#53

Írok egy ajánlót Szentesinek



Gondoltam én. Miután hazavittem a könyvesboltból a könyvét, azon a felelőtlenül hideg őszi napon. Két nap alatt kiolvastam, márpedig nekem akár fél évig is eltart egy könyv, ha nem érzem az életstílusát.
Na, de hadd kezdjem az elején.
Rettenet szeles – fagyos októberi napon álltam a leharcolt Blaha Lujza terén, egy találkozóra várakoztam a volt főnökömmel, akivel traccspartikra járunk havonta egyszer, hogy kibeszéljük magunkból az élet kínjait és minden boldogságát. Abban a szent pillanatban, amikor felhívtam, épp a dugóból próbált kievickélni. Mily meglepő, pont volt az orrom előtt egy könyvesbolt, ahova bementem addig melegedni. Lézengtem a sorok között. Eszem ágában nem volt semmit venni bármit is. Éljen a spórolós időszak. A látszat kedvéért levettem néha pár könyvet, átlapoztam őket, mintha érdekelne, de semmi sem fogta meg igazán a fantáziám. Majd a sikerlista polc előtt megakadt a szemem Szentesin. Tudtam, hogy ki ő. Láttam is egyszer egy előadáson. Nem volt nehéz észrevenni, még a tömegben is olyan kisugárzása volt, hogy akaratlanul fordult a tekintetem utána, és addig kerestem az emlékeim között, míg rá nem jöttem, honnan olyan ismerős. Mindig olvasni akartam a könyvét, de sosem volt rá aktívabb lehetőségem, hogy meg is vegyem, hiába került a figyelmem központjába. Azt hiszem okkal történt. Minden a maga idejében jön el. Míg korábban még nem éreztem azt a belső hangot, azon az októberi napon villámként csapott belém a felismerés, hogy én ma ezzel a könyvvel együtt fogok távozni innen.
Belelapoztam, az első két oldalt sietve átolvastam és éreztem, hogy le se bírom tenni. Onnantól kezdve az a példány és én összenőttünk. Utoljára Samantha Schweblin Madárevőjénél csináltam ekkora jelenetet, pedig én nem ragaszkodom a könyvekhez, de amihez igen, ahhoz nagyon.
Már a metrón elkezdtem olvasni. Persze, hogy az eső is eleredt mire leszálltam, így a testemmel védtem, nehogy elázzon – mert ugye nyilván nem rakom el a táskába a következő buszon úgyis olvasom tovább.

Két éjszaka alatt elolvastam két év küzdelmes és győzedelmes történetét. Akkor még hatalmas erőt éreztem magamban, hogy megírjam ezt a bejegyzést, de mégsem így rendelte az ég. Kétségbe is estem, hogy most belémragadtak a gondolatok. Felfúvódom tőlük és elszállok, majd, mint egy lufi. L. azt mondta, - ne aggódj, ha kell, majd írni fogsz.
Nagyon sok mindent szerettem volna akkor mondani a Szentesinek. Nem mintha most nem akarnék. Azóta persze nehezebben szedem össze a szavakat, és a regény még mindig az éjjeli szekrényemen pihen, és olykor a kezembe veszem, meg-megfogdosom. Belelapozok és próbálom belőle kiszippantani kézrátétellel az olvasott emlékeket.

Nem ismerem. Személyesen. De hogy miért imádom a Szentesit?
Mert szerelmes Brad Pittbe. Márpedig én tudom, milyen, ha az ember szerelmes. - C. Evans egy nap ráébred majd a tudatra, hogy létezem.
Mert ez a nő nem viccel! Senkivel. Se a világgal. Se veled. Ő megmondja a frankót. És nem fél a véleményektől.
Mert kinevette a halált. Kétszer is.
Mert bátor.
És, mert Szentesi.

Azt hiszem ez nem csak egy olyan regény, amit elolvasol, ledöbbensz, meg nevetsz, meg sírsz, meg sajnálsz, hanem tanulsz. Tanulsz, nem is egyet, többet is. Talán ha egy mondatba kellene megfogalmaznom, ez lenne az: Szeresd magad, a lelked, a tested, mert mindkettő meghálálja majd, hogy érte dolgozol.
Nagyon sok gondolatánál mély transzba estem és miután átforgattam magamra a leírt szavakat, rájöttem, hogy ideje ledobnom a kilós bundaként rám nőtt lustaságot, ami körülveszi most a lelkem és fulladozik alatta a bőröm. Tényleg nagyon nem mindegy, hogy bánsz magaddal. Ha csak az önostorozásokra gondolok egy-egy szakítás után, vagy nemtörődömségből hagyunk elveszni egy értékes lehetőséget.
Akkor sem fair a játékunk, ha a megérzéseinket hessegetjük el, ami már ott kopog az ajtónk küszöbén. A lélek megpróbáltatásai egy idő után fizikai fájdalommal fognak járni, kéz a kézben és akkor már nehezebb lesz a visszaút.



