A főnixünk újra éledt

Hogy mikor esnek kétségbe az emberek? Mikor ragadnak zsebkendőt és fújják bele bánatuk? Mikor gondolkodnak el azon, hogy ezért tanultam éveket, hogy most szart sepregessek? Mikor ülnek le szomorúan ebédelni? Mikor pislognak bambán egy új kaland elején?

Ha valamit elhatározunk, és addig erősködünk, míg az be nem teljesül, majd huppanunk le a földre, hogy hová is tévedt az ember vad fantáziája. Mit akarunk mi emberek.? Élni. Megélni. Túlélni. És felejteni.

Nem akarok már csúnyaságokról írni, hogy milyen igazságtalan a világ és mennyire bizalmatlan az emberi lény, de most a haboshoz sincs kedvem. Mert van remény mindenre. Arra is, hogy nem fogsz bántani, de garanciát senki nem tud adni, még te sem.

Ha egy nap ott állunk London egyik legmocskosabb utcáján és sepregetünk, felmordul bennünk a felismerés, hogy erre születhettem én? De nem csak Londonról van szó. Álmodhatok én-e Olaszországról, annak minden zeg-zugáról, Franciaország szendvicseiről, a spanyol temperamentumról; anélkül, hogy valaki időközben kiölné belőlem? Rengeteg akadály van az életünk során, a lényeg oda van mélyen elásva, hogy nekünk lesz-e elég energiánk nemet mondani a sok rosszakaróra, és képesek leszünk-e ezeken átgázolni és még akkor is saját magunkért harcolni.

Esténként nem szorongani. Reggel nem félve kelni. Délben nem gyomor forgatva leülni enni.

Nincs lehetetlen. Nem hitegetlek, de persze, hogy végig lehet ezt csinálni!

564944_10151163134473290_789971332_n

Mondtam már, hogy minden ember más. Valaki szereti a fájdalmat, valaki ezt leküzdeni imádja. Valaki azért él, hogy túléljen. Valaki meg hogy megéljen. Sosem lehet tudni, hogy te melyik vagy? Ezt neked kéne tudnod. Állj a tükör elé és kérdezd meg magad erről. Melyik oldalon állsz? Azon, amelyiken hétvégén a mosoly és a nyugalom helyett arra jössz haza, hogy két napig csak a zsebkendődben sírsz és hiányolsz; egy listán várakozva, míg rád nem kerül a zöld pipa. Vagy azon, amelyiken megnyugvással pakolod ki a cuccaid, és erőt véve magadon, tudod, hogy nincs szükséged senkire, ahhoz, hogy igazán boldog légy, és képes vagy független lényként helyt állni saját magad elvárásainak. A sablon szerint ezt te döntöd el, bár ez az egy tényleg így is van.

Amikor újjá éled egy ember, mindig újabb és újabb dologgal lesz gazdagabb és mindig tanul önmagától és a hibáitól. És, amit azelőtt elkövetett, többet nem fogja és amit eddig elhallgatott máskor már nem teszi. Én sem fogom többé azt mondani, hogy az emberek igen is azért vannak, hogy boldogan benépesítsék a Földet és szeressünk mindenkit. Manapság elég kevés azaz ember, akire feltétel rábízod akár a ruhatáradat. Akiről tudod azt, hogy ha egyedül hagyod a szobádban nem fogja kinyitni minden fiókod titokban és kilesni az összes papír fecnid; és csendben türelmesen megvárja míg visszaérsz. Nagyon ritka az effajta pislogó lény.

Nem szeretem az embert, mint embert. Kegyetlen, és minden önámítás és megtévesztés nélkül képes megmérgezni egy ártatlan lelket. Tudtommal nem tartozom a világnak semmivel, hogy fel kéne áldoznom magam mások boldogságáért és kielégüléséért. Nem vagyok senki mozgató rugója.

Annak idején sok hitet öltem abba a reménybe igenis bízni kell mindenkiben, de elég nehéz a tizenötödik kés után sírva azt mondani, persze, hogy “szeretlek még és gyere haza hozzám.”

