Mostanság csak a kettőig jutunk

Kedves Barátom!

Nagyon furcsa hetem volt. Nem tudom miért pont a furcsa rá a megfelelő kifejezés, de ha valaki azt kérné, hogy egy szóban jellemezzem. Ez lenne az.
Újra meg kellett értenem a múlt nem játék és vannak dolgok, amiket időben tudni kell elengedni.
Tegnap nyílt egy új bolt, ahova a nagy tömeg miatt be sem engedett a biztonsági őr. (Ilyet én még életemben nem éltem át) Ma újra próbálkoztam. Muszáj voltam beszerezni egy táska akciós macskaeledelt. Plusz a kutyának vacsorát.
Két napja azon gondolkodom, hogy fogok elbírni 10kg száraz kutyaeledelt. (Kicsi vagyok. A munkahelyemen is Kicsi-nek vagy Csicsinek csúfolnak a kollégák - kedves tőlük..) A fejemben lejátszottam pár jól megrajzolt tervet, hogyan fogom a 10kilót a biciklim csomagtartójára rárakni és haza battyogni vele. Holnap minden kiderül.
A mai napban még, amit érdemes is megjegyeznem, és hogy ne nevezz álmodozónak, de reggel tényleg egy nagy piros lufi állta el az utam. Épp a tömegből kifelé vergődve, zenével a fülemben, elgondolkodva a kis világomban egyszer csak egy piros lufi ütközött az arcomnak. A kolléganőm volt, aki pálcikára rögzített lufival szaladgált a városon keresztül és mint kiderült értem tette. A buszon azért megbeszéltük, hogy mi lenne, ha a másik kolléganőnket lepnénk meg vele, ő amúgy (sem) is szereti az ilyenfajta meglepetéseket. (örült neki)
Azt vettem észre, hogy valahogy mindig sorsszerűen folynak össze a dolgok. Valamikor észre sem veszed, valamikor meg kiüti a szemed. Mint például az, ha a főiskola/bank területén egy pap jön a hátad mögött pont akkor, amikor a reinkarnációról beszélgettek.
Lesz még mesélni valóm ne ijedj meg; de most nagyon elfáradtam. Jobb, ha könyvet veszek a kezembe és elszenderedem.

Üdvözlettel:
A

Basszus, bocsánat!

Kedves Barátom!

Ma is rengeteg furcsa dolog történt velem, amit ideje megosztanom veled. Először is rájöttem, hogy nem értek a számokhoz. Igazán a szavak a barátaim és a szövegből értek. Kár, hogy az élet néha statisztikán fekszik.
Most rajtad keresztül kell üzennem egy régi ismerősömnek csak hogy tudja: "Láttalak ma, és tudom mit csináltál!" - sosem gondoltam volna, hogy egy száll cigi látványa ennyire fog majd fájni. Azt hiszem inkább a tett és a mozdulat az, ami a szívembe mart és csordultak ki a könnyeim miatta. - bár meg sem érdemelte már.
Nem vagyok szomorú, úgy mondanám, keresem az utam. Nem megrögzötten vagy megszállottan, csak úgy érzem azt, hogy itt az ideje tovább repülni.
Azt is el kell meséljem neked, hogy ma szörnyű napom volt a munkahelyemen. Annyira butának éreztem magam, pont a számok miatt. (Lehet nem jó helyen vagyok?) Azt kívántam bárcsak otthon lehetnék a takaróm alatt és egész nap olvashatnék.
Tudom, hogy kíváncsi vagy még sok dologra. Velem is történtek dolgok... Gyerekkoromban. Ami után már nem is olyan gyerekfejű az ember többé. De erről majd egyszer mesélek.
Keresnem kell az utam, vagy legalább gondolni rá, hogy szeretném megtalálni. Közben nem félni az élettől. Bár ha minden félelmem legyőztem volna, most nem írogatnék neked.
Még egy történetem van, de nem is igazán értem ez miért ragadt meg a fejemben. Reggel a busz nagyot fékezett egy öreg úr megcsúszott és neki esett egy lánynak., majd azt mondta: "Basszus, bocsánat." - milyen érdekes ez a két szó együtt.
Most este fél kilenc van és úgy érzem nagyon elfáradtam. Befejezem a levelem. Amint tudok írok.

Üdvözlettel:
A

A különc feljegyzései

Kedves Barátom!

