Mi az a kuglóf?

Írjam le, mit érzek: 
Ha egy szelet süteménnyel gyógyítani lehetne emberi lelkeket. Sütnék két tepsivel, hogy segíthessek másokon.
Ha lenne egy szuperszónikusabb sütőm, jobbak lennének a süteményeim? - ez a kérdés sokszor foglalkoztat.



Hogy mit érzek igazán?
Apró izgatottságot. Szerelmet. Néhol egy-egy félelem cseppet a szívem sarkában.


Érzem a friss sütemények illatát. És hallom a megoldások kopogását az ajtómon. 

Ómen

Elvesztettem a kesztyűm párját, a kedvenc kesztyűmét. Így indult a reggelem, hogy amikor biciklizés közben, levettem a kis bolyhost és beleraktam a kosárba, ő egyik pillanatról a másikra úgy gondolta világgá megy. Egyszer csak oda néztem. És sehol semmi, senki. A kesztyűnek nyoma veszett. Itt hagyott. Én vesztettem el. Soha életemben nem hagytam még el semmit, még egy hajgumit sem. Lehet annak idején a nagy fesztiválkorszakban, azért hagyták rám bizalommal az értékeiket az emberek, mert nálam mindig minden a helyén maradt.

Mint minden ember én is veszteségnek élem meg, ha eltűnik valamim. Hiába csak egy ruhadarab, de most itt siratja a párja az asztalon.

A rossz ómenek hada nem ért véget. A csoki automata elnyelte 100Ftom, de édességet nem adott. Majd mikor hazafelé bicikliztem, pont egy útkereszteződésben elaludtak a fények. Az összes lámpából kihunyt a világosság, és mély sötétség borult az utcára. A villogóm apró fénye jelezte az utat, és nyújtotta a reményt, ne adjam fel, hajtsak tovább. Amikor hazaértem, a lenti szobában pislákolt a tv egyedül. Az öcsém ordít, hogy csak áram szünet volt és bekapcsolt magától. (rossz szokása) Bennem, pedig csak az a kételyes gondolat futkorászott, hogy micsoda véletlenek folytán, pont akkor szökött el az áram az utcai lámpások körtéiből, mikor én bicikliztem el alattuk.

Nem firtattam tovább, a nap végére megértettem az üzenetet. Ma 3 dolog is kicsúszott a kezeim közül, és vesztettem el se perc alatt. Az anyától kapott fél kesztyűm. A csokira szánt 100Ftom. Az utat mutató fényt. A jelzéssel miszerint belőlem is elveszett valami, szembesültem.

Hétfő este van. Egy fárasztó, fejfájós nap vége. Várakoztam és vágyakoztam. Mindössze annyira, hogy a munkaidő végén, egy kedves “alig várom már, hogy lássalak, és hozzád bújjak.” – mondatot, ami most elmaradt.

Ezt is elvesztettem ma.

A lufim, aminek kötelét oly kitartóan fogtam egész álló nap, és bíztam benne, hogy lesz valami eredménye… Csupán egy üres folt.

mnm

Olaszul csak Libertá

Az asztalomon, egy retro mintás – még anyámé, nagyanyámé volt – vázában mindig csücsül egy csokor friss virág. Krizantém – a margaréta után a második kedvenc virágom – ezer fajtában és színben pompázik. Az ősz hírnöke. Valahogy megnyugtat a jelenléte, a halovány illata, ami egy-egy óvatlan pillanatban bekúszik az orromba. Mélyet szippantok belőle. Abban a másodpercben az idő leáll és csak az illat létezik. Nem tudom éreztetek-e már ilyet?

Kétfelé szakadtam ma. Két olyan kérdés fogalmazódott meg bennem, amit egyszerűen képtelen vagyok a sarokba helyezni, csak úgy. A héten elkapott a valóság fonala, addig tekeredett vékony testemre, míg fojtó kötésként meg nem fulladtam tőle. A lelkem egy apró pánikrohammal éreztette, hogy most már elég. Álljak le a gondolkodással. Én egy művésznő vagyok, aki egy buborék hátán él. Ha elkap a valóság vad oroszlánja, elkezdődnek a bajok. Nincs elég pénz. Most. És később?? Miből veszünk majd házat? Most már az ember a hitelért dolgozik? Hogy először is kapjon, majd fizessen vissza. A gyereket arra nevelik, hogy a diploma semmit nem ér, a kétkezi munkást, meg nem fizetik meg. És, ha nekünk nem lesz házunk, hogy nevelünk fel két gyereket, vagy hármat? Ebben az országban mindenki nélkülöz valamit az életéből? És csak azok maradnak talpon, akik csalók és lelkiismeret furdalás nélkül élnek és taposnak át mindenen, majd mindenkin? Nem értem én ezt. Miért viszi a tömeg a romlás felé a hazáját, miközben tudja, hogy arra tart. Mégis reménykedik. De ennyi év alatt sem tanul a hibáiból? Olyan ez, mint mikor “rosszul esik az eső”, sétálsz benne, de egy csepp sem esik rád. Vagyis úgy érzed, de közben a ruhádon látszanak az apró foltok és a hajad tönkre ment.

Látod ezért vagy Te. Hogy ilyenkor felkaparj a sokkból. Visszaültess a székembe és hagysz tovább alkotni. Elmerülni a gondolataimban. Írni, csak írni a szavakat. Kiüríteni a fejem teljesen. Odaülni ismét a biztonságos szappanbuborék tetejére, ahonnan nézhetem az embereket, akik nem tudják mit kezdjenek az életükkel. De én tudom a titkot.

