednek minden melankolikusabb kételyt. Rettentő büszke vagyok, mert sok kicsi részecskéből egy hatalmas szerkezetet építettünk és boldogság, hogy én is részese és tagja lehetek ennek a nagyságnak.
A délutáni eső illata ismét beszökött az ablakomon, és újra éreztem a tábor szívdobbanásait. Abban a pillanatban éreztem igazán, hogy mennyire jó, hogy pár hete költöztem el, és itt madárcsicsergős a hangulat.

Még mindig rengeteg minden futkorászik bennem, és ezt nem lehet csak így leírni, ez különben sem írható, vagy mondható, nem kibeszélhető, ezt csak érezni tudod, és úgy megérteni, ha megtapasztalod. Mindenkinek süthet Napocska a szívében (az oviban is az volt a jelem), de ha egy Bátor Táboros Napocska is van a lelkedben, mindig lesz otthonod, és mindig lesz hova hazatérned.

Köszönetet kell mondjak minden kis molekulának, akik 90°-on pörgött velem/ünk a héten! Nagy öröm volt megismerni titeket és hajtani a szerkezet kerekeit. És, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen hely a Bátor Tábor, idézném az egyik esti beszélgetéses gondolatom, mert azóta is így gondolom:
Hogy a Bátor Tábor egy olyan hely, ahova, ha bejössz, minden rossz eltűnik, kivétel nélkül. Mert tudod, hogy ha ott vagy, semmi baj nem érhet, mindenki egyenrangú társa a másiknak és biztonságban vagy. A helyen, ahol mindig süt a Nap, még a felhők mögött is!

Hogyan lettem debütált író, aztán mégse

Nem azért nézem a földet séta közben, mert szomorú vagyok, vagy antiszociális, hanem, hogy ne járjak úgy, mint az a néni, aki belelépett a kutyakakiba és métereken keresztül hagyott maga után nyomot. ( ATH )

Az ember általában akkor cselekszik úgy istenigazából, zsigerből, olyan velejéig őszintén, amikor már betelik a pohara. Nyilván nem egy ilyen alkalom van az életben, és poharat sem egyesével vesz az ember, hanem egy egész készlet van otthon, amit aztán borogathat, ha telemegy.
Az én egyik ilyen mérföldkövem, a bankban kezdődött (kettővel ezelőtti munkahelyem), amikor megláttam a kinyomtatott számlákon a nevem. Ügyintéző: blablabla. Mikor a huszonegyediknél tudatosult benne, hogy milyen hivatalos okmányon van rajta a nevem és ennek mi a célja - majd az is leesett, hogy akkor az emberek a blablablát ezekkel az iratokkal kötik össze. Nem épp a regényemmel, vagy novellámmal, vagy fotómmal, vagy bármilyen más kreatív agysejtem szült alkotással.

Na, ott telt be a pohár. Az én poharam. Akkor döntöttem el, hogy Budapestre költözöm, holott nem voltam nagy főváros kedvelő, ha őszinte akarok lenni veletek. Mindig is az a csendes, "vidéki" kislány voltam, aki nagyokat mert álmodni, de álmában nem gondolta volna, hogy ezek a nagyságok tényleg léteznek a valóságban. A felmondásomon kívül, nem ment minden egyik pillanatról a másikra.
De mindennek eljön a megfelelő ideje, mint ahogy ennek is elérkezett nyilván nem zökkenőmentesen.

Az első éjszakám Budapesten, hideg volt és stresszes. Reszketve vacogtam a két takaró alatt a mini ágyamon és rettentően fájt a hasam az idegességtől. Rossz volt ugyan így megélni, pont az első éjszakát, de, amit biztosan tudtam, hogy nem félek, és ez nem azért van, mert rossz lesz, hanem, mert most betanulok. Az első egy hónapom tényleg így is telt.

Random fotóztam, magamnak, embereknek. Csomó új embert ismertem meg, lettek közös munkáink, jártunk nagy eseményekre. Izgalmasabbnál izgalmasabb lehetőségeket élhettem meg. Beleestem a sűrűjébe. Persze mindeközben keményen kerestem a biztonságot nyújtó állást, és új albérletet. Közben meg tapasztaltam mindenfélét és hagyatkoztam a megérzéseimre, amik azóta sem hagytak el és valamiért mindig médiumosan igazra sikeredtek.

