#13

Miért vagy papucsban?


Pár dolog van, amit mások védelme érdekében eltitkoltam. Inkább az ő bőrük óvtam, mint a sajátom. Kék csákót húztam a fejemre és hallgattam, nyafogós gyerekként, akinek elvették a játékát. 
És mindannyiszor tűrtem, hogy kiverték a talált csigaházat a kezemből. De az ember nem tud többet nyelni, mint amennyit bírna a pohara. 

Vannak azok az emberek, akik szimplán rosszul öltözködnek. Nincs érzékük hozzá. És vannak azok, akik felvesznek egy bizonyos darabot, amitől legszívesebben leszakítanám a saját fejem és önmagam fejetlen testére bámulva ordítanám, hogy MIÉRT?! 
Az emberek lepleznek. Önmaguktól is képesek elzárkózni. És az esélyt megadva, hogy valaki mellett valósak legyenek már a szobapapucs felhúzásakor elhal. Felveszel egy ruhadarabot, amit tudod, hogy nevetséges és mindenki emiatt fog megbámulni. 

A lehetőség arra, hogy elfogadj engem olyannak, amilyen vagyok, pont annyi az esélye, hogy holnap valaki nem fog 1980-ban divatja múlt csíkos strandszandálban a munkába indulni. Nem hibáztatlak. Nem vagyok tökéletes. 

Szeretek néha elbújni a saját gondolataim mögé. Abba a világba, ahol még a gondjaim is én irányítom, és ha meghal egy karakter, arról időben értesítem a forgatókönyvírót. Szeretek olykor erről a világról mesélni. Áradozni órák hosszat, Mert olykor nekem csak ez van, hogy erősen és őszintén elmosolyodjam. 
Szeretek egy apró reménysugárba felöltözni. Ha elmegy mellettem, főleg, ha még észre is vesz. Szeretem magamra húzni annak reményét, hogy talán majd ő fog boldoggá tenni. És nem vesződöm, ha kiderül, hogy mégsem. De addig a röpke pillanatig jól éreztem magam. 

A problémáim sokszor néznek ki ugyanúgy. Csak épp nem Armani, hanem Oscar De La Renta költeményt öltenek magukra. Nevet adok nekik, hogy titkoljam kilétük. Megbosszulva, hogy állandóan visszatérnek a múltból, mint a rossz vízi hullák. Ha egy zsák követ ragasztasz rájuk is felbuknak a felszínre. Mintha a tenger vize koptatná az apró nehéz szikladarabkákat. 
Átkozok olyankor minden percet és órát. Aztán rájövök valamire. A tanulságra. A múlt nem elvesztegetett, csupán hasznos. Hogy ne kövesd majd el újra és újra ugyanazt a hibát, és ne legyen a tengered tele kiszáradt lelkekkel. 

Úgy érzem ezt valahogy nem tudjátok megérteni bennem. Miért mondom el többször ugyanazt. Miért ugyanaz mindig a probléma? Vagy miért mindig ugyanannak a pillanatnak örülök? 
És Ti csak ismétlitek önmagatok. Vagy oda sem figyeltek. Beszélek, beszélek, Ti meg kikapcsoltok, amint meghalljátok a varázsszavakat.

Csak hogy én nem erre vágyom. 
Ha ismétlés kell, visszapörgetem a kazettát. Ha azt akarom, hogy ne figyeljenek rám, beszélgetek egy vasalóval. 
Olykor nem veszitek észre a magányom és a boldogságom. 
Nem egy ugyanaz a probléma vagyok, és nem egyhuzamú örömforrás plátói álmokban mérve. Ha nem mesélnék jobb lenne? Ha unalmas lennék,  és szótlan? Ha a napi rutinon kívül izgalmasabb témám nem lenne... Ezt jelenti a komolyság? 

Akkor én sosem leszek komoly. És sosem leszek az a hölgy, aki megfeszítve ül a széken, ügyelve, hogy a fülét ne érje el a mosolya. 
Inkább leszek falkából elkergetett farkas, mint álcázott kapcsolatok mellett hűséges kutya.

foto: pinterest.com
Tudok egyedül is boldog lenni és még szerelmes is. Még ha nem is valóságos. Igenis szeretem ezzel kitölteni az időm, amíg kitalálom, hogyan legyen tovább.

Dühít. Dühít, hogy ott állok melletted és nem látsz engem. Nézel, de nem látod ki vagyok. 
A helyzet és a környezet változni fog, de Én sosem. Sosem fogom feladni magam, és mindig mesélni fogok, ha tetszik ha nem. 
De, ha Te nem figyelsz, Én sem fogok tovább. 

Miért tenném? Ti sokat kértetek Tőlem. Mindig adtam, amennyit csak tudtam. Figyeltem. Nem ismételtem. Beszéltem Tanácsoltam. Szerettem. Öleltem. Jobb lettem. Próbáltam. Szívesen tettem. Mindent. 
Nem akar sokat az ember. Csupán egy ölelést. Egy megértő szót. Egy baráti mosolyt. Egy "nem online" üzenetet. Egy apró meglepetést. 
És, amikor már ezek is elkopnak. Neked sem lenne kedved tovább áldozni. Amikor egy idő után már a saját húsod vágod, hogy másnak jó legyen. De neked mi marad? A sebhelyek? 

Sosem mondtam el. Ezek szerint nem voltam elég érthető. Mire lett volna/lenne szükségem.
Egy igaz barátra.
Egy hétre, csak egy hét összeköltözésre. 
Arra, hogy értsd meg mit akarok. 
Fogadj el így. Amilyen vagyok. Én ilyen vagyok és nem leszek más. 
Arra, hogy ne viselkedj úgy mint egy gügyögős gyerek, akinek még az anyjára lenne szüksége, nem egy barátnőre. 
Arra, hogy ne hisztizz a főváros közepén. Légy tökös férfi.

Nem lehetek és nem leszek többé senki Teréz anyuja se Abigélje. 
Megleszek egyedül, amíg nem jön el az a nagykönyvben megírt idő. Mosolyogni is fogok. És ugrálni örömömben. 
De nem fogom mindennap a tiptop Fannit játszani, mert, ha úgy érzem, úgy is fogom mutatni, hogy nem szerelmem ma a világ. 
És nem fog tetszeni a strandszandálos srác - zoknival. Ugyanúgy letépem majd a fejem és Miértet kiálltok. 

UI: Én örülök neki, hogy "csak" annyi a problémám, hogy néha nem tudok megszabadulni (és üldöznek) a múlt árnyai. Bár tényleg ennyi is maradna. És semmi másról nem tudnék problémázni. Te meg ismételheted önmagad. 
(Ne tedd, kérlek!) 

Megjegyzések

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése