#52

Ha a hidegben fázol, azt jelenti tényleg ősz van

Nem tudom mi ihletett meg igazán. Lehet a hideg a szobában, vagy a tegnapi zuhany, ami dinnye illatú volt. Vagy az enyhe pánikroham délelőtt. Mindenki megérez dolgokat, csak nem mindegy milyen erősen, vagy mennyire figyel fel rájuk.
Ma úgy éreztem meg kell kérdeznem Charliet hogy érzi magát.

Sokan nem figyelnek arra, amit a szívük mutat. Néha arra sem, amit a testük reagál. Ha allergiásak vagyunk, nem csak a mogyoróra, vagy a C-Vitaminra, hanem egy-egy élethelyzetre, vagy akár a múltra. A testünk jelezni fog. A mi leleményességünk fogja eldönteni, figyelünk-e ilyen éles helyzetekben, vagy belesétálunk valami olyan dologba, amire már rég lakatot kellett volna rakni.

Charlie azt súgta ma nekem, hogy fogadd el magad így, ahogy vagy.

Milyen vagy?

Olyan, aki keresi a végtelent. Olyan, aki miközben a sárban tapos a csillagokra néz. Olyan, aki másoknak csak egy szürke kis egér, amúgy meg egy hős.
Veronika mindig azt mondta, sose adjam fel önmagam bárhova is keveredem, és ha még pillanatokra is kiléptem a szerepemből, tudta, hogy mindig visszatérek majd.

Amikor ott állsz egy folyosó közepén, és nem tudod eldönteni, hogy melyik irányba indulj el, mit teszel? Feldobsz egy érmét? És, ha épp nincs nálad? Becsukod a szemed és az eszedre hallgatsz? Vagy a megérzésekre.

Sosem tudtam igazán kezelni a komolyabb dolgokat. Mindig egy éppen hogy megszületett zsiráfnak éreztem magam, aki még lábra sem tud állni, annyira meglepődött attól, hogy a világ ilyen magas.
Nem igaz, hogy nem vagyok elég pozitív, mert mindig bízom abban, hogy az emberek jók. És valaki ezt bizonyítja is, még ha nem is az összes. De van példa rá. És én mindig hiszem, azt, hogy a világ még ha nem is tökéletes, de tartogat meglepetéseket. Még egy örök szinglinek is.
Sokat írtam már arról, hogy milyen az egyedüllét, milyen az élet egy plüss banán társaságában, milyen olykor a magány fajtájával küzdeni, és rájönni később, hogy ez csak fantom fájdalom.

A múltat kapargattam. Annak ellenére, hogy megfogadtam magamnak már ezerszer, hogy soha többet nem nézek hátra, bármennyire is piszkálja a fantáziám, hogy mi van a döglött akta mögött. Azt hiszem okkal lezáratlan, és okkal kell ott maradnia, ahol van.
Biztosan te is érezted már, hogy egy emlék nem hagyott nyugodni. Nem aludtál tőle, vagy mindig szembe jött veled az utcán. Addig míg egy nap makacsul el nem kezdtél ragaszkodni hozzá, és vissza nem csábítani az életedbe.

Engedd el!

Bármi is volt az, bármi is legyen még mögötte. Csak árnyék. Árnyéka annak a testnek, amit akkor dobtál a tengerbe, mikor kegyetlenül magadra hagyott.
Érdekes dolgok ezek. A traumák, a fel nem dolgozott emlékek. A csalódások. A nagy fájdalmak. Egy idő után mind a helyére kerül. Valahova a lelked egy-egy zugában helyet foglalnak, befészkelik magukat, biztonságba. Kezelni, viszont már neked kell őket, ha vízi hullaként felbukkannak. Amire képes leszel, ezt te is tudod.

Ne aggódj Charlie, most sem lesz semmi baj. 


Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás