#52

Ha a hidegben fázol, azt jelenti tényleg ősz van

Nem tudom mi ihletett meg igazán. Lehet a hideg a szobában, vagy a tegnapi zuhany, ami dinnye illatú volt. Vagy az enyhe pánikroham délelőtt. Mindenki megérez dolgokat, csak nem mindegy milyen erősen, vagy mennyire figyel fel rájuk.
Ma úgy éreztem meg kell kérdeznem Charliet hogy érzi magát.

Sokan nem figyelnek arra, amit a szívük mutat. Néha arra sem, amit a testük reagál. Ha allergiásak vagyunk, nem csak a mogyoróra, vagy a C-Vitaminra, hanem egy-egy élethelyzetre, vagy akár a múltra. A testünk jelezni fog. A mi leleményességünk fogja eldönteni, figyelünk-e ilyen éles helyzetekben, vagy belesétálunk valami olyan dologba, amire már rég lakatot kellett volna rakni.

Charlie azt súgta ma nekem, hogy fogadd el magad így, ahogy vagy.

Milyen vagy?

Olyan, aki keresi a végtelent. Olyan, aki miközben a sárban tapos a csillagokra néz. Olyan, aki másoknak csak egy szürke kis egér, amúgy meg egy hős.
Veronika mindig azt mondta, sose adjam fel önmagam bárhova is keveredem, és ha még pillanatokra is kiléptem a szerepemből, tudta, hogy mindig visszatérek majd.

Amikor ott állsz egy folyosó közepén, és nem tudod eldönteni, hogy melyik irányba indulj el, mit teszel? Feldobsz egy érmét? És, ha épp nincs nálad? Becsukod a szemed és az eszedre hallgatsz? Vagy a megérzésekre.

Sosem tudtam igazán kezelni a komolyabb dolgokat. Mindig egy éppen hogy megszületett zsiráfnak éreztem magam, aki még lábra sem tud állni, annyira meglepődött attól, hogy a világ ilyen magas.
Nem igaz, hogy nem vagyok elég pozitív, mert mindig bízom abban, hogy az emberek jók. És valaki ezt bizonyítja is, még ha nem is az összes. De van példa rá. És én mindig hiszem, azt, hogy a világ még ha nem is tökéletes, de tartogat meglepetéseket. Még egy örök szinglinek is.
Sokat írtam már arról, hogy milyen az egyedüllét, milyen az élet egy plüss banán társaságában, milyen olykor a magány fajtájával küzdeni, és rájönni később, hogy ez csak fantom fájdalom.

A múltat kapargattam. Annak ellenére, hogy megfogadtam magamnak már ezerszer, hogy soha többet nem nézek hátra, bármennyire is piszkálja a fantáziám, hogy mi van a döglött akta mögött. Azt hiszem okkal lezáratlan, és okkal kell ott maradnia, ahol van.
Biztosan te is érezted már, hogy egy emlék nem hagyott nyugodni. Nem aludtál tőle, vagy mindig szembe jött veled az utcán. Addig míg egy nap makacsul el nem kezdtél ragaszkodni hozzá, és vissza nem csábítani az életedbe.

Engedd el!

Bármi is volt az, bármi is legyen még mögötte. Csak árnyék. Árnyéka annak a testnek, amit akkor dobtál a tengerbe, mikor kegyetlenül magadra hagyott.
Érdekes dolgok ezek. A traumák, a fel nem dolgozott emlékek. A csalódások. A nagy fájdalmak. Egy idő után mind a helyére kerül. Valahova a lelked egy-egy zugában helyet foglalnak, befészkelik magukat, biztonságba. Kezelni, viszont már neked kell őket, ha vízi hullaként felbukkannak. Amire képes leszel, ezt te is tudod.

Ne aggódj Charlie, most sem lesz semmi baj. 


#51

A lila ruhás nőből nem válik Mona Lisa

A cipőfűzőm belelógott a sárba. Ahogy sétáltam hazafelé az esőben, egyensúlyozva a bevásárolt dolgokat a kis szatyromban, a másik kézben esernyő és kenyér. Megbódulva eső áztatta hajam illatától, amit az arcomba fújt a hideg őszi szél. Figyeltem a kis kutyát, aki csattogott a mancsaival a vizes aszfalton a gazdája után, a nyakörve meg pirosan világított, mert már jócskán besötétedett. Rádöbbentem, hogy így kell elfogadnom magam. A tornacipős írónőként. És attól, hogy ilyen a stílusom, még ellehet rólam képzelni, hogy valaha anya leszek. Sőt én az a különleges kinézetű anyuka leszek, aki tornacipős és tetkós. A gyerek meg örülni fog neki, hogy ilyen vagány anyja van. Vagy épp az őrületbe fogom kergetni a túl aggodalmaskodásaimmal.