Ugye napokkal később már kapálózhattam a gondolataim után. Mindennap teljes kétségbeesésben indultam a zuhany alá, hogy majd ott megihletődöm, de inkább csak a jajveszékelés maradt, hogy már megint éjszaka van és megint nem fogok írni egy sort sem. Ilyenkor mindig mélyen magamba nézek, na meg a tükörbe – öreg hiba – és próbálom magam megfogalmazni. Mi-Ki vagyok én? Egy mezei nyolcórás munkás egy irodában, dög unalmas munkakörben – amiért hálát adunk persze, hogy van! – aki tinédzser kora óta arra vágyik, hogy írjon és író legyen majd egyszer. És most azon kell veszekednie az Univerzummal, hogy adjon neki időt alkotni. De folyton-folyvást vesztesként kerül ki a csatából és meghunyászkodva feláldozza az egyik még épen maradt éjszakáját és hajnalig ír, csak hogy megszabaduljon végre a benne tülekedő szavaktól, amik már többen vannak, mint az új pápa megválasztásakor összegyűlt tömeg.
Hiszem, hogy mindennek eljön a maga ideje. Annak is eljön majd, hogy igazi író legyek és az legyen a „nyolcórás” munkám. Annak is, hogy legyen egy autogrammom a Szentesitől – és akkor már persze beszélgetnék is vele. Mint ahogy eljött az ideje, hogy elolvassam a regényét. Hogy benőjön a fejem lágya és ne vegyem meg a 223. szerelmes vagyok bele cipőt. Hogy megtanuljak egyedül élni. Hogy megtanuljak türelmes lenni és nyitott lélekkel élni, óvatosan.

Ha most üzennem kéne valamit a tíz évvel ezelőtti önmagamnak, azt mondanám. Soha ne fojtsd el, ami benned van, ha szomorúság, ha boldogság, ha olyan trauma, amivel életeket pecsételnél meg – de akkor is. Beszélj róla. Beszélj róla valakinek! Nem kell félned és azt hinned, te vagy az egyetlen. Nem vagy egyedül. Akkor sem, amikor magányosnak érzed magad. Pont azok maradnak majd a barátaid, akik méltók rá. És még ha most nem is tudod, de megérdemelten kapod majd a szuperhős szerepét. Szeresd magad! A tested is! Ne hallgass nagyanyád irigykedő szomszédasszonyára, aki szerint sovány vagy. Épp annyi vagy, amennyinek lenned kell. Csinos géneket örököltél édesanyádtól, és ezen több kiló kolbász vagy töltött káposzta sem tud változtatni. Mindenki más féltékeny szemmel néz rád, hogy azt ehetsz, amit csak akarsz – persze egészségesen – mégis szép maradsz. Ezt is jegyezd fel. Szép vagy! És nem vagy őrült, néha tényleg le kell ülnünk önmagunkkal is beszélgetni, hogy tudjuk mi az állás szív tájékon. A sablon szövegek pedig tényleg beválnak. Ne add fel! Mindig előre nézz, és egyszer se hátra! – Ezek nagyon jól fognak jönni huszonöt éves korodra.
És az ég szerelmére. Higgadj le! Adj időt magadnak! Legyél türelmes, ne (csak) mással. Magaddal! Hidd el, meg fogja érni.



És mit üzennék Szentesinek?
Köszönöm! A szavakat. A regényt. A láthatatlan kézfogást. Az arcon csapást – ébresztő gyanánt. A bátorságot. Az inspirációt. A transzot.
Remélem egyszer ezeket szemtől szembe is elmondhatom majd és, akkor több minden fog eszembe jutni.
Biztos hogy fájni fog a reggel 5:30-as kelés, mert most van 1:03, de megérte! A pápát megválasztották és az én tömegem is kezd elvonulni.
Szentesi Éva egy különleges nő. Most még nem tudom, mi volt ez a földöntúli erő, ami az utamba sodorta, de egyszer úgyis ki fogom deríteni.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt