#44

Szerelem, habos Los Angeles, csillámfuckpóni
avagy hányszor adható ki az utolsó esély?

Közvélemény kutatás első cikkely. A szerelem határtalan és közömbös. Gyáva és mindent elsöprő. A két véglet. Vagy betudod ismerni, vagy vacogsz a takaró alatt, hogy én ezt nem akarom. 
Viszont, ha már benne vagy. Tövig. És elérkeztek egy olyan fordulóponthoz, amelyben még egy lehetőséget kér a másik. Közben az egyik szünetet int, technikai megbeszélés. Vagy kihátrál, bedobja a törölközőt, vagy indul a menet tovább.

Hányszor adható ki az utolsó esély? 

A mondatot egyértelműen értelmezve evidenssé válik, hogy egyszer. De nyilván az Élet, nem mindig ad referenciát arra, hogy az amit az első adandó alkalommal dobsz, később nem fogod gyökeresen megbánni. Így próbálkozik az ember, és ad még egy és még egy és még... esélyt. 

Mindig elgondolkodom azon, vajon mi lehet ijesztő abban, ha az ember érez valamit, valaki iránt. Mi lehet olyan félelmetes abban, hogy odáig süllyedjen a hajó, hogy már ne lehessen kimenteni az érzelmeket. Az egyik félnek ez természetes, míg a másiknak egy hatalmas csalódás tenger az egész.
A kapcsolatok kezdete nehéz.
Főleg addig, amíg nem tudatosul két fél között, hogy alkotnak-e egy egészet, vagy csak összejárnak szórakozni.
Igazság szerint nincs nagy elméletem. Azt mondják, ha szerelembe esel azt érzed, és tudod, hogy az vagy; de hogy hányszor ébredsz úgy, hogy ez csak egy szerelemhez hasonLó Csillámfuckpóninak bizonyult, arról már nem szólnak a paragrafusok.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem a dolgokba csak úgy bele lehet törődni, és elfogadni, hogy igenis egy párosnak nevezett dologban lesznek problémák, amikért küzdeni kell, meg megvédeni véleményeket, meg kompromisszumokat kötni. És tény, hogy ez így is működik. Viszont azt már magunknak kell eldöntenünk, hogy mekkora pofonokat tűrünk el a másik mellett. És mikor intünk megálljt. Mert ugye eljön az a pont. Meg az, amikor a másiknak elkezded kiadni az utolsó lehetőségeket, amikor mindig jobb lesz picivel, mint az előző alkalmakkor - de minden alkalommal, visszaesnek a dolgok a mély verembe és mindig lejjebb és lejjebb esel. Amikor az ismétlődő bántalmaktól nem tudsz többé úgy mosolyogni Rá. Nem tudod már őszintén azt mondani Szeretlek. Akkor már nem tudsz még egy esélyt adni. Mert Te is belátod, hogy nincs tovább.

A második cikkely szerint, a kérdésem, miért, Miért az utolsó kiadott pofon után jön rá mindig a sértő fél, hogy Nélküled nem tud élni? A kétségbeesés, hogy mit vesztett csak akkor tudatosul benne, míg Te az elejétől fogva szíved lelked beleadtad az egészbe.

A harmadik cikkelyben leírtak alapján, egyszerű a dolog. Az Életben sok kívánságműsor van, de a kapcsolatokban mindig is két ember lesz (jobb esetben) akiknek tisztelettel kell bánniuk a másikkal - "miért nem mosogattál el" vitákkal. A megforgatom benned a kést - még a piros és apró betűs rész előtt - le van írva színtisztán, hogy tilos.
Ha mégis megtörténik. Nem a megfelelő ember mellett vagy. Ez ilyen egyszerű, még ha bonyolultul is hangzik.



Szerelem van valahol. Habos happy end Los Angelesben létezik. A csillámfuckpónik szaporodnak. Az utolsó esély, pedig mindig az utolsó marad.


#43

Bogár szuszog a füledbe

Szeretnék egy képet, csak egy pici részletről, amin nem felismerhető vagyok.
Szeretnék egy szót, ami azt jelenti a bölcseknek mindig igazuk van, a tűz fölött. És ha rájuk hallgatsz jól jársz majd.
Szeretnék majd egyszer egy mosolygós tacskót, aki értem csóválja hatalmas füleit. 
Szeretnék vigaszt az eltávozott lelkekért. 
Szeretném tudni, hogy a halálbogár nem jár már vissza éjjelente a szobám falán.
Szeretném a homokórát megállítani. Ja, nem. Mégsem. Had csorogjon csak tovább.
Szeretnék két centivel több helyet az asztalomon. 
Szeretném az illatokat elválasztani a színektől. Az emlékek vad mágikus peremén sétálni. Választani ajtókat, amik mögött szörnyek lakoznak. Megfogni az egyik kezét és takaró alá bújtatni. Hogy megijedjen majd minden rossz, mi megpróbál bántani. 