Na mindegy. - Ugye minden mindegy után elhal egy kis remény csóva a levegőben...

Olyan hirtelen jött megint az ősz. Konkrétan megŐszültünk. Egyik pillanatról a másikra kellett a nyári ruha alá harisnyát venni és kabátot gombolni. Hirtelen szakadt ránk az ég is. Egész nap csak esett - ezzel köszöntött minket. Az esernyőm alatt, pedig hazafelé azon gondolkodtam, ha eddig nem ment az írás most majd fog. Ez az én évszakom. Majd azon agyaltam, miért nem megy ez mindennap? Miért nem tudom mindennap leírni, olyan írósan, vagy a magam stílusában, hogy mi történt, mert hát van itt történet - velem mindig történik valami? Miért vagyok ilyen lusta, erre időt szánni? Kellene ehhez is egy írás kihívás, vagy egy egész életmódváltás? Muszáj mozgásra bírni a bennem csücsülő szavakat. Mert most mindegyik tesped a sok kakaós csigától ájuldozva, cukormámorban. Lihegnek a pocakjukat fogva és fel sem akarnak tápászkodni, hogy a felszínre evezzenek.
No, hát itt az én változtatásom, A kihívás első pontja. A nagy döntés. Leteszem a kakaós csigát. Le te s z e m, nem es z e m. Azt hiszem annyira bekábultam mostanság az unalomtól, hogy olyan lustaság vett hatalmába, ami a főzési tudományom is a tészta kifő - szósz rá - kész az ebédre korlátozta.

Be kell valljam nőiesen, nekem nem a testem (ugyanis erős géneket örököltem) hízott, hanem a lelkem, ami mostanra egy 96 kilós disznó lett. Ilyenkor ugye szól a vészcsengő, hogy ajjaj, itt az ideje életmódot váltani, mert nem lesz ez így jó.
Béres Alexandrára azért nem fogom tolni az ütemet, és nem lesz Coelho idézet sem, de a K.csiga és csoki szenvedélyemből alább engedek - amit elmondanám, egész jól teljesítek, harmadik napja tiszta vagyok.!
És, ha már nem leszek ilyen lusta szét posztolom majd az agyamat is és megmutatom nektek, mit eszek (nevet), mi helyettesíti, azokat az omlós finom, csokis péksüteményeket, és mi lett az új kedvencem. Bár a lelkem mélyén érzem, hogy ez elképzelhetetlen, hogy bármi is átvegye a K.csiga helyét.

Elkanyarodtam a lényegről. Vicces akartam lenni, közben egy nagyon komoly dologról van ám szó.
Ez a bejegyzés válasz két nőnek.
Mindkettő gyökeres része az életemnek és mindkettő vezet egy sorsfonalat a kezében, ami mindig valahogy visszakerül hozzám. Az egyikük Veronika, akivel, ha most újra a Vintage-os kávézóban ülnénk, úgy, hogy nem kell rohannunk elmondanám, hogy lehet, hogy Carrie Bradsahw nem létezik és még egy olyan abszurd szingli sem, mint Bridget Jones, de a kettő egyvelegéből valami különös mutáns létezik. Azok, pedig mi vagyunk. Ő inkább Carrie, Mr. Biggel. Én meg vagyok a hóbortos Jones. És igenis létezik álom munka. És álomújságírás, a maga realisztikus formájában. - csupán nem biztos, hogy ebben az országban, de van. Valahol. - Ehhez a valaholhoz kell majd térképet rajzolnunk.

