#38

A minta üti a mintát

Öt nő feketében. A feleség, a lány, két testvér, egy sógornő. Ott ültek előttem és mindenki más árnyalatú feketébe öltöztette szívét.
Azt hittem képtelen leszek majd megszólalni. Azt hittem örökre benn maradnak majd a szavak a számban. Azt hittem soha többé nem beszélek majd és a végtelenségre némultam.

Nem ez történt. 

Kockás mintára csíkosat próbáltam és hatalmas gyász közepette, erőszakoltam lelkem. Süvített bennem az öntudat, hogy most valaminek nagyon vége lett. Két napon át esett az eső, sírtak az angyalok. Az öreg kezek remegtek, az elfáradt lelkek jajveszékeltek. 
Naivan azt gondoltam nekem nem kell átélnem ezt és megtapasztalnom milyen a ravatalozó belseje. Hogy vajon tényleg olyan hideg és nyirkos. És, hogy ott a szomorúság kézen fogva jár a kín nagytestű katonájával. 
"...az elhunyt minden életében elkövetett bűnének bocsánatáért..." 

Ha fura zajt hallasz cserélj kazettát! A hangok olykor elhalkulnak a fejünkben és belekényelmesedünk a jelenlegi megszokásainkba. Elfelejtünk álmodni és új célokat gyártani. Elsüllyedünk a kétségbeesésünkben, hogy számunkra már nincs tovább és ennyi jutott. Nem merünk hinni benne, hogy csak akarnunk kell és egyetlen nagy döntést meghoznunk. 
Sok panaszt hallottam már életem során. Rengeteg jajveszkelést és kifogást. Láttam már időhúzó embert, gyávát, és folyton önmagától menekülőt. Szagoltam az önbizalomhiányának izzadt testét. Álmodtam élő holttal és még meg sem szülöttel. Rajzoltam mosolyt a búskomorra és vájta belém kését az irigy. 

Írok. Most éppen nem tudom miért, és miért nem vagyok közlékenyebb. Elmondanám mit érzek, de az nem lenne fair. Mert boldog vagyok és szomorú egyszerre és nem tudom, hogyan lehetséges ez. Lehet ezért érzem magam sokszor semlegesnek. Ezért nyíllal néha a hátamba egy fizikai fájdalom. 

Hegyi levegőre vágyom. Egy hatalmas hegyre, aminek a tetején van a friss oxigén, ami átjárhatja megkövült tüdőm. Repülni szeretnék. Azt a szabad madaras szabadságot, ami egy bizonyos érzésből nyílik ki minden Napsugaras reggel, de még akkor is, amikor esik az eső. Akkor, amikor kezembe nyújtja a kakaós csigát, meg sem kérdezte, mert tudja, hogy azt kérek. Vagy, amikor túl forralja a teát és türelmetlenül kell várnom negyed órát, hogy kihűljön. 

Azt hiszem az illatokkal párosítom az érzéseket. Mindennek van egy bizonyos jellegzetes illata. A helyeken, a szobákban, irodákban, embereken mindig van egy apó szagminta, ami erősebb az összes többitől és amiről legközelebb beazonosítod majd az adott pillanatot. És legközelebb, ha majd csak évek múltán találkozol újra vele, olyan lesz mintha csak tegnap történt volna. Valamelyik illat meg csak úgy beszökik és beköltözik az orrodba, utat váj az agyadig és egész nap veled van, valamikor csak rémlik egy emlék. Szaglászol a levegőbe, pedig nincs is a közeledben. 
Így azonosítunk hozzánk valót, mert nem mindenkinek lesz megfelelő mintája hozzád. Ebben olyanok vagyunk, mint az állatok. Csak a hozzánk hasonlót ismerjük fel; de azt azon nyomban. 

Ha jól érzem már nincs sok hátra. Charlie hazatért. Margaret mosolygó cetliket firkál. Batman az éjszakában cikázik. Én meg néha leírom a történetük. Ha jobban látnám a fényt az alagút végén, több kérdésemre tudnám a választ és nem lennék ilyen szótlan, nem kéne éjt-nappalt hajtogatva gondolkodnom. Tudnék muffint sütni. Lufit eregetni. Lenne időm polgárt pukkasztani. És rajzolhatnék féllábú pálcikaembereket az aszfaltra.

Tudod Te azt. Csak igazán akarnod kell! 

foto: Orha Photography



#36

Még mindig Rólad írok dalt

Ha ketté lehetne szakadni, már rég két félemberként sétálnék az utcán. Még annak idején meséltem Nektek a féllábú pálcikaember történetéről. A sok karakterem mellett Ő a főszereplő. Amikor ma a Keletiben ültem a Metró aluljáróban, miközben M-et vártam, a hideg pad enyhítésekén ráültem az egyik lábamra. A táskám az ölemben, és esküdni mernék, hogy egy férfi azért bámult meg jobban, hogy szemügyre vegye tényleg féllábú vagyok, vagy hova lett az a bal?
Nem sok ember mondhatja el szerintem magáról, hogy megríkatta a Blaha Lujza aluljárója. Csak jókor kell lenni jó helyen, a megfelelő szomorkásabb zene, rossz nap, üvöltöző emberek, sanyarú sorsú lelkek közt átsétálni és rádöbbenni, hogy hol is vagy valójában - majd alig bírod visszatartani a szemedbe szökött tengercseppeket.

Azt mondják páran kedvelik, ahogyan gondolkodom. Nahát. Valami oknál fogva én ezt csak  80%-ban élem meg pozitívan. Olykor 98-ban. Pusztán azért, mert ha más abban a hullámvölgyben élne, mint Én, két hétig sem bírná a tengeribetegségtől kidőlt volna már a probléma ajtajában.
Terápia ide vagy oda, a másik amit tanácsolt egyszer a tanárom, hogy írjak, mindig írjam a legaktuálisabb dolgot legyen az bármi. Jó vagy rossz, vagy kesze vagy kusza. Tök mindegy ki fogja érteni és ki nem, a lényeg, hogy rajtad enyhítsen. Soha ne érdekeljen mások mit gondolnak, mit fognak gondolni az írásod, alkotásod után. Mert lehet valakinek szenny, valakinek egy új kapu kilincsét fogja jelenteni.
Na, de most nem erről akartam beszélni.

Az emberek sokfélével küzdenek, és még azok is, akiknek mindenük megvan. Mindenki hajt valamiért, valami célért, és közben igyekeznek nem feladni. Azok az igazi bátrak, hősök, akik a véresre mart szívükből is képesek még szeretet adni - olyanoknak, akik egyébként meg sem érdemelnék.
A palimadarak így születnek és halnak halálnak halálával a főnixek.
Hová lett az őszinteség? Az, amikor a szeretet nem csak egy pillanat volt és nem egy szobába volt bezárva? Hová tűnt a határtalanság? Hová lettek a bátrak, akik nem félnek lépni és megtartani - ma már csak sunnyogók vannak és megtört lelkű önsajnálók - levegőben lógó papíremberek.
Hová tűntek azok az idők, amikor jóleső érzés volt a másik illatával ébredni, és a tusfürdőjének aromájával járni kelni egész nap? Ma már azon izgulunk, hogy vajon más észreveszi, hogy egy azonos a szagom a másikéval?

Állatok lettünk. Időszakokkal rendelkező, vérszomjas fenevadak. Ártatlan lelkekből táplálkozva, érzéketlen érintéseket őszintébe öltöztetve. Észre vettem ám, sok dolgot. Attól, hogy csendben vagyok, még látok és nemcsak N fejébe látok bele. Ezektől nem tudok aludni, álmomban fenyegetnek és figyelmeztetnek, pedig nem akarom. Aludni akarok. Jóképű színészekkel álmodni és mosolyogva ébredni.
Ehelyett, hála többnyire magamnak, Charlie bajai után sem voltam képes ágyhoz kötözni magam. Lenyugodni és hazatérni. Most ugyanolyan vagyok, mint Ti. Balga, csalfa és érzéketlen. Beolvadtam közétek és azonosultam. Holott ez nem Én vagyok. Én érzek és szeretek. És Én kimerek mondani és tenni dolgokat.
Még mindig ugyanaz a lány vagyok hisz, aki a Gellért-hegy tetején képes egy apró szívecskét észrevenni, amiben két betű van: LA

Foto: Orha Photography

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...