Személyes ügy

Lábamnál bizsereg egy érzés. Mozgolódik, mint egy izgatott kiscica. Dorombol és bőrömbe karmol.

Én vagyok az ősz! A szeptember, ami a kellemes Napsütésben ücsörög a sárga falevelek között. Kócos haját, szorgos méhek szaglásszák. A pajkos október, ami szelek szárnyán jön haragosan. Új színekkel takarja el a nyarat. Sohasem volt és nem is létezett. Kacagva önti el a bús lelkeket. A szürke november, ami szomorúságát a világra öntve, esőben áztatja a kabátokat. Esernyőkre zúdul, majd apró reménnyel tölti el a szíveket.

Mikor egy kaktusz ölelést kér. Úgy érzem most magam. A szemem álmos. A gondolataim digitálisra kapcsolnak. Fejem a párnát kívánja és testem utánozza.

Néha megriadok az emberektől. A furáktól, akik nem tudni mit akarnak a következő pillanatban. Megszólítanak-e vagy csak elmennek majd melletted szótlan, szájtátva. Ilyenkor úgy is érzem, hogy okom van félni. Hogy egy meggondolatlan pillanatukban rám támadnak és kiszívják belőlem az életet.

Le akarom győzni őket. Nem akarok túl élni, hanem megélni. Ez a sablon szöveg. Tudod. De én többet látok a világból mint te, még ha nem is hiszed ezt el. Többször rémültem meg, mint egy vad nyúl a rengetegben. Többször hittem, azt, hogy tényleg nincs tovább remény, de mindig volt, még egy.

Szeretnék egy olyan testben felnőni, egészen öreg bölcsre – aki felnevelte a gyerekeit, szerethetőre, és tisztességtudóra, aki még az unokáinak is muffint süt, remegő kézzel – akit elfogadtam olyannak, amilyen, csak itt ott ki kellett egészíteni egy rajzzal, ami örök életre útmutatót ad. És, ha a nagy vadonban eltévednék, elfelejteném a saját nevem, akkor csak rá kell majd nézzek a mintákra, és újra tudni fogom merre kell forduljak. Azt akarom, hogy lássam bennük önmagam, aki mindig is akartam lenni és sikerült is azzá válnom.

Mert egyszer élünk, és lehet a következő alkalommal nem ember testben ébredünk.

tetkó

Kék mandarin

Mindig félünk valamitől. Többnyire önmagunktól.

Ki az a szuperhős, aki fél a saját fajtájától? De, pont azért leszünk hősök, mert letudjuk küzdeni mindezt? Vagy csak megtanuljuk kezelni az egész helyzetet?

Nekem olykor kissebségi komplexusom van. Vékony és alacsony vagyok, akit még 18 évesnek sem nézne az ember. Mindezekről persze nem én tehetek. Írta az enciklopédia, majd levetette magát a polcról. A pszichológiai könyvek szerint, a génjeimben van a “hiba”, ezeket örököltem és nem vagyok egy duci alkat, inkább az a csontos fajta. Ezt vagy megtanulom szeretni, és elfogadtatom (először is) magammal önmagam, vagy örök depresszióba vonulva elzárkózom a világ elől.

Én nem ezt tettem. Inkább felülkerekedtem mind felett.

Nem szeretem a zajt. Csak a csendes figyelmet. Szeretem, ha az elképedt arcok és kíváncsi szemek titokban pásztáznak, mint az apró reflektor lámpák a vörös szőnyegen a sztárokat. Azt akarom, hogy lenyűgözzem azt a sok fantáziát, akik ócsárolva bámulnak. …mert amúgy nem tudom, hogy

miért bámulnak folyton a tekintetek?? Van valami az arcomon? Kócos a hajam? Foltos a ruhám? Vagy mi az?

Sosem értettem, hogy miért kell szeretnem, az egész világot (az emberiséget/minden embert) ahhoz, hogy teljes ember legyek? Sosem értettem miért kell szeretnem a denevéreket, ahhoz, hogy Batman legyek. (?)

10347536_766338616735141_757793646434681480_n

Lélekrángások

Lógatom a lelkem. Ma így szólt az egyik karakterem.

*Nem tudom mi ez az ösztön. Elhomályosítja a látásom, a gondolataim uralja, a figyelmem tereli. Az illatát akarja érezni. A bőrét akarja érezni. A fogával akarja harapni. Kezével érinteni, végig simítani. Szemével szemébe nézni. A vörös szörnyetegnek a fülébe kiabálni, és az ágyba csalni. Hallani akarja a hangját, miközben a nyakára sóhajtja vágyait.

És már nem csak ő akarja, hanem én is! Átölelni. A lelkébe hatolni, kezemmel belenyúlni a szívéig, pillangókat keltetni a gyomrába, belső szerveiben olyan rezgéseket árasztani, amitől a világba suttogja igaz gondolatait. Letépni róla a ruhát, meztelenre vetkőztetni, az ágyra fektetni, beletúrni a hajába. Égő pirosra csókolni a száját. Beleharapni kéjelegve a nyakába. Lihegni a fülébe, egyre hangosabban. Szorosan hozzá dörgölőzni, egyre egyre szorosabban. Behatolni a testébe. Hagyni, hogy belém másszon a lelke. Nem hagyni ki egyetlen porcikát sem. Akarva akaratosan az ölében élvezni a pillanatot.

Leakarom róla tépni a látszatot. Hallani akarom az őszinte szavakat. Érezni akarom, amit érez. Ki akarom űzni a fejemből. Le akarom rázni a vágyat, ami eltolt a valóságtól.

Hajamban érzem a kezét, ahogy gyengéden beletép. Hátra húzza a fejem, rám néz és megcsókol. Bele égeti tekintetét a retinámba. A mosolya kísér reggel, altat este.

Mi történik? Szemembe harag szökik. Lelkemben türelmetlenség. Agyam tombol. A szívem ezreket dobban percenként. Testem máshova vinne. Fantáziám nem alszik. Akaratom elkárhozott.*

large (39)

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...