#15

Macskaköves alagút

Ha le kéne írnom milyen most a lelkem...
Azt mondanám, egy macskaköves út, amin egy piros tűsarkas nő próbál magabiztosan járni. 

Mindenki félt. Valaki kevésbé, valaki jobban. Aggódtok, támogattok és közben nagyon sok kérdést tesztek fel. 
Nem is baj, hogy így alakult. Némelyikre tudok válaszolni, valamelyikre meg csak azért nem, mert nem értenétek meg. Így megpróbállak megkímélni titeket. Csak fogadjátok el a döntésem, még ha nehéz is lesz.

Hogy vajon melyik vagyok én? A macskaköves út, vagy a magassarkús nő? Egy kicsit mindkettő. 
Lelkem mozaik darabkákból van kirakva. Hol összeilleszkednek a részletek, hol inkább távolodnak egymástól. 
Egy nő, aki több cipőben próbálja meghódítani a világot. Egyszer kegyetlenül, a következő alkalommal, csak kényelmesen végig sétálva. 

Az, hogy a biztost dobom el a bizonytalanért. - a szó szoros értelmében, így van - De most van az a pillanat, amikor vállalnom kell az ezzel járó minden kockázatot. És veletek ellentétben Én nem félek. 

Érzem, már előre azt a hiányt, amit okozni fog a távollétetek. És azoknak a dolgoknak, amiket ott majd már nem tehetek meg. Nem lesz nagy kert meggy fákkal. Doromboló cica. Fűrészporos műhely, amiből hangosan szóló rádió zenéje beszökik az ablakon. Csendes Napfelkelte kakas kukorékolással. (...)
De mindezeket kárpótolni fogja az az Új, amit majd ott ismerhetek meg és fedezhetek fel. 

És mi az, amit nem értenétek meg. Hiába mondanám el. - mert csak egy elkeseredett álmodozásnak vennétek, és szappanbuborékba csomagolt hiszti lenne a fantáziátokban - Ha itt maradok, sosem szabadulok óvó láncaitoktól. (mert kicsi vagy Te és egyedül... nem engednétek, hogy belevágjak) Sosem lennék önálló, sosem  nyithatnám ki teljesen szárnyaim, mert visszahúznátok a kötelet. 
Ha itt maradok, nézhetném tovább a márkás cipőket a koncert közepén, terelve a gondolataim, hogy a lassú számoknál magam ringatózom a párok között. - mosolygom - A kedvenc filmjeimre egyedül ülhetnék be a moziba. - ismét mosolygom - Élveztem, a perceket. Enyém volt egy egész zacskó chips közben. Nem kellett palástolnom, hogy nekem tényleg tetszett ez a film. És a koncert közepén kiszúrhattam magamnak a mellettem táncoló srácot, "ideiglenes koncert partnernek" persze az ő tudta és beleegyezése nélkül. 
Egy napra ezek a pillanatok mulatságosak, de hosszú távra velük nem tervezem. - gondolom ez azért érthető - 

Meglehet, hogy most nem csupán rózsaszín ködben úszom, hanem egy egész szmog felhőben. De pont ez lesz, ami elrepít majd oda, ahol megtalálom a magam helyét azon a nagy kirakós táblán.

Már csak az a repülős szemüveg hiányzik. A rózsaszín szmog köd - nagyon sűrűűű kapitány! 

foto: pinterest.com


#13

Miért vagy papucsban?


Pár dolog van, amit mások védelme érdekében eltitkoltam. Inkább az ő bőrük óvtam, mint a sajátom. Kék csákót húztam a fejemre és hallgattam, nyafogós gyerekként, akinek elvették a játékát. 
És mindannyiszor tűrtem, hogy kiverték a talált csigaházat a kezemből. De az ember nem tud többet nyelni, mint amennyit bírna a pohara. 

Vannak azok az emberek, akik szimplán rosszul öltözködnek. Nincs érzékük hozzá. És vannak azok, akik felvesznek egy bizonyos darabot, amitől legszívesebben leszakítanám a saját fejem és önmagam fejetlen testére bámulva ordítanám, hogy MIÉRT?! 
Az emberek lepleznek. Önmaguktól is képesek elzárkózni. És az esélyt megadva, hogy valaki mellett valósak legyenek már a szobapapucs felhúzásakor elhal. Felveszel egy ruhadarabot, amit tudod, hogy nevetséges és mindenki emiatt fog megbámulni. 

A lehetőség arra, hogy elfogadj engem olyannak, amilyen vagyok, pont annyi az esélye, hogy holnap valaki nem fog 1980-ban divatja múlt csíkos strandszandálban a munkába indulni. Nem hibáztatlak. Nem vagyok tökéletes. 

