Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: augusztus, 2014

A kutya sír a patkányok hallgatnak

Az ember mennyi mindenről hiszi azt, hogy szüksége van rá, aztán mire már nyakig benne van, kiderül, hogy az egész érzés, csak egy délibáb. Élnek bennünk ilyen fantomok, amik mindig súgnak valami téves vágyakozást a fülünkbe. Ha csak rúzst kennék fel, az emberek nem látnának mást csak egy szájat? A külsőség a fontos, mondja a társadalom és púdert ken az orrára, mielőtt végleg láthatatlanná válna. Mintha, amúgy nem lenne hites szava. Sokszor gondolkodom el azon, hogy mit várunk el magunktól. Mi az, aminek meg kell felelnünk? Saját magunk kritikusai vagyunk. És, ha mi nem felelünk meg, akkor a kiszemelt cél sem fog. Így járunk életünk végéig. De, mitől félünk ennyire? Azt hittem, ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot, elég egy szál rózsa. Vagy egy kedves gesztus. Egy cetli a pénztárcában. A baj, akkor van, ha két sorsfonál keresztezi egymást, és amíg az egyik még fut, a másik em születhet meg, és nem éledhet újjá. Valahol itt lehet a baj. Mindennek a maga idejében kell történnie.

Egy korty az élethez

Nem vagyok jó illusztrátor. A rajzolás sosem ment igazán. Maximum a pálcika embereket, akik leszökdöstek a fehér papírlapról. Sosem voltam jó anyja a rajzoknak., lehet azért is nem találtak meg sosem. Hiányzik belőlem az ösztön, ami összeköti a tintát és alkotót. De engem még a ceruzám is megcsalt. Levetette magát az asztalról és hiába hegyeztem, a porrá tört fekete grafit hamuként hagyott foltot az ujjaimon. Nem hoz lázba más, csak a toll sercegése a friss papírlapon. Ahogy az érdes hegye hozzáér talajához és körkörös nyomokat hagyva szavakat formálva ott hagyva mondataimat a füzetemben. Ezt élvezem igazán. Ez inspirál. Ez késztet arra, hogy tegyek egy újabb lépést előre. Furcsán mozgom ebben a galaxisban. Eltörtem az összes ceruzám. Én voltam mind gyilkosa.