A másik nő, pedig London. Van egy lelkitársasszonyom, akiről, ha megfeledkeznék sem mondhatnám azt, hogy így történt, mivel ő én én ő. Néha, azt hiszem egymásra is csaphatnánk a telefont, mert mintha önmagunkkal beszélgetnénk. Amikor csöngés után, csak ennyit mondasz: Helló London? Na mesélj, mi fog történni velem, mire készüljek? vagy a, Na, hogy érzem magam, mesélj? - misztikus kapcsolat.
Valahogy mindig megérezzük valami új közeledtét. És, ahogyan nem hiszünk a negatív változásban a pozitív, meg már a küszöböt rágja, valahogy úgy érzem valami megváltozott. Sokkal erősebben hiszek. Most először ebben az évben érzem azt, hogy képes lennék nagy változásokra és még hatalmasabb döntések meghozatalára. Az első lépés tényleg mindig nehéz. A legnehezebb, de nem lehetetlen.

Én is érzem valaminek most a hiányát. Amellett, hogy boldog vagyok és végre ledobtam a különleges Charlie imázsát és már nem vagyok boldog és szomorú egyszerre, csak boldog. Valami, ami a kirakós asztalon a helyére került, úgy valamire fény is derült, melyik az a sarka a puzzle-nek, ahonnan még hiányzik egy darab.

Azt mondják mostanában: Adj időt magadnak! - felírtam kis cetlire és felragasztottam a falra.



#50

Elég volt köszönöm nem kérek többet

Egy újabb cím, ami heteket várt a megvalósításra. Azt hittem tudok majd neki adni egy egészen újat és már el is kezdtem gondolkodni, hogy a mai esős hétfőt mi jellemezte... majd rájöttem még mindig azt érzem, amit felírtam ide hetekkel ezelőtt, még jóval a tábor előtt, és itt hevert a piszkozatok között, hogy ha majd jön az a bűvös 50. bejegyzés - legyen benne valami különleges.
Ahogy mindenki hinné, még én is, most valami írtózatosan boldogságos, fellegekben repkedős bejegyzést kellene írnom. De most inkább megosztom veletek azt, ami a valóság.

Azt hiszem, BlahaLujza barátságtalan 21. sz.-i képzetével kezdődött minden. 
Jogtalanul ugyan, de minden egyes alkalommal, mikor átsétálok Lujza aluljáróján haragszom a "nemzet csalogányára", hogy ebben a képében kell látnom őt, és emlékeznem rá. Akárhányszor munkába menet-jövet érintkezem a szellemével, azzal a festői kétséggel, ami most burjánzik benne, úgy érzem mintha a lelkem oldalát kapargatná egy éles körmű szörnyeteg.

Reggelente látom azt a sok embert rohanni valahová. Már-már csordát képezve, minden személynek megvan a helye, mérnöki pontossággal, csempe kockákra bontva. És én, valamilyen szinten közéjük tartozom, mert én is velük vándorlom minden alkalommal.
Rászoktam arra, hogy mindennap elveszek egyet az újságot osztó emberektől. Jobb esetben, ha időm van, a hátulján a híreket és a viccet elolvasom, de egyébként csak reflex mozdulatként égett belém, hogy utána nyúljak a reggeli lapnak - hónom alá csapjam és siessek a munkába. Pont, mint a filmekben. A sétálón, még rákukkantok a tükörképemre, ami visszanéz rám a kirakatok poros üvegéből. Rájövök, hogy a külső most már passzol a kirakósba, amire mindig is vágytam. Elégedetten megyek tovább, és ezekben a pillanatokban a lámpa pirosra vált.

Ma, ha nem haragszotok, csak a saját nevemben beszélnék, és mesélnék nektek.*

Világ életemben egyfajta ideát üldöztem. A magam ideáját. Minden csalódás vagy öröm után a tükörben azt az Ént kerestem, akinek végre megtudok felelni. Azt mondják ugye, hogy szeretnünk kell magunk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni az életben, hogy feljebb lépjünk egy bizonyos szinten.
Most elmondjam milyen érzés, az amikor ezt megtalálod? Felemelő. Hihetetlen. Varázslatos. Elképesztő. (...) Mintha egy olyan atombomba robbant volna fel benned, amiből mély és mindent elárasztó büszkeség, fülig érő vigyor, és bátorság áramlik ki. A "na ez igen!"-ek meg gomba felhőként ússzák körbe a fejed felett levő eget. Elégedettség. Talán ez a legjobb szó rá. Nincs annál magabiztosabb érzés, mint amikor elégedett vagy saját magaddal. külsőleg.
Megnyugtató a tudat, hogy minden kirakós darabkád a helyére került. Minden karakternek ott kell lennie, ahol szükséges és senki nem lóg ki a sorból. Egy sima, egyenes úton haladsz előre, ahol a fák ágai, kihajolnak a kerítés mögül, hogy leszedj róluk minden friss lehetőséget. Mintha csak leszüretelnéd a boldogság csóvákat.
Unikornisokat nevelgetsz a kis szívedben. Színes kerti bambuszok nőnek a kerted alatt. Az összes jelző lámpa zöldre vált.