Szeretek néha elbújni a saját gondolataim mögé. Abba a világba, ahol még a gondjaim is én irányítom, és ha meghal egy karakter, arról időben értesítem a forgatókönyvírót. Szeretek olykor erről a világról mesélni. Áradozni órák hosszat, Mert olykor nekem csak ez van, hogy erősen és őszintén elmosolyodjam. 
Szeretek egy apró reménysugárba felöltözni. Ha elmegy mellettem, főleg, ha még észre is vesz. Szeretem magamra húzni annak reményét, hogy talán majd ő fog boldoggá tenni. És nem vesződöm, ha kiderül, hogy mégsem. De addig a röpke pillanatig jól éreztem magam. 

A problémáim sokszor néznek ki ugyanúgy. Csak épp nem Armani, hanem Oscar De La Renta költeményt öltenek magukra. Nevet adok nekik, hogy titkoljam kilétük. Megbosszulva, hogy állandóan visszatérnek a múltból, mint a rossz vízi hullák. Ha egy zsák követ ragasztasz rájuk is felbuknak a felszínre. Mintha a tenger vize koptatná az apró nehéz szikladarabkákat. 
Átkozok olyankor minden percet és órát. Aztán rájövök valamire. A tanulságra. A múlt nem elvesztegetett, csupán hasznos. Hogy ne kövesd majd el újra és újra ugyanazt a hibát, és ne legyen a tengered tele kiszáradt lelkekkel. 

Úgy érzem ezt valahogy nem tudjátok megérteni bennem. Miért mondom el többször ugyanazt. Miért ugyanaz mindig a probléma? Vagy miért mindig ugyanannak a pillanatnak örülök? 
És Ti csak ismétlitek önmagatok. Vagy oda sem figyeltek. Beszélek, beszélek, Ti meg kikapcsoltok, amint meghalljátok a varázsszavakat.

Csak hogy én nem erre vágyom. 
Ha ismétlés kell, visszapörgetem a kazettát. Ha azt akarom, hogy ne figyeljenek rám, beszélgetek egy vasalóval. 
Olykor nem veszitek észre a magányom és a boldogságom. 
Nem egy ugyanaz a probléma vagyok, és nem egyhuzamú örömforrás plátói álmokban mérve. Ha nem mesélnék jobb lenne? Ha unalmas lennék,  és szótlan? Ha a napi rutinon kívül izgalmasabb témám nem lenne... Ezt jelenti a komolyság? 

Akkor én sosem leszek komoly. És sosem leszek az a hölgy, aki megfeszítve ül a széken, ügyelve, hogy a fülét ne érje el a mosolya. 
Inkább leszek falkából elkergetett farkas, mint álcázott kapcsolatok mellett hűséges kutya.

foto: pinterest.com
Tudok egyedül is boldog lenni és még szerelmes is. Még ha nem is valóságos. Igenis szeretem ezzel kitölteni az időm, amíg kitalálom, hogyan legyen tovább.

Dühít. Dühít, hogy ott állok melletted és nem látsz engem. Nézel, de nem látod ki vagyok. 
A helyzet és a környezet változni fog, de Én sosem. Sosem fogom feladni magam, és mindig mesélni fogok, ha tetszik ha nem. 
De, ha Te nem figyelsz, Én sem fogok tovább. 

Miért tenném? Ti sokat kértetek Tőlem. Mindig adtam, amennyit csak tudtam. Figyeltem. Nem ismételtem. Beszéltem Tanácsoltam. Szerettem. Öleltem. Jobb lettem. Próbáltam. Szívesen tettem. Mindent. 
Nem akar sokat az ember. Csupán egy ölelést. Egy megértő szót. Egy baráti mosolyt. Egy "nem online" üzenetet. Egy apró meglepetést. 
És, amikor már ezek is elkopnak. Neked sem lenne kedved tovább áldozni. Amikor egy idő után már a saját húsod vágod, hogy másnak jó legyen. De neked mi marad? A sebhelyek? 

Sosem mondtam el. Ezek szerint nem voltam elég érthető. Mire lett volna/lenne szükségem.
Egy igaz barátra.
Egy hétre, csak egy hét összeköltözésre. 
Arra, hogy értsd meg mit akarok. 
Fogadj el így. Amilyen vagyok. Én ilyen vagyok és nem leszek más. 
Arra, hogy ne viselkedj úgy mint egy gügyögős gyerek, akinek még az anyjára lenne szüksége, nem egy barátnőre. 
Arra, hogy ne hisztizz a főváros közepén. Légy tökös férfi.