Viszont gondolkodóba ejtett a dolog. Választanom kell majd a művészet és a szerelem – család – között? Létezik egyszerre a kettő? És úgy lehetsz igazi író, ha van 2-3 gyereked, szerető férjed? Vagy a művészlét nem szól másról, csak arról, hogy egész életedben keresed magad, azt a valamit, ami meginspirál a következő lépésedhez. Van valakid, de még sem vagy teljesen az övé. A folytonos egó növelése, és a bonyolult gondolatok “netovábbja”? Ha kívánnod kellene, csak az egyiket kérhetnéd?

És bennem megvan-e az az X, amitől író az író. Vagy csak egy őrült lány vagyok, egy 23 éves nő testében, aki néha jól eltalálja a szavakat? Ír, egy-két bejegyzést, ami sokaknak tetszik, aztán hetekig semmi hír felőle? Vajon ki vagyok én? Melyik vagyok? Létezem mindkettőben?

Ha önmagam keresem és író leszek, akinek vannak gyerekei, bennük fogom megtalálni önmagam? Vagy velük vesztem el a teljes művészkompozíciót? Nem értem a világot és nem értem miért rossz irányba változik.

Egyet tudok igazán, hogy én szeretném, ha a kettő együtt tudna létezni. És a szabadság nem a magányban rejtőzik, hanem – majd – a gyermekeim szemében.

large (23)

 

most viszont hagyj, had üljek vissza a szappanbuborékomra.

Üzenetrögzítő Bradshaw módra

Vajon minden barát egyforma? És a nem egyformák szétválnak egy idő után, amint megmutatkoznak a különbségek? Vagy mégis együtt maradnak? Akkor az azt jelenti, hogy egyformák? Igaz lenne a “Madarat tolláról embert barátjáról” mondás?

Mikortól válik ketté egy kapcsolat? A barátságok mind meghalnak, az idő múlásával? A viharok és a túl sok szélcsend annyira megváltoztatja két embert ízlését, hogy azok már nem fognak összepasszolni? Mikor kezdi el a friss gyümölcsöt belülről rágni az az ártatlan éhes kukac? Mikor kerülnek a kukába a barátság karkötők? És tűnnek el örökre a közös fényképek a falról?

Van, hogy egy ember azt hiszi változik, azt gondolja felnőtt, közben, pedig még mindig a felnőni sosem akaró barátjára hasonlít? És egy barát, mikor fog akadályt okozni egy szerelmi légyottnak? Kell-e választanunk barát és pár között? Létezik-e egészséges baráti viszony a szerelem mellett? ÉS vajon észre vesszük-e, ha a barátunk megrongálja a kapcsolatunk?

Vajon barátként összeillünk? Vagy csak három különböző ember vagyunk, akiknek muszáj összepasszolniuk a teljes csendélet reményében? És a tequila citrom, vagy só nélkül is iható?

yxcas

A sípszó után kérem hagyjon üzenetet…

Szelektív ősz

Ülj le a kanapéra mellém. És gondoljuk végig a problémát. Miért nem tudom elmondani mindennap mit érzek? Miért nem írom le, amit látok, és ami kiváltja az arcmozdulataim rángását? Majdhogynem jól bánok az élet csínyeivel.  Bár, csak zárt ajtó mögött tudok alkotni. Mégsem megy. Pedig, mindennap leülök a Batmanes bögrémmel, amiben forrón füstöl a tea. Kötött pulcsiban kucorodom a takaró alá, mert hideg van. Épp,hogy csak az ujjaim dugom ki és játszadozom velük az asztalon. Az idő telik, a művek halovány esélye a születésre minden mutató pöccenéssel elhal.

Kattog, csak kattog. A kurzor hangtalanul, a másodperc mutató hangosan. Nem vagyok jó tündér keresztanyja az óráknak. Szóval mondjam el, mit érzek. Kavarognak a tervek a fejemben. Tervek, szervek, sejtek, eszek, teszek, veszek, szedek, repkedek. Szeretek. Nevetek. Nem politizálok, és nem értek a külföldi pénznemekhez. Hiába kérdezel csak bólogatok, és nem tudom. Új laptop? Nem, köszönöm. Az enyém tökéletes, a maga öt évével, a nyikorgó billentyűzetével; ami foglyul ejtett pár darab karkötőről elszökött gyöngyöcskét. (azóta is mocorognak a gombok alatt.) Szeretem a repülő hangját, amikor bekapcsolom. (a laptopnak és nem a saját repülőmnek- bár azt is szeretném. )

Szedtem ma magamnak egy csokor virágot. Ha más nem, akkor már én had lepjem meg magam. A hajam még mindig túl rövid. A fodrász az előző “vágásnál” az angyalokig igazgatta a frizurám. Nem vagyok az a nyitott fajta, ahogy Thor mondaná “Te sem állsz be, minden jött-ment idegen esernyője alá, akármennyire is esik. Az enyém alá beálltál, de az más.” – Mi összetartozunk. Ezért mondom, hogy nem vagyok az a társalkodó fajta. Szeretek elálmélkodni hazafelé, és bámulni kifelé a vonat piszkos ablakán. Zenét hallgatni, relaxáló szuperhősös gondolatokkal játszani. Mert minden alkalommal meglepődön, ha valaki kiszakít onnan, és megszólít a vonaton. Főleg, ha mellém ül és tovább akar beszélgetni.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy kedvelném az idegeneket, vonzom őket, mint legyet a ragasztópapír. Pedig nem vagyok se információs iroda, se útikalauz, vagy enciklopédia, főképp nem wikipédia, amit bármikor fellapozhatnak.

Hosszú volt ez a hétvége, még is kevés. Beleszagolok a csokor virágba és hátha, mély álomba szenderít.

bhjg

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...