Így történt az is, hogy az északi szél suttogása szerint össze kellett hozzak egy találkozót, a volt főszerkesztő asszonyommal Albert Timivel. A kíváncsiság vezérelt csupán. Pár kérdésem volt a könyvkiadásról és semmi több. Gondoltam, hogy majd talán egyszer, ha sok pénzem lesz, felülök a repülőre... (haha) És kiadok egy könyvet. De Timi, valami egészen más választ adott, mint amit vártam és elképzeltem. Itt elindult egy folyamat. Egy olyan láncreakció, hogy tavaly nyáron már a kéziratot kellett írnom, hogy mielőtt elmegyek a táborba, megjelenjen a könyvem. A könyvem! - vágod? Én vágtam. Tavaly augusztusban már a futár hozta az első húsz példányt, szép fehér dobozban. Aranyos kis könyvecske, nevem rajta, végre jó helyen, szép borító, belelapoztam, tényleg könyv alakú, formájú, illatú. Író lettem. Gyakorlatilag is. Nem volt sok időm felfogni és nézegetni, mert már másnap utaztam Hatvanba.



Kicsit begyorsult az életem. Akkor váltottam épp munkát. Regényem jelent meg. És ott volt a tábor. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam hova pakolni az újdonságok dobozait. Majd persze szép lassan minden helyreállt, és hullámvasútszerűen jöttek tovább a dolgok. Hol lent voltam, hol fent, majd még fentebb, aztán még lejjebb. Ez az élet rendje. Az én életemé biztosan.

Szóval lett egy könyvem, amit nem nagyon volt alkalmam hirdetni a vad világnak, a megszakadt internetkapcsolatom miatt, így, aki tudott róla az biztos forrásból tudhatta, hogy van egy kisregényem. Én zsebkönyvnek, vagy utazónak hívom, tényleg olyan rövid és könnyű préda. De szeretem, mert enyém, én gyermekem. Mégiscsak.
Azután, persze ezt is elérte a gödörállapot. Jöttek a változások, a kiadói e-mailek. A kérdőjelek és a széttárt karok. Ezek következtében döntöttem a szakítás jegyében és szüntettem meg a regény további forgalmazását.
Megmondom őszintén, nyilván a szívem mélyén fájt a dolog, de sok dolgot nem láttam fairnek, így tudtam, hogy a döntésem jó volt. Majd publikáltam magamban az érzést, hogy ettől még az enyém ez az egész, és a fene egye meg megcsináltam! Még ha csak limitált példányszámban is, de a kezemben van, sokan olvasták és végre egy regényen is rajta a nevem.  Lehet le kellett tesztelnem, milyen írónak lenni.


Sosem felejtem el, amikor az első könyvbemutatómon nekem kellett a kamera másik oldalán lennem és fotózkodnom a könyvvel. #hogylegyenolyanis
És most nem én, hanem a modellem irányított, hogy most ebben, most meg abban a pózban üljek. Felemelő érzés volt. (Köszönöm Kriszta!) Azóta is érdekes dedikálni, és könyvet adni másnak. A sajátomat. A kérdést hallani: Firkálgatsz még? - Igen. A firka a lételemem.

Szóval, van még nálam limitált nyolc ( 8 ) példány, ami sok év múlva remélem nagyon sokat fog érni, és büszkék lesztek rá, hogy nektek eredetiben van egy ilyenetek. Dedikálva! És talán még a pillanatot is sikerül majd feleleveníteni.
Ha érdekelnének részletek ITT olvashattok a regényről, rólam - és, ha szeretnétek beszerezni egy példányt, 8 még gazdára vár. : )


Aktuálisok(k)

Annyira aktuális, hogy még csak most jöttem haza és friss élményekkel gazdagodva mesélek most nektek. Ha nincs még programod, vagy unod a banánt otthon, mondom hova menjél. Tuti jó lesz!

Ezen a hétvégén van a GLAMOUR - GARDRÓBFRISSÍTÉS esemény. Bárki elküldhette magányosan szomorkodó ruháit, hogy új gazdára leljenek. Most, pedig kedvedre válogathatsz és beszerezheted a legkülönlegesebb darabokat a saját ruhatáradba.
Minden 500 Ft!!!
És az egész befolyt összeg a Bóbita Különleges Gyerekotthonnak a javára megy majd. Kétszeres jót teszel magaddal és másokkal is.
A helyszín, pedig: V. kerület, Deák Ferenc utca 17. (Nanushka)
Ma még este 20:00-ig nyitva találod őket.
Holnap: 10-18 ig
Ne, hagyjad ki! Megéri!