Ma megtaláltam a nyugalmat. Mielőtt folytatnám, a nevem nem fontos, ismerni pedig már ismersz, viszonylag. De jobb, ha a részletek mélyen maradnak a zsebemben.
Nem tudom érezted-e már valaha azt, hogy amit csinálsz nap mint nap. A munkahely, az iskola, ahova jársz nem épít, hanem felemészt. Hogy az emberekre körülötted mind energiavámpírok és te erőtlenül csatangolsz haza minden egyes nap? Már rájuk sem tudsz nézni. Már nem megy a "csak mosolyogjunk és minden rendben lesz" dolog. Annyit veszel észre, hogy fogysz. Fizikailag és mentálisan.
Ma megtaláltam azt a kis pluszt. Olyan volt ez az egész mintha egy vad oroszlánt fogtam volna be, aki több napja tombolt volna bennem mérgesen és idegesen. Morgott és átkozta a világot. A félre sikerült kísérleteiért csak egy mondatot hajtogatott mormotaszerűen: bazdki!
És ma délután... Elkezdtem olvasni egy könyvet. A megfelelő könyv volt, mert azóta sem tudom letenni, és ahogy a szavakat forgatom a jelenetek megelevenednek előttem. Nyugodt vagyok. Látom a kiutat. És a szívem megenyhült. Valamitől könnyebb lett a lelkem, pedig nem lettem több semmivel. Nem tudom mi ez az érzés ilyenkor az emberben, de valami földöntúli. Amikor rád nyitja az ajtót a kalauz a vonaton, majd felkapcsolja neked a villanyt, mert úgy könnyebb lesz az olvasás. Amikor megtalálod a könyvhöz a megfelelő zenét és a kép és a vizualitás összeáll egy nagy gombolyaggá úgy fon köréd védőburkot. Megnyugodhatsz. Többé nem bánt senki.
Sok mesélni valóm lesz még. Remélem nem foglak untatni és rám érsz majd minden délután. Jelentkezni fogok és küldök egy levelet. Szeretném ha megismernéd a történetem, hogy ki vagyok valójában.
UI: Szeretném megosztani veled ma a könyvből a kedvenc mondatom.
"Mellesleg csak egy lyukas fogam van, de akárhogy erőlködik a fogorvos, akkor sem fogok fogselymet használni."

Üdvözlettel,
A

A vattacukor három árnyalata

És mi van akkor, ha van egy kívánságom? És történetesen nincsenek opciók arra a hogyan kérdésre. Számolhatnám vissza a napokat, persze ha tudnám meddig, melyik az a nap, amikor megtörténik majd?
Minden fikciót félretéve a megszállottan üldözött dolgokat sosem kapja meg az ember. Olykor (azaz mindig) le kell lassítani. Tanulni kell némi (azaz 98%-os) önuralmat. A lelket fegyelemre oktatni. Az agyat székre ültetni. A szívnek leckét adni, hogy, ami nem megy nem kell erőltetni. És minden, aminek ott kell lennie, a helyére kerül majd a megfelelő időben.

Talán a való életből vett rációs példák erre a legjobbak. A kolléganőm azt mondta, "hagyd már nehogy ezt is elijeszd" - koncepció arra, hogy nem minden lény fogékony rá, hogy idegenek közelítsék meg hirtelen jött felindulásból. - ez néha ijesztő -
A vezetés oktatóm (vagy hogy kell ezt mondani) azt tanítja: Hajtsak lassabban. Ráérünk.  Nem sietünk. Akik sietnek kikerülnek. - ez az élet talán egyik legjobb metaforája. Tanulj meg először lassan vezetni! - ahogy apukám mondja. És milyen igaz, ha türelmesen indulsz neki valaminek, bőséges reménnyel, sokkal hamarabb megtalál az a dolog, mint gondolnád.
És bár tapasztalat szóljon belőlem a rögeszmésen görcsösen kívánt vágyak egy idő után mély csalódássá növi magát bennünk. Amitől nem hogy gyarapodnánk, de még el is veszünk magunkból egy pici darabkát.

Olyan ez mint a vattacukor három árnyalata, amit a reggelente érzel. A tömegközlekedés ilyenkor nyeri el méltó nevét, amikor a buszon pont annyi ember van, mint amennyi szardíniát elbír egy konzervdoboz. Gyanútlanul kuporogsz a keresztező lábak és kezek között, amikor a tömegen átsiklanak az illatok és az édes - fojtogató - agyzsugorító vattacukor árnyalatai elborítják ítélőképességedet. És esélyed sincs a menekülésre.
Azt hiszem ezért jön az önuralom 'ésper türelem után az őszinte mosoly 'ésper friss levegő.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...