A humor az én fegyverem

Humorral palástolom, hogy félek. Azzal leplezem, hogy izgulok. Azt is, ha kételyeim vannak. Ha nagyon szeretek - vagy nagyon nem szeretek.
Humorizálok a mélyebb időszakokban, amikor megijedek. Vagy rossz hírt kapok. Humorral barátkozom. Humorral nyitok. És zárok.
Humorizálok, ha megbántanak. Ha fáradt vagyok. Humorral hárítom a rossz emlékeket. Humorizálok a csalódások idejében. A humor az én fegyverem.

Így lehet nehezebb a dolgod. Nem tudod mikor, mit gondolhatok és megbántottál-e avagy sem. Kedvellek-e, vagy végleg a fekete listámon landoltál.
Hacsak nem figyeled a testbeszédem, nem figyeled az arcom. Nem tudom elrejteni az érzéseim. Nyitott könyv vagyok, úgy, hogy mégis kevés ember képes bennem olvasni.

Ez is egy lehetőség - hogy megismerj. Rengeteg lehetőség van az életben. A minap ezen gondolkodtam. Vajon hányszor hagyunk ki egy alkalmat arra, hogy megváltozzon az életünk? És hányszor hisszük azt, hogy évekkel később az a lehetőség még mindig fenn áll és tárt karokkal vár minket.
Valószínűleg nem fog. Csak mi szeretnék kisajtolni belőle valamit még. Egy picit vissza is csöppenünk a múltba. És bár nem valljuk be ekkor magunknak, a lelkünk mélyén tudjuk, hogy ez az alkalom már nem a miénk. A múltat nem szabad kaparászni. És, ami akkor nem működött, most sem fog.

Persze van olyan is, amikor nem humorizálok. Akkor elgondolkodtam valami megoldandón.



De, ha engem kérdezel, ne hagyjunk ki egy lehetőséget se, ha meg mégis, később nem kaparjunk utána, mert az már hamvaiból nem fog szép életre kelni. Vegyünk inkább helyette egy kaktuszt és neveljük fel. Ha még egy kaktuszt sem tudsz életben tartani, rossz helyen élsz.

Ahol egy percre megáll az idő

Azt mondod nincs időd magadra. Nincs időd szeretni. Nincs időd tanulni. Színes cetlikkel vagy körbe ragasztva. Felfüggeszted az érzelmeid, mert most jól vagy úgy, ahogy vagy. Dolgozol, olyat, amilyet nem is szeretsz igazán. Tudod, hogy váltanod kellene,  mindent, az egész életedet. Csak nincs meg az utolsó lépcsőfok.
És, amikor már mindenbe beletörődsz, megtalálod a tökéletes zenét, ami kifejezi a jelenlegi állapotod, és az zúg onnantól a füledben éjjel-nappal - az autó, amivel utazol belecsapódik az előtte állóba.

Az idő megáll. Az észlelés pár másodpercig nem tér magához. Mi fáj? Hol? A zene még megy, de te már nem hallod.
Egy perc után kérdések cikáznak a fejedben. Majd bekövetkezik a legijesztőbb dolog, amivel szembe kell nézned. A testvéred és édesanyád ott ülnek előtted és amíg hátra nem néznek és nem szólítanak meg képes vagy elképzelni, hogy valami bajuk van - és abba a tudatba belehalnál.

Nem igaz, hogy ilyenkor lepereg előtted az életed, dehogy pereg. Abban a pillanatban semmi sem számít. Nem tudsz semmi másról, csak a jelen pillanatról. Arról, hogy sokkot kaptál. Arról, hogy mindenki jól van. Arról, hogy most, amit eddig kívülről láttál belekerültél. Arról, hogy rendőrök és mentők jönnek. Arról, hogy szakad az eső és nem érdekel. Bedobod a kölcsönkapott erős rózsaszín esernyőt az egyik ülés alá, majd követed a mentősöket.

Azokban az órákban rádöbbensz, hogy te ma nem fogsz visszautazni Budapestre. Holnap nem mész dolgozni. Nem fogsz nevetgélni a kollégáiddal. És a mentőautóban utazás félelmetes és döcögős dolog.

Nagyon sok elmélet lefutott a fejemben. Miért? Miért? Miért? Azt, hiszem az ilyen események azért történnek, mert minden résztvevőnek valamit változtatnia kell az életében. És mindannyiunknak meg kellett tanulnunk ezzel valamit.
Légy óvatosabb!
Becsüld meg, amid van!
Élj lassabban!
Szeress!


Rettenet sokféleképp lejátszódhatott volna a tegnapi jelenet, de azt hiszem mi a legszerencsésebb helyzetet éltük át és minimális sérülésekkel ép ésszel-testtel szálltunk ki az autóból.
Mondtam már ezerszer, hogy az én őrangyalkám tutira valami kövér kis szárnyas lehet - és nem bánom, ha izomláz lesz a nyakamban miatta, ha rajtam piheni ki a fáradalmakat.

Említettem a múltkor azt is, hogy a tudatállapotnak és a léleknek vannak mélyebb bugyrai és, hogy ennél lejjebb már nincs. És tényleg nem is volt, a legmélyebbről, hetekkel ezelőtt kiléptem, ez az esemény a felszínen történt. A valóságban. Ettől volt a legrémisztőbb.

Ha hálát kellene adnom most. Hálát adok az ép testünkért. Hálát adok anyukám mosolyáért, hogy még ilyen helyzetben is erős maradt, Hálát adok a reggeli kakaós csigáért. Hálát adok mindazokért, akik ebben a helyzetben lelki vagy gyakorlati támaszt adtak.
Most már összeszedem magam és tényleg visszautazom Budapestre - összepakolom a cuccaimat, és olyan helyre költözöm, ahol szeretek létezni.

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...