#16

Miért csinálja még?


Van, hogy a szellemeink rossz helyen vannak. És talán ez az egyetlen magyarázat arra, hogy a lehetőségek, amiket a sors időközben ad köddé válnak, amint megérintenéd a vállukat. Mintha csak felbukkanna a vízből egy hatalmas hal, amire már hónapok óta vadászol. Rögtön megörülsz annak, hogy tényleg létezik, de kifogni már sosem fogod tudni.
A mézesmadzag vastagon húz csíkot az orrod előtt. Te meg csak állsz és pislogsz. Ez mire volt jó? Próbatételnek vagyok kitéve, vagy ez egy adomány, hogy amit megálmodok igenis létezik és ne adjam fel - de pont most, pont ez, nem lesz az enyém.

Minden okkal történik - de ez most miért?

Olyasmi ez mint egy rossz csók, amire már az egész életed és reményed feltetted - a várakozás a lelkedben, a szíved kattogása, a bizsergés - a felülmúlhatatlan izgalom, le sem írhatnád szavakkal. Majd megcsókol. És mint hideg zuhany alatt tapogatózol a meleg vizes csap után, de rájössz, hogy itt nincs ilyen. Csak ennyit kérdezel: Miért csinálja még?
Na ebben az esetben annak a csodás pillanatnak az illatát húzza el előtted a Mindenható, Te meg szépen kimondva kapva kapsz az alkalom után. - kis hatás szünet - Megnyomtad a bomba időzítő gombját. A szemed majd kiguvad az izgatottságtól, hogy mekkora robbanást fogsz látni. Nagy puff - Eget rengető szívzörejeket. Lábremegést. - még mindig vársz - Már csak pislogsz. - és csend van - A robbanásnak pontosan 10 órája meg kell volna történnie - azóta ülsz mozdulatlan - de csend van és a porcicák unott képpel, és annál nyugodtabb lélekjelenléttel ülnek a szekrényed tetején.

A hibát, amibe beleestem, rajtam kívül még sokan áldozatai, de ma ebben a bejegyzésben, had beszéljek csak a saját nevemben. Nem is olyan rég még - önmagam útjában álltam - mert a legnagyobb ellenséged Te magad vagy - és a bátortalanságod.
Mielőtt meghoztam a nagy döntést igen sok fejezetet átlapoztam abban a képzeletbeli nagy könyvben. Millió kérdésre próbáltam választ találni. Mérlegeltem. Strigulákat húztam. Színes cetliket firkáltam tele. Beszéltem és beszéltem, megunhatatlanul az egész felvetésemről.
Míg végül rájöttem, hogy a megoldás és a válasz ott van a kezemben. A tükörben. Én vagyok az.

Én döntök. Én csinálom. Én viszem véghez.

Ugye milyen furcsa ezt így kimondani? Innentől kezdve már kemény munka lesz. Az úgy nevezett "nincs visszaút." Ízig-vérig valóság.
Mikor meghökkentem azon, hogy a körülöttem lévő emberek mind hatalmas sorsfordító döntéseket hoznak és 180°-ot csavarnak az életükön - olyan igazi nagy változásokkal - elgondolkodtam. Mit hüledezem hiszen én is közéjük tartozom most.
Magamhoz mérten nem mindennapi döntésemet 33 napja jelentettem be az illetékesnek és azóta szabad madárként csiripelek egy akácfa tetején.

Durva érzés, amikor áttöröd a saját korlátod és legyőzöd azt, aki benned lakik. Amikor már nem ő irányít, hanem Te, és nem félsz bármi is jöjjön veled szembe.
Azt hiszem pont emiatt volt a második legnagyobb küzdelem az, hogy ne görcsösen próbáljak neki menni a dolognak, mert annak sosem lesz jó vége. Kellett egy bizonyos erő, hogy megfékezzem magam, és a hirtelen jött türelmetlenséget - stresszt - pánikot se perc alatt pozitív gömbbé formáljam.
Egyébként is kell egy kis idő, mire 24 évnyi összegyűjtött emléket bedobozolok és kiselejtezem a már nem kívántakat.

Amikor azt mondod, hogy "már nem léteznek szuperhősök. - és mi sem vagyunk azok - fel kell nőni." - azt válaszolom neked, hogy "igen tudom. leraktam az egyenruhát. és igen felnőttem." - elárulok valamit. A kijelentésem némely részénél füllentettem. Felnövök. Ettől független szuperhős is maradhatok - mert meg kell védeni önmagam - és amikor már nekem nem lesz szükségem pajzsra a gyermekeim szorulnak majd hősi segítségre.



És anya nem. Nem eszem tejjel a müzlit.



Megjegyzések