Nem lehetek és nem leszek többé senki Teréz anyuja se Abigélje. 
Megleszek egyedül, amíg nem jön el az a nagykönyvben megírt idő. Mosolyogni is fogok. És ugrálni örömömben. 
De nem fogom mindennap a tiptop Fannit játszani, mert, ha úgy érzem, úgy is fogom mutatni, hogy nem szerelmem ma a világ. 
És nem fog tetszeni a strandszandálos srác - zoknival. Ugyanúgy letépem majd a fejem és Miértet kiálltok. 

UI: Én örülök neki, hogy "csak" annyi a problémám, hogy néha nem tudok megszabadulni (és üldöznek) a múlt árnyai. Bár tényleg ennyi is maradna. És semmi másról nem tudnék problémázni. Te meg ismételheted önmagad. 
(Ne tedd, kérlek!) 

#12

A nő, akit megcsalt a cipője

Pontosabban cserben hagyott.
Amikor a fejemben tolongó gondolatoktól nem tudok figyelni a valóságra. Nincs türelmem önsegítő könyveket olvasni. Elfelejtem milyen nap van. Azt is későn veszem észre, hogy az egyik kedvenc cipőm véresre törte a lábam, és csúnyán becsapott. Akkor már tényleg valaminek a mélyén lehetek.
A sebtapasz már nem elég. Krém is kell és papír zsebkendő. Egy olyan könyv, ami képes lekötni a figyelmem. Friss virág a vázába. És egy toll, amiből sosem fogy ki a tinta.

A kert fog a legjobban hiányozni és a szomszédban lévő hatalmas rét; ahova oly sokszor menekülhettem. Mostanság egyre ritkábban. Hiányozni fog, hogy amikor kicsit is tehetetlennek, vagy feleslegesnek éreztem magam a világban, kimentem, leültem a hintára. A cica egyből oda kuporodott az ölembe és csak hintáztunk lassan. A szél lágyan fújta a forróságot az arcunkba és a madarak csiripelését hallgattuk.
Pár perccel később az öcsém a virágosba rúgta a foci labdáját, majd panaszkodott a semmitmondó életviteléről. Az idilli képem darabjaira tört. - ez már nem fog hiányozni - ez is egy példa arra, hogy a döntő pillanatban képesek vagyunk meglátni minden szépet, ami itt tarthatna minket. Majd megkörnyékeznek a szomorú kifogások: "Nem is olyan rossz ez. - Itt minden olyan nyugodt. - Szeretek itt lenni, dolgozni. - Mit akarok én? Ide tartozom." El kell mondanom a zord valóságot: Nem.
Röpke percek alatt meg is győztünk magunkat.
Ha minden ilyen alkalomkor képes vagy megadni magad és még egy esélyt adni. Nem elég, hogy gyáva vagy, de még hazudsz is önmagadnak. Lehet, hogy vannak szép pillanatok. Olyan dolgok, amikért később ölnél, hogy újra átéld, és belerokkansz a hiányukba. De, ha benne maradsz a beletörődésbe és megszokásba, egy idő után látni fogod, hogy ezek az apróságok nem lesznek elegek. Nem lesz elég arra, hogy boldog legyél és saját magad építsd. Egyszerűen csak bele ragadsz a múltadba. Amit Te jelennek hiszel. Láthatod majd, hogy a problémák, a veszekedések, a zajok, az izzasztó megszokás, bágyadt magány, és mély csendesség fogja a ruhád alját; amit eszük ágában sincs elengedni. Mert Te így döntöttél, hogy maradsz.

Most mondjam azt, hogy megérdemled?
Vagy mondhatom azt, hogy bátor vagy és tisztellek a döntéseidért?
Ott is lesznek madarak, ahova mész. Ott is lesz majd egy csomó hely, ahova elvonulhatsz majd. És lesznek új, jobbnál jobb emlékek. Miért kéne egy kertben maradnod, ha egy egész sor teaház várja, hogy bekucorodj az egyik sarkába és megírd életed pár sorát, amiről majd megismerik a neved.

"Inkább legyen egy reménytelen álmom, mint semmilyen." (Bobby Cobb)

foto: pinterest.com
UI: A cipő nem akart bántani, csak Te használtad helytelenül, nem gondolkoztál előtte, hogy Ő nem szereti a hosszú sétákat. Ismét tanulhattál hibádból.



#11

Mintás vérvonal

Vajon mitől válik az ember magányossá? És mi az a szint, ahonnan már érzi, hogy nincs lejjebb és elég mélyre jutott, ahhoz, hogy változtasson valamit az életvitelén?

