#41

Két lufi szálldogál a texasi kaktusz...

Két lufi szálldogál a texasi kaktusz mezőkön pont.
Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha az írásjeleket is olvasnánk? Ha minden mondat végén pont lenne a pont. Kérdőjel és felkiáltójel. Óhajtó és Sóhajtó.

Rá kell jönnöm újra és újra, hogy az élet nem olyan hosszú, mint amilyennek mi azt elképzeljük. Egyik pillanatban még gyanútlan sétálsz a folyosón, a következő pillanatban megszólal a tűzjelző, becsukódnak az ajtók, lezárul a menekülő út, nincs vészkijárat, és te nem tudod mi a protokoll. Még, ha csak egy próba is volt az egész, az életed minden darabja lepergett előtted és abban a két percben elképzelted az utolsó pillanataid.

Minden döntésünket olyan felelősen és komolyan akarjuk meghozni, napokat elpazarolva, hogy tényleg jól átgondoljuk. Nem vagyunk elég bátrak és lazák a nagy döntésekhez, pedig egyszer mindig eljön a pillanat, amikor valaki kimondja előtted a bűvös szavakat. "Már túl késő."

Nem akarok túl letargikus hangulatot teremteni, az elnézéseteket kérem. Eredetileg a születésnapi kívánságaimról és egy kaktuszról akartam mesélni a texasi gabona mezőkön. csakhogy közbeszólt egy egész ijesztő tűzpróba és a bundás kenyér. Azt hiszem a Napsütés teszi, és a nyári időszámítás, de mintha jobb lenne a levegő, és nyitottabb az elmém, vagy nem is tudom, tudok örülni, hogy amikor kilépek a munkahelyemről még világos van és már jó idő. Az egész mégis olyan furcsa. Ismét boldog és szomorú vagyok egyszerre.
Sosem felejtem el az a március huszonharmadikát, amikor E. születésnapjára színes lufikat és süteményt vittem. A lufik a kezemben zabolátlanul ficánkoltak a tavaszi széltől. Úgy éreztem magam, mint azaz igazi boldog pálcika ember a regényemből. Elképzeltem, hogy egy nap engem is lufik várnak majd a születésnapomon. Még várom.
Sosem szerettem a nagy meglepetéseket. A drágaszágokat. A fényűzést, a rózsaszín limót, arany pónilovat, pompát és hat emeletes tortát. Én a színes cetliket szeretem kedves szavakkal és mosolygó smilekkal, a piros lufikat. Az ananászt, még ha csak lerajzolva is. Az elrejtett titkos üzeneteket a zsebemben.



A tavasz lehet ezért ilyen nárcisz illatú, a sok Napsütéstől. A virágok azt hiszik, hogy a nagy Sárga majd hoz nekik jó híreket, és nagyra nyitják szirmaik, hogy minél jobban hallják őt.
Sokan nem tudnak bekategorizálni. Negatív vagy pozitív ember vagyok e. Szoktam panaszkodni, olykor csúnyán beszélni - egy hónapban egyszer, kötelező - néha sírok is, amikor már nagyon nehezek a terhek. De mindezek ellenére, a szívem legmélyén is, a pluszt írom a jelemnek. Egy mosolygós Napocskát, mint az óvodai szekrényemen. Mert tudom, hogy minden feketeség után vannak színek. És minden szín a szürkéből keveredik. Lehet, hogy sokszor leszünk sárosak, lesz piszkos a ruhánk, de nincs olyan folt, amire ne lenne mosópor. Nincs olyan probléma, amire ne lenne megoldás.

Ha az ellenkezőjét hiszed, el kell menned szappant venni pont. 

#40

Nyílt levél az ananász lopkodó polgárpukkasztóknak

Már túl sok téma veri az ajtómat, így muszáj vagyok két /paint/ ananász rajzolás közben neki ülni és virtuális papírra vetni a mondandómat. 
Na először is, gondoltam, hogy csinálok önmagammal egy interjút. Mert,hogy az vicces, furfangos és sok mindent megtanulhatok közben magamtól. (nem nevet) Aztán úgy gondoltam, hogy az még várat magára, mert mégsem adom ám magam ilyen könnyen. 
Másodszor pedig, a héten kettő darab éles témával néztem szembe, amiről kérték a véleményem és épp itt is az ideje színt vallani. Az első a feminizmus, a másik, pedig a nagy változások. 