Valamit biztos kiölt most belőlem a változás és ez az intenzív, hosszas újra éledés; de nem tehetem meg, hogy olyanoknak adjak helyet a szívemben, akiknek egy nem számolt pillanatban én leszek az áldozata. Ennél én sokkal jobban vágyom a belső szabadságomra, mint bárki más! Nem vagyok másabb, nem vagyok gonoszabb, nem váltam sárkánnyá, csak érzem azt, hogy meg kell védenem azt amim van. Azt ami belül lakozik és mosolyt fest nekem reggelente. Azt, aki megkeresi nekem azt az inspiráló embert, akivel együtt tudok majd élni. Meg kell védenem azt a szelíd szörnyeteget a lelkemben, aki már nem fogja többé ezt kimondani: “Rettegek attól, hogy bántani fogsz.”

Te kis papírsárkány

Már nem álmodom bárányfelhőkről. Léghajóról. Színes magasba szálló léggömbökről. Hatalmas habos világról. Mert már ott vagyok. Eddig csak képzeletben írtam a regényes könyvbe, a valóságban apró cetlikre firkáltam a szavakat, majd tűztem őket parafatáblára.

large (3)Azt hiszem kezdek magamra találni. Egy lélek, ami sosem nyugszik, bármit kap, mindig valami elérhetetlen vágyik. Ez adja neki az erőt arra, hogy tovább lépjen, hogy kilépjen a gödörből, vagy ha elbotlik egy apró kavicsban. Egy lélek, amiben egy hatalmas tűzmadár él, és ha feléled addig perzseli a szívet míg úgy nem cselekszik a kéz, arra nem megy a láb, azt nem érzi a száj, hallja a fül látja a szem és gondolkodik az agy, ahogyan ő akarja. Ez nem kívánság műsor. Rájöttem nem tudok változni, én ilyen vagyok, és a rengeteg harc után ideje belátnom: Egy nyughatatlan lény vagyok, akinek mindig is lesz szava, ha megbántva érzi magát, és ha össze van zavarodva nem tudja befogni a száját és nem tudja csillapítani vad gondolatait és kimondja, amit érez, még ha aztán meg is bánja azt. Én vagyok az a figura, aki mindig is vágyni fog valami után, amit nem kaphat meg. Én vagyok az az ember, aki a messzibe vágyik, de a világ egy kis eldugott lyukában ragadt. Én vagyok az az író, aki nem ragad tollat minden ijedt pillanatában.

Rajzoltam én az égre annak idején, mikor még bíztam abban, hogy az ember szeretni való lény. (de nem az) Ezen sem tudok változtatni. Lehet, hogy olykor mogorva vagyok és nem vágyom társaságra, ha az idegenséget már csak a levegőben megérzem, ahogy elszívják előlem az oxigént, nem akarok mást csak hazamenni és takaró alá bújni. – de ez is csak az én selejt tulajdonságom – Ez van az apró betűs részben, ha elolvasod a tarkómon lévő címkét. Tudod, hogy sosem figyelmeztetnek az apró betűs megjegyzésekre.

Te így fogadtál el. Ilyennek. Mert én ez vagyok, és nem leszek más. Egy furcsa álmodozó, aki ha valamit a fejébe vett és papírra veti, megvalósítja. Egy olyan valaki, akiben lakik még egy hatalmas főnix is, aki a sok bánattól és könnycsepptől nőtt fel.

Tudom mik vagyunk mi. Te vagy az az öltönyös pacák, akik húz egyet a nyakkendőjén, amikor mérges, rúg egyet a porba a fekete csinos cipőjével, nem törődve, azzal hogy poros lesz. Az a férfi, aki vissza ül a kocsiba, miután kidühöngte magát, és vezet tovább. Én meg az a virágos szoknyás nő, aki az anyós ülésen ül, száját összeszorítva, fényképezőgép lóg a nyakán és int egyet az olasz városka táblája felé. – oda akarok menni. hajts! – És ahogy a szél besüvít a lehúzott ablakokon, a szabadság és a mező illata beszökik az orrunkba, nyugalom árasztja el a lelkünk és agyunk kitisztul. Előveszem a kis tükröm a táskámból, berúzsozom a szám, cuppantok egyet és Te öltönyös úriemberként rám mosolyogsz.

És, hogy miért tartozunk össze? Annak ellenére, hogy nem vagyunk egyformák, és sosem fogjuk megérteni egymást. – mert szeretjük a másikat. És azt hiszem, ez az egy, amit soha nem tudnak elvenni egy embertől, kivéve, ha ő maga ki nem tépi a testéből.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...