#20

Önéletrajz

Millennium van, a 20-as bejegyzés, azután, hogy a blogom újra életre kelt, a teljes megsemmisülésből. Így gondoltam megosztom veletek az önéletrajzom, és milyen jó lenne, ha ilyen információkkal lehetne munkát találni... Nem, de ... 

A nevem: Támcsu Anikó
Született: Nyíregyháza, 24 éve - 4 hónapja - 20 napja - 16 órája - 30 perce (nem garantálom a pontos adatokat)
Elérhetőségem, jelenlegi lakhelyem: NewWhiteLake City
Tanultam általános iskolában, gimnáziumban, főiskolán. Zeneiskolában doboltam. Voltam újságíró tanonc és rádiós, meg tévés. Pszichológia és szociológia diák. Fotós gyakornok. És pénzügyi tanácsadó is. Meg cukrász kislány.
Eredetileg újságírónak készült, majd kicsúszott a serpenyőből és tükörtojás lett a bankvilágban. Pénzügy, inkasszó, behajtás, biztosítás, csupa olyan szót tudnék mondani, amit nem értenél - de mind csináltam. Megveszekedett szomorú cukrász is voltam. És olyan, aki a hűtődből rakosgatott össze darabokat. De még szotyit is csomagoltam tizenöt évesen - és az első igazi fizetésemből egy Osiris cipőt vettem a Garage Store-ban. Az összes pénzem elköltöttem, ami másfél hét alatt gyűjtöttem rá, de megérte. Egy percig se bántam.
Voltam már sok minden életemben, sorsa vesztett  hős szerelmes, nyomorult írónő, macskás asszony, kutyás lady, egy lány, aki kaméleont akart a szobájába, de nem engedték. Szomorú karatekölyök, Sárkányok anyja, kedves utazó, morgolódó fesztiválozó, hipochonder a tömegben, reménykedő örök szerelmes, traumákkal küzdő elfojtó, jól cáfoló, Chris Evans imádó, Ryan Gosling megutáló. Filmszerető. Mosott sziv@cs. Prn függő ( azt hiszem, ezt a csak a Gozth fogja érteni). 
Amit biztosra imádok, az a tacskók, csoki torta, tacskók, mindenféle torta, macskák-cicák, a tacskókat mondtam már ( ? ). Ja, van pár tetoválásom, Nem jönnek le, nem filctoll. És nem "hogy nézel ki?" hanem "de, jól néz ki." Köszönöm.
Ami titkos vágyam, Shannon Leto egy szál gatyában, az ágyamban. És, hogy végre ne kelljen mosolyognom akkor, ha idegenek ölelgetnek.
Nem vagyok gyorsan, elsőre barátkozó, csak felismerem az azonos molekulájú embereket és akkor feloldódom, mint a pezsgőtabletta, ha nem olyan, mosolygom és integetek. 
Ettől függetlenül kedvelem a világot, úgy ahogy megteremtette az a Nagy valami. Kedves és őszinte vagyok (szerintem), amit olykor átlépek, és rohamomban bármit megkérdezek, bárkitől és elmondok titkos dolgokat. Nem iszom alkoholt - sokat - mert csak rossz hatással van a már jól felépített belső falamra, ami védi az emlékeim, hogy ne kerüljenek nyilvánosság elé. Nem tagadom, rengeteg düh van még mindig bennem, és olykor szeretethiány és nyomott reménytelenség. Ami abból adódhat, hogy a bennem lévő rengeteg energia kiöli mellőlem az összes embert és csak limitált emberpéldány marad meg a környezetemben. Nyilván, tisztában vagyok vele, hogy így nem szabad élni. Haragosan és keserűen, mert az nem vezet jóra, plusz bevonzod a sok sz@rt az életedben, ami amúgy jön anélkül is. - de ugye a gyakorlatban, néha nehéz megtartani azt a kőkemény egyéniséget, főleg, ha ittál egy kis alkoholt is előtte. 
Nem vagyok nagyon - kicsit - babonás és igyekszem nem elhinni, hogy egy ember utálhat annyira egy másikat, hogy elátkozza, és az örök életére szerencsétlen lesz és magányos. Remélem engem nem utálnak ennyire. Ha még is, kérlek ne! Bocsáss meg!
Vannak hibáim. Sokat beszélek, sokféléről, egyszerre. Akaratos, kukacoskodó - főleg, ha valamit nagyon ki akarok deríteni. Képes vagyok különféle helyzetekben pánikolni. Nem tudom hipergyorsan feldolgozni a hirtelen jött híreket. És nem tudom elfogadni az emberi gyengeséget - van, aki nem tudja legyőzni sosem a függőségeit. Miért? Nem akarja eléggé. Ezt én egyszerűen nem tudom felfogni.
Azt hiszem talán én vagyok az egyik legtökéletlenebb írónő, akit az Univerzum darabokból összegyúrt. 
A félelmeim közt szerepel, hogy az életem úgy ér véget, hogy lelőnek az utcán (ezt még sosem mondtam el senkinek) - és az, hogy nem lesz olyan ember, aki megragad majd mellettem, aki kakaós csigát hoz, amikor már látja, hogy szomorú leszek, és akivel levihetjük a kis Rogert ( a mini tacskót) sétálni. 