Az a helyzet, hogy manapság, bár ez nem igaz, mert soha nincs és nem volt még időm arra, hogy más blogokat olvassak. Tudom ez elég cinkes, mármint egy írónak mondott valakitől, aki haladni akar a korral, de a sajátján kívül csak azt olvassa, amire felhívják a figyelmét, vagy egy évben négyszer, ha megfogja egy jó cím a fantáziáját és leül a hosszú sorok elé. (és még akkor sincs rá garancia, hogy nem kattintott el közben máshová.) Ez vagyok Én, kiszűröm a lényeget, vizuális típus vagyok, a képeket nézegetem, rettentő kritikus, aki nem tűri meg más "kutyáját" a portán. Hamarabb elolvasom (idézőjelben) a gyerekeknek rajzolt mesekönyvet, mert abban több a kép. Jó oké, drasztikus, nem ilyen ramaty a helyzet, Olvasok azért mást is. A Madárasszony Finy Petrától és Samanta Schweblin Madárevője még azóta is a fő listám élén vannak, és nem a madarak miatt... Mert az Egy különc srác feljegyzéseiben tudtommal egyetlen madár sem volt. Szóval mondván elég nehéz lenne Engem plágiummal illetni, mikor egyszerűen nem olvasok mást, így el sem tudnám lopni azt. 
A nagy viharok közepette, pedig, a feministák harcolnak jogaikért. Már beszéltem erről a témáról. Azóta sem tudtam megfejteni az eredetét. Rájöttem ezt mindenki máshogyan értelmezi; mert attól hogy szabad szellemben neveled a gyereked még nem leszel feminista. Attól, hogy megérteted a kisebbel, hogy mindenki egyenlő és mindenkit egyformán kell szeretni, nemtől, kortól, sexuális identitástól független még nem leszel feminista. Ezekre megvannak a megfelelő szavak, de mindenkinek szíve joga olyannak nevezni magát, amilyen. Én egy ananász vagyok. Kedves, szubtrópusi, esőerdős, fán élő, érdes lelkű, de finom - jelentsenek ezek bármit is. (nevet) 
Nem tudom, Én úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy a feminista, mint femina - a Nő - kopott farmerban, kócos hajjal, izzadt pólóban, sport cipőben tüntet a férfiak ellen "LE a Farokkal!" cégtáblával. Örökké utálja a férfit, mint nemet és soha, de soha nem akar velük *zöld ágyra vergődni. (ezt Lackó mondogatta mindig: *Nem akarok vele zöld ágyra vergődni*) Na, ezt láttam egy filmben, hogy ez a feminizmus. Ami biztos egy hippi alkotásban volt. Manapság meg hashtag feminista mindenki. Biztosan van ennek szépsége is. Nekem, ha jelentenie kéne ennek a szónak bármit is. 

Feminista - mint a Nők védelme az erőszak ellen. Családon belül és kívül. És nem is tudom tovább túl beszélni a témát. Tényleg mindenki máshogyan értelmezi, valaki beszáll a hadsereg mellé, valaki nem, valaki meg tudja, hogy mi az eredeti jelentése és mondanivalója a szónak. 



És, ha a villogó kurzoromat kéne néznem tovább azt hiszem önként kéne bevonulnom egy gumiszobába. És, ha látnátok mennyi, de mennyi szünet volt a két gondolat között... Sok.
Amikor valaki a nagy változásokról kezd beszélni, mindig kíváncsi hatalmas kiskutya szemekkel bámulom szavait. Vajon Ő, hogyan csinálta? Mikor, miért? Mennyi idő alatt? Hol, mit? Mit tud még, amit Én útközben elfelejtettem? 
Az alapokat tudjuk. Színes cetlik, célok a papíron, ragaszd fel nézegesd őket, képzeld el, meditálj rá. Megkapod. Ez viccen kívül így működik. A varázs parafatáblám, ami most sajnos otthon távol Kukutyin földjén a békafeneke alatt két emelettel, a régi (most épp porosodó) szobámban hever a helyén. A múlt évi terveimmel. Amiknek a főnöke a költözésem volt. Sokat mesélhetnék, mik folytak ki a kezemből, mit szúrtam el, kik döftek belém, milyen karaktereim vetették le magukat a hídról - de elmenne vele több oldal. És a múlt már elmúlt. Megváltoztathatatlan és okkal történő. Ebbe vagy beletörődsz, vagy ülsz tovább a vizes pelenkában. Miket és kiket vesztettem el, temettünk el, dolgokat és embereket. Azt hittem ez még mindig a gyász időszak, ami szürke ködként árasztotta el a szívem és fantáziám. De nem az volt. Ez a puszta makacsságom és lustaságom afelé, hogy kilábaljak a múltból. Mintha büntetném magam valami miatt, akarattal tartottam magam az emlékekben a mély feketeségben. 