Szeretnék egy ölelést. Apától. Szeretném, ha tudná jó maradtam, ahogy tanácsolta. 
Szeretnék anyám arcára mosolyt csalni, az egyetlen virággal, ami a kerek erdő közepén nyílik. 
Szeretném a tücskök énekét hallgatni éjjel, a nyitott ablaknál. A párnába rejteni arcom, hogy ne lássák csalódott tekintetem a manók, kik hajnaltájt kopogtatnak friss hírekért.
Szeretném újra látni a Naplemente végét. 
A szivárvány elejét, ahol a színek kibuknak a fűből és egy tisztáson érnek véget.
Szeretném tudni, hogy jól vagy, a mennyország túl oldalán. ? 
Hófehér falon látszani kezd a folt., a bogár lábának apró lenyomata. Csíkot húzva, mintát rajzol, lassú vemhes mozgása.
Szeretném egyszer a bárányfelhők alját nézni. Bámulni a földgolyókat. Alulról szedni a cseresznyét. 
Kosárba rakni a hófehér szirmokat.
Hópelyheket gyűjteni a kabátom ujján. Csak egy percre legyen tavaly március elseje.
Tudod mi történt akkor? Nem. De megjavítanám azt az eltört órát, ami azóta is nagyapám szekrényén pihen. Összetörten, szerkezetlen. 

#42

Művészélet lélek, Üdv Néked

Ha valami zavart érzek a levegőben, lefordítva, a zsigereimben érzem, hogy valamit nem jól csinálok, nem jó helyen vagyok. Egyszerűen valami nem stimmel és a hasam belefájdul, amit jelként véve gondolom tovább, hogy ideje a kazettát megfordítani és erős változtatást hozni az amúgy már oly jól megszokott rendszerbe. A "ha" után, pedig ez jön: Megnézem az Easy A című filmet, amit már amúgy is láttam ötvenszer, a szövegét fújom, és a jelenetek részleteinek hibáit is kifigyeltem már. 

Szóval az első fázis a tipikus Tagadás. Inkább beraksz egy filmet. Sütit eszel. Bekapcsolod a TV-ét. És letagadsz mindent. Először is a nemekkel: Nem fáj. Nem hátrány. Nem egyvonalú az életem. Nem vagyok szürke lelkű. Nem fásultam be. Nem vagyok unalmas. 
Majd jön a győzködés: Jól vagyok. Így megfelelő nekem. Szeretem a megszokásokat. Monotontűrőképességem még, ha nem is létezik a szó, határtalan. 

Mindenki másképp tagad. Vannak, akik egész életükben. És akadnak olyanok, akik idővel ugyan, de észre veszik a hibát a fogaskerekek között. 
Mindig haragudtam, ha valaki művésznek nevezett. Aztán rájöttem, hogy ha már a palacsintát is egy művészet Nekem elkészíteni, akkor, az ahogyan a szavakkal zsonglőrködöm, és az hogy képes vagyok egy teljes fantázia világban élni, novellákat és regényeket kovácsolni, akkor az valamiféle művészet. 
Kölyökkoromban a művész nekem csak a festő embert jelentette, de ez is csak olyan butaság volt, mint a rádijó szóban a dupla elipszilonos J. Ma már elfogadom, ha a fodrászom művésznőnek hív a vendégei előtt. 

Ennek a létnek, már ha erről beszélünk, bár minimális viszonylatban ez az élet minden résztvevőjére vonatkozik. 
Az első hiba "önmagunk folytonos megállás nélküli keresése" - már már divatos kifogássá vált, amivel olyan jó takarózni, melegen tartja a szívet lelket. Pedig nem magunkat kéne keresni, hanem magunkból ontani a tudást. Ez a művész dolga. Ebből él meg. A maga ura és alkotója. 

A művész dolgozik. Csinálja. Ha kell a nap 24 órájában.
A művész nem adja fel.
A művész addig megy és akarja, amíg el nem éri a célját. Nem áll le fél úton. Gyakorol. Mindig. Ha valamit nem gyakorolsz, hiába a tehetség, az egy idő után elvész. 
A művész fejleszti magát. Élete végéig. 
A művész ezerrel pörög, nem vár másra. 



Cselekedni kell. 
Még akkor is végig sétálni a sivatagban, ha egy esőfelhő követ. Akkor is mosolyogva kell végig menni, ha nem tudod eldönteni, hogy a pálmafa, amit látsz hallucináció, a tűző Napsugarak tévképzetei, vagy az a tényleges célod. A válasz az út végén van, ha végig sétálod. 






Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...