Engem azt hiszem kicsit más hajt, mint a többi embert. Nem a milliós hitellel terhelt családi ház, a négy keréken guruló autó, és a jól fizető állás, amikben megöregedhet az ember. Nem szeretek befásulni egy valamibe. Az embernek szüksége van változásokra, nekem erősekre van. 
Vágyom családra, egy férfira, aki mellett önmagam lehetek és nem fogom magam furán érezni, amikor kis kanalat kérek a cólához, hogy kikavarjam a buborékokat belőle. És nem fogok félni mellette úgy enni a kakaós csigát, hogy még az orrom is csokis. És vágyom egy igazi szerelem gyerekre. Meg sok kutyusra, akivel játszhat a gyerek, meg én. Meg, ha a kutya kijön a macskákkal, akkor arra is. Szeretnék majd öreg koromban regényeket írni és a mellettem ülő öregúr alig várja majd, hogy olvassa őket. 
Vannak referenciáim, munkahelyek, amikbe a lelkem darabjait is ott hagytam és foltosra hímezték a szívem. Kedvesebbek is, oldalak, ahol csak 'önkéntesként' írok és fényképezem, de ezt élvezem a legjobban. Szerinted miért szeretnék ezzel foglalkozni? Mert ez épít... Tegyük fel. Szeretnék egy kreatív helyet ahol szívesen látnak. Annak ellenére, hogy dúl bennem az önkritika, rengeteg olyan ötletem van, ami már a kimondásukkor elhal, mivel nincs aki feljegyezze őket. Legfőképp, azt hiszem egy jó vevő hiányozna hozzájuk. 

Épp ezek miatt és még sok minden külső hatásért, azt kell mondjam elegem van a kertelésből, a virág nyelvből, meg az egyoldalú dolgokból. Olykor úgy érzem, hogy egy szépen kigraffitizett fallal beszélgetek. Én már nem leszek más. Nem leszek fullos csaj, tökéletes seggel, amit lehetne posztolni. Nem lesz hosszú két színű hajam, mert a hosszú fazon nem áll jól. Nem hordok műkörmöt, műcicit, plasztikszájat, pushup melltartót, műszempillát, csillogós ruhát, műhajat, 120centis magassarkút, forró nacit. Nem szeretem a BMW-t, se a Swarovski követ. Valószínű nem vagyok trendi.
Egyszerű vagyok, márka nélkül. Talán én vagyok a szomszéd, jófej csaj, akibe egyszer szerelmes lesz a fiú, csak ugye a történet végét, sosem forgatják le - mert azt nekünk kéne írnunk, ugyebár. 
Sok igazságtalanságot nem értek az életben, amik igazából csak alap udvariasság kérdése - Miért nem köszönünk az utcán, ha már tizennégy évig voltuk barátok - Miért nem válaszolunk, egy üzenetre, főleg, ha kérdezett a másik? Miért mondjuk azt, hogy "így alakult", mikor még az alakulásnak az esélyét sem adtuk meg? Ezek már csak ilyen dolgok. Nem értem őket. És mind költői kérdés marad.
Nem tervezek előre, mert ha nagyon beleélem magam és nem sikerül, az nagy csalódás a végén. Az egyik soromban füllentettem, egyetlen függőségem van, amit azóta sosem tudtam legyőzni, és az a Tool-Jambi és 10,000days és az Intension című számok. Ha elkezdem, rajta marad a ismétlődő lejátszáson az ujjam - ez egy drog, komolyan mondom. 
Lusta vagyok nyelveket tanulni, attól függetlenül, hogy az iskolában tanították nekem a franciát, németet, oroszt, angolt. Ígérem egyszer megtanulok rendesen angolul és még olaszul is.
Gyűjtöm a könyveket, de olvasónak rossz vagyok és kritikus, kevés az a példányszám, ami megfogja a fantáziám és végig is olvasom. 

Nem tudom sokra vágyom-e akkor, amikor azt kérem, hogy szeretnék dolgozni, és a munkám közben mosolyogni. Nem befásulni és majd elaludni. Hiszek benne, hogy lehet élvezni is a létet, nem csak azért dolgozni, hogy "gazdag legyél". - mert akkor inkább nem kell pénz - 
De, ne értsd félre, attól, hogy kicsi vagyok és vékony, jó erős vagyok és tudok fizikai munkát is végezni. És nem vagyok finnyás, de legszívesebben fotóznék, igaz pillanatokat.

Had mutatkozzam be még egyszer. A nevem: Annie T. Hale egy olyan lány, akiben egy főnix lakik. Akit nem biztos, hogy kedvelni fogsz, ez nem kötelező. Nem vagyok tökéletes, sem tiptop poszt csaj, de tudom, ki vagyok, mit akarok - és hiszek is benne. És mosolyogni fogok a rossz hírek után is és akkor is, amikor csóró hippi leszek a társadalom megbukása miatt. Jól érzem magam, magamban. Még akkor is képes vagyok boldog lenni, amikor nincs társ mellettem. Szeretem ezt a lányt, és még különlegesebbé szeretném tenni. Ha igazán őszintén kedvelsz hálás lény vagyok hozzád.
Ha most kívánhatnék hármat valamelyik tündérkeresztanyámtól, némi turpissággal: 
1: egy kézfogást (ami örökre velem marad)
2: egy új biciklit (kis kosárral, amibe belefér egy tacskó)
3: átaludt éjszakákat (nem akarok álmodni soha többet, se jót, se rosszat)
De, ha ezek túl nagy kérések, akkor csak egyet... Amerika kapitányt a télre, hogy legyen aki puszta kézzel aprítja fel a kandallóba a nagy fadarabokat. Köszönöm!! 


UI: Esküszöm, ezt egyszer beküldöm egy állásajánlatra. Kíváncsi vagyok visszahívnának-e?
:D

#19

Jó, hát persze

Én várok!
De komolyan.
Még, többet is, mint kellene.
Várom a buszt, mert nem futok utána. Ritka eset, amikor mégis, akkor már vészhelyzet van.
Várom a tilos perceket. Az órát, amikor szabad a tiltott gyümölcsből enni.
Várom az ebédet, minden vasárnap délben - de csak kettőre lesz kész.
Várom a reggelt, mert rosszul alszom.
Várom a zene kezdetét. A basszusokat. Amikor becsukhatom a szemem és táncolhatok a ritmusára.
Várom a mosolyt az arcodon, amit én okoztam.
Várom, hogy rám köszönj.
Várom az extázis pillanatokat.
Várom, hogy magadtól hozzám szólj, anélkül, hogy kérdeznélek.

Amit, viszont soha nem vártam/várok/nem fogok várni, hogy
közöljék velem a szörnyű híreket. Hogy ott üljek, amikor mindenki sír és én nem tudok.

Az élet oly sokszor..., hogy írjam mégis ezt, hogy ne legyen letargikus.
Figyelj.
Még mindig kikavarom a cólából a szénsavat - de csak otthon, idegenek előtt nem, mert tuti flúgosnak néznek - Ki az, aki kis kanalat kér a cólához? Én? Aha.
Szeretem a kakaós csigát, napjában többször. És egy plüss banánnal alszom, amitől néha magányosnak érzem magam. Nem szeretem a hangyákat, mert csikiznek és csípnek. Szeretek levelet kapni - mármint postaládába - olyan varázslatos.
Ilyen egyszerű. Velem vagy történik valami, akkor az egy hatalmas hihetetlen bevonzott "véletlen" - ha meg nem történik, akkor konkrétan, csak ülök a tévé előtt és valami valóságshow megy és nincs semmi, amit mesélhetnék.
Pont ezért félek attól néha, hogy a nagy pillanatokon kívül másra nem vagyok méltó. Hogy lesz-e olyan, hogy kapok egy hatalmas "ajándékot", ami velem maradhat jó sokáig. Amivel együtt áttudom élni a kisebb pillanatokat, a rosszabbakat és a kellemeseket is. Nem akarok, folyton csak a mérleg egyik oldalán élni; nem akarom, hogy hatalmas extázisokba essek, aztán meg mély fekete lyukak nyeljenek el, egy időre, míg újra ki nem emel egy lehetőség. Egyensúlyra vágyom.
Komolyan.
Ez nem olyan nagy kérés.
És igyekszem magammal elhitetni, hogy nem átkozott el az az öregasszony az utcán, akinek nem álltam meg, hogy jósoljon a tenyeremből ötven forintért.

