#38

A minta üti a mintát

Öt nő feketében. A feleség, a lány, két testvér, egy sógornő. Ott ültek előttem és mindenki más árnyalatú feketébe öltöztette szívét.
Azt hittem képtelen leszek majd megszólalni. Azt hittem örökre benn maradnak majd a szavak a számban. Azt hittem soha többé nem beszélek majd és a végtelenségre némultam.

Nem ez történt. 

Kockás mintára csíkosat próbáltam és hatalmas gyász közepette, erőszakoltam lelkem. Süvített bennem az öntudat, hogy most valaminek nagyon vége lett. Két napon át esett az eső, sírtak az angyalok. Az öreg kezek remegtek, az elfáradt lelkek jajveszékeltek. 
Naivan azt gondoltam nekem nem kell átélnem ezt és megtapasztalnom milyen a ravatalozó belseje. Hogy vajon tényleg olyan hideg és nyirkos. És, hogy ott a szomorúság kézen fogva jár a kín nagytestű katonájával. 
"...az elhunyt minden életében elkövetett bűnének bocsánatáért..." 

Ha fura zajt hallasz cserélj kazettát! A hangok olykor elhalkulnak a fejünkben és belekényelmesedünk a jelenlegi megszokásainkba. Elfelejtünk álmodni és új célokat gyártani. Elsüllyedünk a kétségbeesésünkben, hogy számunkra már nincs tovább és ennyi jutott. Nem merünk hinni benne, hogy csak akarnunk kell és egyetlen nagy döntést meghoznunk. 
Sok panaszt hallottam már életem során. Rengeteg jajveszkelést és kifogást. Láttam már időhúzó embert, gyávát, és folyton önmagától menekülőt. Szagoltam az önbizalomhiányának izzadt testét. Álmodtam élő holttal és még meg sem szülöttel. Rajzoltam mosolyt a búskomorra és vájta belém kését az irigy. 

Írok. Most éppen nem tudom miért, és miért nem vagyok közlékenyebb. Elmondanám mit érzek, de az nem lenne fair. Mert boldog vagyok és szomorú egyszerre és nem tudom, hogyan lehetséges ez. Lehet ezért érzem magam sokszor semlegesnek. Ezért nyíllal néha a hátamba egy fizikai fájdalom. 

Hegyi levegőre vágyom. Egy hatalmas hegyre, aminek a tetején van a friss oxigén, ami átjárhatja megkövült tüdőm. Repülni szeretnék. Azt a szabad madaras szabadságot, ami egy bizonyos érzésből nyílik ki minden Napsugaras reggel, de még akkor is, amikor esik az eső. Akkor, amikor kezembe nyújtja a kakaós csigát, meg sem kérdezte, mert tudja, hogy azt kérek. Vagy, amikor túl forralja a teát és türelmetlenül kell várnom negyed órát, hogy kihűljön. 

Azt hiszem az illatokkal párosítom az érzéseket. Mindennek van egy bizonyos jellegzetes illata. A helyeken, a szobákban, irodákban, embereken mindig van egy apó szagminta, ami erősebb az összes többitől és amiről legközelebb beazonosítod majd az adott pillanatot. És legközelebb, ha majd csak évek múltán találkozol újra vele, olyan lesz mintha csak tegnap történt volna. Valamelyik illat meg csak úgy beszökik és beköltözik az orrodba, utat váj az agyadig és egész nap veled van, valamikor csak rémlik egy emlék. Szaglászol a levegőbe, pedig nincs is a közeledben. 
Így azonosítunk hozzánk valót, mert nem mindenkinek lesz megfelelő mintája hozzád. Ebben olyanok vagyunk, mint az állatok. Csak a hozzánk hasonlót ismerjük fel; de azt azon nyomban. 

Ha jól érzem már nincs sok hátra. Charlie hazatért. Margaret mosolygó cetliket firkál. Batman az éjszakában cikázik. Én meg néha leírom a történetük. Ha jobban látnám a fényt az alagút végén, több kérdésemre tudnám a választ és nem lennék ilyen szótlan, nem kéne éjt-nappalt hajtogatva gondolkodnom. Tudnék muffint sütni. Lufit eregetni. Lenne időm polgárt pukkasztani. És rajzolhatnék féllábú pálcikaembereket az aszfaltra.

Tudod Te azt. Csak igazán akarnod kell! 

foto: Orha Photography



Megjegyzések