A dolog, amit az utam közben elfelejtettem: Megbocsátani másnak, majd Önmagamnak. Nem hibáztatni senkit, főleg nem Magamat. Hálát adni azokért, akik Velem maradtak és a szavakért, amik még mindig éltetnek. 
Igazából ez a kulcsa a agy változásoknak. Te magad. A döntésed. 
Bocsáss meg! Adj hálát! Írd fel! Képzeld el! Cselekedj! Első sorban, pedig Légy bátor! 

Emlékszem, mikor L (drága barátnőm) -el sétáltunk a nagy hidegben Budapest utcáin, egyetlen mondat hagyta el a szám: "Ha valaki fél éve azt mondja Nekem, hogy Te ősszel ide fogsz költözni, kinevetem." Mire az Ő válasza ez volt: "Nem tudom, Én egy percig sem gondoltam azt, hogy ez Neked nem fog sikerülni." 
Itt jönne a dobpergés és tanulság, az a bizonyos kérdés, amit mindig olyan buta fejjel teszünk fel:

Ennyi lenne az egész, csak bíznom kéne Önmagamban és sikerül?

Igen.



#39

Pasztell színek 

A rostos léből csak a barackosat szereted. A szőlőt túl édesnek találod. Az alma marja a torkodat. A narancsnak keserű az utóíze. A barack... A barack az tökéletes. De abból sem szeretsz egyszerre sokat inni. Én ismerlek Paige. Tudom ki vagy.

Feküdtem az ágyán. Belemerültem a tévé vakító fényébe, pedig már nagyon fáradtnak éreztem magam. Mondani akartam neki, nagyon sok mindent, de egyszerűen már nem jöttek ki szavak a számon. Felugrottam a kényelmes fekvő helyzetből, villám csapott az agyamba, és leírtam a következő - már fenn említett szavakat -. Amik igazából Én vagyok. 
Mindig azt hittem, hogy a pöttyös gumilabdák örök életűek, és ha belerúgom őket a rózsabokorba nem fognak kipuppani*. Apa hányszor mesélte el Nekem ezt a történetet. Folyton elhittem minden meséjét, egy vicces álomvilágban nevelt fel, ahol a Télapónak lehúzható a szakálla, a bal oldal a jobbon van, ahol a krumplitól nagy lesz az emberek feje, és büdös lába. Ahol anya A "volt menyasszony Én meg Tündér vagyok. 
És manapság is ezért hiszem el az emberek meséjét. Az összeset. Még azt is, amibe tepszli szerepel, bár azóta sem tudom, mi az. Hiszek nekik; de egy leheletnyi kétség és bizalmatlanság mindig ott marad a szívem sarkában. Talán pont ettől marad meg a józan eszem, hogy ha még naivnak is leszek mondható, aki mindig mindent elhisz és könnyedén lehet vele viccelődni. Az éles fájdalmak az összes apró mondat végén ott maradnak. 

Szeretnék egyszer kártyavárat építeni a tengerparti homokban. És szabadságot jelző piros lufit eregetni a hosszú szélben. 

Sokaktól hallom mostanában, hogy "szeretsz?" - a kérdést. Nem értem. Már, miért ne...? Én ettől meghatódom, még ha sokszor nem is látszik, belül öröm és bánat könnyek gyűlnek össze kis csoportban. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de két pár zokninak megtalálni ugyanazt a párt, nagyon nehéz. És lehet, pont ezért kéne őket "fonákosan" hordani, egy idegen párral, hogy esélyt adjanak egymásnak. Mert meglehet nem csak két egyforma minta és színű fog összepasszolni. Erre ma teregetés közben jöttem rá, hogy nem tudom őket a párjuk mellé kiteríteni, mert olyan sok idő. 

Nem mindig tudom beazonosítani az érzelmeim. De ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül. Nem vagyok nagy terapeuta sem. Nem értek a végtelenség nyelvén. És nem látok mások fejébe - de azt bizton állíthatom, hogy soha nem szabad elszalasztani a szívből jött dolgokat. 
Ne utasíts vissza egy meghívást. Ne told arrébb a lehetőséget, későbbre. Az egyetlen dolog, ami sosem létezett az a később. Egy idő után majd szépen észre veszed, hogy ott ülsz várakozol, de nincs mire, nincs kire. Nincs, majd holnap. 

Élj.
Lélegezz.
Öleld át.

A legnagyobb pofára esésem az volt, amikor hűen hittem, hogy az öregek és a múlt örökké élnek. Pedig az öregek meghalnak, a többi pedig egy véget nem érő körforgásban váltakozik. És csak egy dolgot változtatunk mindig. A szavakat, jelen, jövő, múlt, jelen... És a mókuskerék meg sem áll...

foto: Orha Photography


Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...