Szóval, olyan érzés, amikor a saját könyved tartod a kezedben...
Idegen.
Forgatod, fogdosod. Bele lapozol. Szagolgatod. Nézed a színeket. Az apró hibákat keresed. Leteszed, pihenni hagyod. Újra felveszed. Elhiszed. Ott van a kezedben valami, amire már kilenc éve vársz és azt hitted, hogy majd csak nagymama korodra éled ezt meg. A munkád megszületett. És ott tartod a kezedben. Rajta van a neved - most már nem csak azokon a csúnya számlákon, amiket te adminisztráltál. Egy regényen, amiben a Te karaktereid vannak.
Azt, hiszem, hogy ha valaki azt mondja nekem három éve, hogy most itt fogok tartani, lehet kinevetem.
Ez annak a tipikus példája, hogy nem biztos, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt te eltervezted, viszont minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.



Egy hangyafaroknyi jogom nincs, ahhoz, hogy panaszkodjak. Hálát adok most mindenért, amim van. Az összes barátomért, akik építenek és mellettem vannak, akik utánam rohannak a könyvbemutatómra, akik meglepnek ananászos dolgokkal, mert tudják hogy imádom, akiket bármikor felhívhatok, meghallgatnak, akik ha hülyeséget csinálok szó nélkül felpofoznak. Hálás vagyok a családomért, akik mindig a kellőképp olasz familia. Hálás vagyok a tanáraimnak, és minden embernek, akik valaha legalább egy kicsit is, de bíztak bennem.
Nem is panasz ez, inkább csak a valóság. Az élet rendje, ha valahol befejeződött a küldetésed azt érzed, addig érezni is fogod míg meg nem találod rá a megoldást és nem változtatsz rajta.

Ilyen például az, amikor egy összejövetelen ülsz, biztos, hogy haza kell indulnod azon nyomban, hogy megfogalmazódik benned az indulás gondolata, mert ha tovább maradsz, csak katasztrófák fognak történni.
Mindig hallgatnod kellene a belső hangodra.
Amikor elértem az ideámat, nyakon csíptem a kis flúgost. Pontosan azt éltem meg, amit ilyenkor szokott hajtogatni a sablon szöveg a nagy regényekben. "Nem a külső számít." - Az is számít, de míg annak a hajkurászását végzed, nem kizárt, hogy időközben belül megkopik valami. És míg kint a kirakós összeáll a belső darabok elmozdulnak a helyükről.

Hogy mit érzek, amikor elsétálok a BlahaLujzán? Azt érzem, hogy a párizsi Eiffel-tornyos több ezer darabos kirakóban, én vagyok az egyetlen darab, ami egy olasz levendula mező több száz darabos kirakóból keveredett oda.
Vajon ez az érzés, honvágy később majd megfakul, vagy addig kínoz, míg nem változtatok rajta és keresem meg a puzzle dobozát. Azt hiszem erre mondják, hogy idő kérdése.

És, hogy az írók nem változnak. - a legnagyobb badarság. Sosem hittem ezekben a klisékben, abban sem, hogy egy írónak magányosnak kell lennie. Mert akkor jobban megy az alkotás. nemmegyjobban. Egy idő után főleg nem. Mint mondjuk most. Azt, hiszem belefáradtam abba, hogy a plüss banánom társaságában éljem az életem és, hogy a három növényzetemen (+ az ablakon betévedt élősködőkön) kívül más lélegző élőlény nincs a társaságomban.
De nyilván ez nem így működik, mert hiába járt le a szingliséged szavatossága, és érzed magad készen valami másra - amíg annak úgy nem kell lennie, az ég adta világon egy büdös konyec sem fog mozdulni azért, hogy ez megváltozzon.

UI: bármennyire is unod már a szöveget, de take it easy... 

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...