A héten megismerkedtem az Énidő fogalmával. Olyan vagyok már lassan, mint Joey, aki megtanul egy szót és egész nap azt hajtogatja. Bár ez nálam csak az ilyen különleges fogalmakra igaz, mint például ez az énidő dolog. Tudtam amúgy mit jelent, de így egy az egyben még nem használtam. Majd elolvastam azt a cikket - ami túl sok újat nem tudott adni, viszont felébresztette bennem azt a kis szunnyadó "önző" szörnyeteget - hogy ideje magaddal foglalkoznod. Na, meg hát senki nem ért rá a hétvégén...

Úgy döntöttem leküzdöm a félelmeim, szembeszállok a magányos érzelmekkel - kilépek a komfortzónámból - és elmegyek egyedül erre a csajos napra. Igaz, hogy tök logikátlanul ingáztam egyik pontból a másikba, - Szél Kálmánról utaztam oda-vissza a Deákra, kétszer - de végül beállt a rend. A másik programom a JOBLINE - NŐI KARRIER NAP volt. 
Millenáris Park - C épület
Őket ma még 17:00 ig ott találod. 
Az ilyen állásbörzéken nem nagyon tudok kibontakozni. Sose tudom mit kell csinálni és úgy érzem magam, mint egy hippi, a luxus hajó fedélzetén. Újszülött őzgidaként végig sétálok minden szép standon aztán kiszivárgok, mint légy a szellőzőrendszerből. Most persze azért összeszedtem az összes karrieres újságot, szórólapot - pszichológiai tesztet. Nekiülök majd és kiderítem "Jelen vagyok-e a saját életemben?" - hogy a "Maximumom a minimumom-e?" - és mi "Álmaim állása?"


A nagy rohanásban és a rengeteg ingertől időm sem volt azon agyalni, hogy milyen problémák és rosszaságok vesznek körül. Azt, hiszem itt volt valahol értelme ennek az énidőnek is. Amikor például 10 órakor még nem álltam készen arra, hogy beálljak a km-es sorba a vásár előtt, egyszerűen csak fogtam magam és leültem a parkba egy padon. Fényképeztem az óriás kereket. Megettem egy csokis kiflit és azon kaptam magam, hogy üres az agyam. Nem gondolok semmire. Az járt a fejemben, hogy milyen érdekes az a vízköpő szobor és mennyien akarnak felmenni erre az óriás karikára.
Sétáltam, szaporodtak a lábam alatt a km-ek, figyeltem az embereket - egy idő után már azon kaptam magam, hogy zenét sincs kedvem hallgatni és csendben üldögéltem és figyeltem a külvilágot.
Az egyik ilyen karrieres papíron olvastam egy kérdést.: Ha egy mondatban kéne leírnod, mi volt ma a legtanulságosabb számodra? D. Tóth Kriszta szavaival élnék: Kudarc nélkül, nincs siker. Ha a jelenlegi pechszériáimat adminisztrálom, ezek után valami nagyon sikeres embernek kellene majd lennem. (nevet)
Persze, mint minden történetben ebben is fellelhető egy minimális csalódás. A szandálom... Két éve járunk, de még mindig képes csúnyán megbántani.


Jut eszembe, sebtapaszt felírni a bevásárló listához!
Az az igazság, hogy írnék még, de rohannom kell. Tudjátok vár rám egy csomó pszichológiai teszt. El kell gyors sétálnom a TESCOba. Sütnöm kell palacsintát. És két horror tülekedik a filmlejátszóban, hogy megnézzem végre őket.
Remélem kaptatok pár jó tippet és mindig sebtapasszal a táskátokban indultok útnak!

Ne keress ott, Elköltöztem!

Ugyanezen bejegyzés alatt/fölött:

* Hogyan vonj ki a forgalomból egy bloggert?
* Ciki vagy nem ciki, hogy a 21.sz.-ban nincs internet a lakásban?
* Hagytam cetlit az ajtón - Ja nem
* Dane Dehaan, imádlak!

Na ezek lehettek volna a bejegyzés címei, ha időlegesen írom, de nem így történt, szóval megpróbálok mindent elmesélni - Te meg addig eheted a muffint és szürcsöljed a jeges teát, mert 40° van odakint!