Észrevettem manapság valamit. Azon kívül, hogy a családokon belül is milyen érdekesen mintázódik az örökség. Te anyára ütöttél, az öcséd meg a nagybátyádra. A húgod a dédnagyanyád szemét kapta. Mintha összevissza lennénk megjelölve absztrakt mintásan, de ugyanabból a családból származunk. 
A belső jegyek, amik szerint felismerjük egymást. Nem csak egy vérvonalból, hanem idegenen is. 

Ha szembe jön valaki az utcán, vagy meglátod a buszon. Megragadjátok egymás tekintetét, hosszú percekig. Talán még el is mosolyodtok, közben azt kívánjátok, hogy ez a pillanat ne érjen véget. Majd hopp elillan a vakító köd és volt kedves hölgy nincs szőke herceg. Pislogsz, hogy hová lett és átkozod magad, amiért nem mentél utána. És jöhet az "ennek így kellett történnie", bemagyarázod magadnak, hogy az élet hosszú, és van még idő ismerkedni. 

De mi van, ha nincs? 

Mi van, ha ez lett volna az az alkalom? 
Minden egyes ilyen alkalomnál próbáljuk magunk meggyőzni, és reménykedünk. És igyekszünk cselekedni. Helyre hozni a hibát, amit elkövettünk. (még ha tudjuk, kudarcunk elkönyvelt, és a sors nem lesz ilyen engedékeny legközelebb) 
De a remény és a hajthatatlanság, vagy csupán a félelem a magánytól, hogy egyedül maradunk? Az hajt bele mindig a következő lépésekbe?
Őszintén, hány cetlit téptünk már darabokra és dobtunk a kukába a nevünkkel - telefonszámunkkal - vagy egy vicces üzenettel. Abban a hitben, hogy a következő hét azon napján, abban időszakában ott és ugyanakkor leszek, ismét megtörténik a nagy találkozás. Aztán állsz magányosan pislogva, őrült dobogó szívvel, hogy na most megtörténik. Elhalad a tömeg, Te meg még mindig csak a cetlidet szorongatod. Reménytelenül konstatálod a dolgot, sarkon fordulsz, mint aki képes erős idegzettel ezt végig csinálni és elmész a boltba a macskádnak kaját venni. Majd felülsz a vonatra és hazamész. Egyedül. 

Már a szó leírásától is szorongás jön rám. Nem szeretem, amikor nincsenek mellettem a barátaim, vagy csak online tarthatom velük a kapcsolatot. Nem tudom elmesélni senkinek, mit éltem ma át. 
A holt pont az ajtómon kopogtatott. És én beengedtem.
Remény telve, hogy rajtam nem fog ki semmi. 

Vajon hányszor pislogunk félre a boltba, az utcán, az állomáson... "Ú, de helyes...." Hányszor találjuk meg egy nap a nagy Őt? Hányszor reménykedünk abban, hogy valaki majd úgy talál ránk, olyan hálivúdi filmesen? Valljuk csak be. Aztán rakjunk be egy filmet. Jól fog esni.

Nekem meg már csak egy kívánságom lenne: 
Kapcsolj ki az istenért, kapcsolj már ki!!! 

kép: pinterest.com


#10

Csak csináld!

Fű alatt lapul az oroszlán.
Hihetetlen, hogy milyen sok feszültség fér bele ebbe a kis testbe. Megannyi méreg és bűntudat keveredik fullasztó levegővétellé. Még szép, hogy észreveszed rajtam, hogy valami nincs rendjén.

Elképesztő a tény, hogy, amikor már benn ülök a székben és hozzám ér a "varrótű" a világ megszűnik létezni. Csend borul az elmémre és nem gondolkodom tovább. Érzem, hogy kicsit fáj, de csak csináld, csináld tovább. Szagolom a fertőtlenítő illatát, agyamba szöknek az emlékek, pont olyan mint régen. A művész, mint egy rongyos elnyűtt ruhát próbál befoltozni. A régi szakadásokat bestoppolni. A lelkem repedési közt tinta kezd szivárogni. A csúnya sebek befedésre kerülnek. A szívem mélyén érzem, igen "ez én vagyok". Amikor kilépek a szalonból még bódultan az illatoktól és a több órás várakozástól: "megmozdulhatok végre, kész van már?" Nem érdekel a világ, az sem, hogy mindenki méreget. Jól érzem magam. 
Jobban. 
Nem tudom hogyan történik ez. Mikor érzed magad teljesnek. De szükségünk van apróságokra, amik betömik a hézagokat az elménkben. 

Elfáradtam. 
Nem is tudnék most mást mondani. Talán csak annyit, hogy azt hiszem helyes útra készülök rálépni. És egyre kevésbé érzem azt, hogy ez lenne a rossz döntés. 


Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...