#30

Luxus arisztokraták

Hova lettünk? - a minap M-el beszélgettem, amikor elhangzott ez a kérdés a szájából. Erre annyit mondtam, szerintem most vagyunk igazán önmagunk. Hogy nem megváltoztatott minket a nagyváros, hanem felszínre hozta az igazi valónk. Mire ő megijedt és azt válaszolta, ha tényleg ezek vagyunk mi, akkor inkább kéri vissza a régi álarcát.

Nem tudok az ő nevében beszélni, csak sejtem, hogy mit érezhet. Ami viszont bennem zajlik az valami egészen más - eltér a megszokottól.
Pont ma vettem észre, amikor kiszálltam a Metróból, hogy elvesztem, de nem a rossz értelemben, hanem a részecskéim, amiket oly erősen őrizgettem, most kismillió pillanatban bújtak el és a darabkáim szét áramoltak az egész városban. Ott vagyok mindenütt, ha lehet így fogalmazni. Hirtelen annyi újdonság és megismerni való tárult elém, hogy mindenhol szeretnék ott maradni kicsit, még ha nem is akaratomon kívül, mindent látok, hallok, érzékelek, átélek és megtapasztalok. Közben mint hamvas Mozarella sajtot tépkedi belőlem a város az apró falatokat.


Tudod miben ismerem fel olykor Önmagam? Hol csillan fel a szemem és kerül egy mosoly az arcomra?
Például ma a Dorkoban - az egyetlen S-es méretű Brains pólóban, aminek az albumát már rongyosra hallgattuk a srácokkal. És még a kék színárnyalata is passzosan tetszik. Meg kell majd szereznem azt a pólót.
Aztán ott van a megosztós játékon nyert "kedvenc zenekarom első lemeze". (boldogság)
A kakaós csiga is, az egyetlen dolog, amivel azóta sem tudok spórolni - az kell - és komolyan, ha meg akarsz igazán lepni, vegyél nekem egyet és Tiéd vagyok - bármit kérhetsz.
Az a furcsa dolog, hogy ez a hely mágnesként húzta szét belőlem a vasreszelékeket, amikkel a kis szerkezetem működik - egy percben az agyam több ezer információt tárol, dolgoz fel és figyel egyszerre - azt eredményezi, hogy csak ritkán találkozom önmagammal. Csak az ilyen röpke pillanatokban, mint mikor ajtót szerelünk, vagy megpillantom magam az egyik kirakat üvegében és rájövök, hogy ma egész csinos vagyok.



Érdekes ez az egész, mert mindeközben úgy érzem jó helyen vagyok. Néha úgy, hogy már azelőtt itt voltam, mielőtt ide érkeztem volna. És, most, hogy a hét lakótársam lefaragtam kettőre és találtam egy kellemes kis kedves szobát, amit magam rendezhetek majd be - végre meg van az a kis pont, ahova biztonsággal állítom, hazatértem.

Ettől függetlenül érzem, hogy még nem fogadott be magába teljesen a város. Még valamiért várat engem. Az, hogy közben megijedünk-e Önmagunktól, az, hogy nem találjuk a hídról ledobott álarcunkat és fogunk-e félni az igaz valónk lenni már mi döntjük el. Nem a város.


Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...