UI: Olykor, pont ezek miatt, egy szuperhős tacskónak érzem magam, aki dobermann szeretne egyszer lenni, vagy csak felhívni egy kedves gazdi figyelmét és örökbe fogadják a menhelyről.

foto: pinterest.com



#18

Filctoll


Van egy kalauz, aki ha meglát mindig csak ennyit mond: Á, a filctoll. Az már nem fog lejönni. - ezt a megjegyzést a karomon lévő tetkók kapják minden alkalommal. 
Vajon vannak tulajdonságaink, amik idővel lekopnak rólunk? Vagy rossz tapasztalatok miatt mi magunk sikáljuk le a repertoárunkból? Vannak olyan tulajdonságaink, amiktől megijedünk, vagy megbántunk vele másokat, azokat eltudjuk idővel tüntetni? Fognak változni a dolgok, vagy ezek is ott maradnak az "ember nem változik címke" alatt? 

Azt hiszem, ha valamit igazán akarunk, megcsináljuk. Még akkor is, ha nincs miből építkezni - egyszerűen csak nem keressük a kifogások, csak cselekszünk és nem nézünk hátra. 
Mindig vágyakozunk arra, hogy jobbak legyünk. Felnőttesebbek, komolyabbak. Érettebbek. Meg is próbálunk változtatni, szerkesztünk folyton önmagunkon, alakulunk, kívül-belül. De közben elfelejtünk valami nagyon fontosat. 

Belenézni a tükörbe. 

Önmagunkba. Egy kapcsolatban az a legtanulságosabb dolog, ha megnézzük a legelejét, a legelső mondattól - az utolsó kimondott mondatig, és emlékképig. Az önmagunkkal való kapcsolatban is erre lenne szükség. Megnézzük azt kik voltunk egykor, és ki néz vissza ránk most a tükörben. 
Az is előfordulhat, hogy nem hiszünk saját magunknak, hogy tényleg sikerült elérnünk a célt. Ilyenkor jó, ha van egy társ, aki megmutatja nekünk a képet, hogy már nem az a szeplős, törékeny ember vagy

foto: pinterest.com

hanem az az igazi erős karakter, akivé válni akartál.

foto: pinterest.com

Olyan akarok lenni, mint ő, mert ő Én vagyok. 
Mi magunk vagyunk a központ. Tőlünk indul minden. Belőlünk lesz az a Valami. Mi magunk vagyunk a hiba, és a megoldás is. Kár haragudnunk másra. Csak meg kellene bocsátanunk, először is önmagunknak.


#17

Száraz müzli effektus

Ez a cikk két hetet váratott magára. Először egy kanál müzli felett gondolkodtam el rajta. Következő alkalommal, pedig akkor, amikor a vonaton leült elém egy helyes (házas) fiatalember.
Had kezdjem előröl a történetet.

Mielőtt bárki meggyanúsítana, nem vagyok feminista ( - amit egyébként sokan szeretnek félreértelmezni és dobálózni vele könnyedén. Csak, mert egy nő begubózik pár hétre és kirakja az "elegem van a pasikból táblát" - még nem lesz feminista. A feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női egyenjogúságért való harc."A nőket, mint társadalmi csoportot, számtalan hátrányos megkülönböztetés és erőszak éri pusztán azért, mert nők." A feminizmus célja tehát az, hogy a nők számára is biztosítsa azokat az emberi jogokat, amelyek egy férfit megilletnek. Most kiragadtam három mondatot a wikipédiából bevallom, de úgy érzem kicsit összetettebb ez a dolog, mint azt a mai szemlélők gondolják.) Attól függetlenül, hogy kiharcoltunk magunknak bizonyos jogokat, még mindig mi vagyunk a gyengébbik nem. És miénk a gyereknevelés, főzés-mosás-takarítás. A férfiaké, pedig a családfenntartás. De ahhoz, hogy eljussunk erre a szintre, kell néhány dolog, amiben mindkét félnek túlnyomóan részt kell vennie.