Már javában tolom az arcomba nagyanyó (mimókám) diós bejglijét (mert 'aztat nyáron is lehet sütni, meg akármikor), amikor te még azt sem tudod, hogy én két nap alatt átcuccoltam a tízből a tizenháromba. - És már gyakorlatilag Newwhitelake city ("vidéki") kis szobám nyújt nekem nyugalmat, elméletileg még meg sem szoktam teljes mértékig az új otthonom.
De elmesélem mi történt.



Körülbelül két hónap keresgélés után megtaláltam a megfelelő lakótársat és új otthont, mert ugye kellett az új home. A változás szele meg minden, amit csak el tudsz képzelni. Annyira új a környék, hogy olyan mintha nem is a fővárosban lennék. Inkább valami kis elszigetelt városkában, amit csak egy utca választ el a való világtól. A fákat és a plázát nem tudtam elengedni, úgyhogy jelenleg is egy zöld, fás, játszóteres, "pláza 5 percnyire" helyre rendezkedtem be. A szoba művészes lett, de már előre látom, hogy be kell szereznem nyárra egy mini ventilátort, mert kisül az agyam a 200°ban.



Maga a költözés során kiderült, hogy nem tudok összerakni még egy Ikeás papírdobozt sem, úgyhogy, ha azt mondom, nincs szükségem egy pasira. - Hazudok.
Plusz azután, hogy hazacipeltem egy hatalmas ruhaállványt, aminek dobozával elvágtam a karom, rádöbbentem, hogy jó ez az Ikea - de én (egyedül) kicsi vagyok hozzá. (nevet) Viszont cuki a ceruzájuk, amit simán kicsempészhetsz a hajadban, ha kontyba fogod. (de amúgy tudom, a ceruzákat, ingyen elhozhatod, de így izgalmasabb) Na, és az, hogy egy magas állólámpát egy mini dobozba csomagolnak. Hashtag Legoland! Elképesztő. Technológia.
Nyilván ezeket sem én szereltem össze.



És, hogy említést tegyek a változások lelki részéről is. Annyi minden történt hirtelen és annál gyorsabban, hogy volt olyan érzelem, amit nem tudtam elkapni a levegőből, de olyan is, ami már a beazonosítás pillanatában elhalt.
Gondolok itt a random szerencsétlenségekre, amik váratlanul az utolsó pillanatban írják át a terveket. De volt itt más is persze. Alattam meg csak ment és fogyott az idő. Aztán arra lettem figyelmes, hogy elköltöztem és többé nem az Őrs kicsiny utcája már az otthonom. Nem a kettes a fő metróm, és nincs dohány szag, ha belépek a lakásba. Nem kell lépcsőznöm, és kert van az ablakom alatt - amihez persze nincs kulcsunk, de nem is az a lényeg. A HÉV helyett gyerekzaj, olykor az apuka mérges hangja veri fel az éj csendes manóit. Nyugalom van és annál több öreg néni, akik a Sparba járnak kis szatyorral a vállukon. Minden sarkon játszótér. Templom harang, mint itthon-itthon.
Volt pillanat, amikor megijedtem egy röpke másodpercre. Biztos jó ötlet volt egy öntörvényű írót a Lila akác közbe költöztetni? Aztán rájövök, hogy igen. A két véglet csapkodásánál, most biztos, hogy a másik végén kötöttem ki.


És mi a végcél. Hisz tudjátok... Valami azért biztosan nem fog változni. LA Baby, tudom, hogy rám vársz. Én vagyok az üde színfoltod. A mosoly a nyári Napsugárban. A homokszem a papucsodban. A hűsítő szél a pólód alatt. A piros a feketédben. A remény a kegyetlenségedben. A tisztaság az eső utáni pocsolyában. A szerelem a tragédiák után. Az édes csepp a sós tengerben. Az árnyék a pálmafád lombja alatt. A citrom a limonádédban. Az A betű a nevedben. Én, Te vagyok, Te, Én. Egy piciny pontban. A térképen.

UI: a legjobban a kakaós csiga fog hiányozni az Őrs melletti pékségből. (amit kolléganővel fogok mostantól megvásároltatni. haha)
És az új lakás tapétájába szerelmes vagyok. Nem tudom, hogy lehet-e ilyet érezni, de ez széép.


Szóval, ne keressetek ott Elköltöztem.

ATH

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...