Egy erős Bloody Mary rendel. Duplán, nem keverve, kiverve. (két olíva bogyóval) Az erkölcstelen picsafergeteg ma a menő a mai férfi nemzedék agya szívószállal lett kiszippantva. A szívószálat meg tudjuk mi testesíti meg.
Ne kövezz meg, az előző mondatomért, mindent elmagyarázok. Ha azt hiszed, hogy csak úgy a levegőbe kapva fogom lefikázni a férfi valóságot tévedsz. Pusztán saját tapasztalatom osztom meg veled, ami nem zárja ki, hogy léteznek még hercegek. (csak ugye én ezek szerint még nem találkoztam vele)

Első megállapítás: Ha Te, mint nő próbálsz lenni a vadász - egy ideát keresel, amit megtalálsz, amiben az az egy pont egyezik és az összes többi helyen vérzik a Rómeó.
Ha áthívsz magadhoz valakit néhány hét ismeretség után, az a képlet több sebből fog vérezni. Valaki támogatni fog, mert nem élünk már az őskorban, és miért ne lehetne egy kicsit eltérnünk a régi átlagostól. Miért nem? Mert egyből ribanc lennél, aki "idegen" fiúkat hív fel magához. Egy lány, aki túl hamar nyílik meg másoknak. Egy nő, aki olyasmit is erőltet, aminek semmi értelme. Így a társadalom másik része, naivnak, türelmetlennek, és túlbuzgónak tekint, aki egy kurvapanzióban üldögélve vér szomjazva üldözi az Igazit. ( így jegyezném meg, apró betűkkel, hogy ha szánt szándékkal akartam volna se tudtam volna az az igazi ribanc lenni, mivel már a baráti meghívásaimra is nemet kaptam. Sok kérdés merült fel bennem ezek után... de ma már nem kutatom eredetüket, de a mai "férfiakhoz" nem lehet "csakúgy" közeledni, hogy se perc alatt a nyakunkba legyen akasztva valamiféle cédula.)

Lássatok nagy csodát nem rémisztgetek tovább senkit. Megfogadtam a tanácsot. Megvárom az Igazit, aki fehér szakállú bőgő majmon érkezik. Második megállapítás: Amikor Te, mint nő vagy a préda. Ami először ilyenkor jön hivatalosan; kilenc csodálatos facebook letiltás, tiszteletlen, kéretlen üzenetek és zaklatások miatt és tizennégy nem ismerősnek jelölés. Majd leül eléd a helyes (házas) pasi. Akiről nyilván azon nyomban lemondasz, miután meglátod a vastag karikagyűrűt az ujján. A vonaton mit sem sejtve olvasod tovább a könyvedet, majd azon kapod magad, hogy a helyes házas hozzád beszél, és már második órája veled cseverészik. Te nagy kedvesen beszélgetsz, mert hát akadnak útitársak még a földön; de a helyes házas flörtölős beszólásaival nem tudsz mit kezdeni. Mosolyogva hárítasz és várod, hogy szálljon már lefelé. Ha nem hittem volna a szememnek, hogy tényleg gyűrű van az ujján, azt mondtam volna, hogy egy romlott habos romantikus filmbe csöppentem, ahol a fiú felírja az e-mail címét a jegyedre, amit kinn felejtettél a kis asztalon. Majd leszálláskor integet a vize után, hogy még egy utolsó Viszlátra ugorj ki elé.

Szóval várom az Igazit, aki nem egy facebook üzeneten keresztül fog meghódítani azzal a kezdéssel, hogy "Szia Baba!" - Szia, nem tudom ki vagy, nem értem, miért hívsz így? - És nem házas, akit gyönyörű család vár otthon.

Amikor a normális pasi arról panaszkodik, hogy a mai lányok milyen megbízhatatlanok és hogy elkanászosodtak. A normális nő, meg arról, hogy a mai férfiak mind gyávák. Akkor miért nem tud találkozni egy normális nő és egy normális férfi? A normális nőtől miért nyúlja le mindig egy "fullos bige" a pasit és miért félnek a férfiak az elköteleződéstől és mit jelent a "még most nem vágyom semmi komolyra?" És ennek mikor jár le a szavatossága?
Nem vagyunk feministák, sem hímsoviniszták, attól, hogy önállósodtunk és vágyunk a háztartásbeliségen kívül kicsit nagyobb karrierre, még ugyanolyan nők maradunk, akinek szüksége van egy társa. Egy társra, aki erősebb nálunk és kicsavarja az uborkás üveg tetejét, aki felcipeli a másodikra a kanapét, aki képes kompromisszumot kötni a mai világban.

Én hiszek még... De az eddigi elrettentő példáim tekintve néha rákérdeznék az Univerzumra, hogy ezzel most azt akarod mondani, hogy szerelem, csak a nagy filmekben létezik a valóságban meg három hónapig?
Vagy csak én nem látom már a fától az erdőt?
foto:facebook


Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...