Az a Napfényes április

- Egyébként sokszor elmentél mellettem, úgy az utcán, hogy fel sem ismertél.

- Megesik mostanában. Annyira ingerszegény lettem, hogy senkivel sem törődve török át a tömegen.

- Mi lett veled?

- Megöregedtem. De úgy látom Te is teljesen rideg lettél.
javíts ki ha tévedek!

- nem tévedsz.

- Veled mi történt?

- Elakadtam a felnőtté válás és a zord gyerekkor között.

Füst–kéj-szag

- Te miért dohányzol?

- Egy nap körbe néztem a teremben, amikor szünet volt. Pár ember ült csak benn, az asztaloknál szétszórtan és vagy valami könyvet vagy a telefonjukat bújták. A többiek kinn dohányoztak. Rájöttem, a (lúzerek) stréberek mind benn ülnek! Köztük én is! Márpedig Én nem vagyok se lúzer, se stréber. Következő nap kimentem a "tömeghez". Na már most, ha ott állsz köztük, csak füstös lesz a ruhád és annyit csinálsz a kör egyik pontjaként, hogy hessegeted a szagot. Akkor már mindegy, ha rágyújtasz és bekerülsz a "nagy körbe". Így a figyelem rád is szegeződik és meghallják a hangod. Arra is rádöbbentem a dohányzás társadalmilag elfogadott tény.

- De, mégis miért? Te soha, és ... Utálod. És nem az egészséges élet megszállottja vagy, meg a "teremtsünk családias légkört a méhemben" típus?

- Gyerekem valószínűleg az elkövetkezendő öt évben nem lesz. Viszont dolgozni ugyanúgy bemegyek nap mint nap és nem mindegy, hogy hova és milyen társaságba fogok beülni. Különben is annak idején, Te tizennégy évesen mi a jó fenéért kezdtél el dohányozni, ha nem ezért? "Hogy nagy fiú legyél?!" Évek múlva meg jön a sírás, hogy "nem tudok leszokni". Elgondolkodtam azon, hogy eleve minek nyúl az ember érte?? Mi az a kattanás az agyában, hogy elszívjon egyet, azzal a tudattal, hogy mit bír az a szar tenni az ember belső szerveivel csinálni. Nyafogsz, hogy romlik a fogad, fáj a futás, a légzés... Hülye vagy, ha nem tudod miért. Hát tudod mi van? Az hogy teszek az egészre. Az ember alternatív barom, amikor hagyja, hogy az agya irányítsa a függőségét, mert az azt jelenti, hogy gyenge vagy! De nem kicsit. Hanem erősen. Megmondom neked az őszintén, én elszívom ezt a doboz cigit, lehet benne lesz két hetembe, de elmegy. Aztán lehet veszek még egyet. Attól függ, milyen lesz a hangulatom, de meglesz az a pillanat, amikor leteszem ezt a szart és nem fog hiányozni. Nem érdekelnek mások, sem a szuperhősök, mert Én még tőlük is erősebb vagyok!

Szilvalekvár és fahéj ízű száj

Nincs konkrét szövegem. Sem betanult mondókám. Hiányzik most belőlem a fogalmazás és nem érdekelnek a szavak.És, ha már muszáj megígérnem a világnak, hogy jó leszek, had ne keljen egyedül kinyitnom a vonatajtót. Rengeteg mindent mondtam és meséltem be a világnak az évek alatt. Lealkudoztam az ég összes bizniszét, csakhogy meglegyen az a valami, cserébe adtam, cseréltem a szavakat. Kérdezgettem, válaszoltam, várakoztam, mikor melyik volt a megfelelő.

Időközben koptam és néhol gyarapodtam. A lelkem változott és együtt szívta fel a testemmel a megannyi bánatot és boldogságot. Olykor nyoma maradt, hol látható, hol láthatatlan. A szívem sérült, majd begyógyult. Viszont egy dolgot jól megtanultam, ha képes vagy alkut kötni az élettel, és megtanulod a játékszabályokat elérkezhetsz egy olyan szakaszhoz, amit magadnak köszönhetsz, amiben megtalálod önmagad.

Folyton bepiszkoltam a kezem mocskos árnyakkal. Fohászkodtam a nagy Mindenséghez, vívtam képzeletbeli angyalokkal és ördögökkel aludtam. De akárhányszor sáros lettem mindannyiszor volt valaki, aki kezembe adott egy fehér zsebkendőt, amivel letörölhettem magam. Azt hiszem, ez egyszer sem rólunk szól. Hanem valami felsőbb dologról, a jövőről, hogy ki hova kerül és mi lesz az útja. Figyelnek, hogy jókor legyünk jó helyen.

Ma már profilkép alapján döntünk. Az enyém egy mosolygó arc, de lehetnék egy erősen gyökeret vert fa a réten. Fekete-fehérben. Az a lényeg, hogy tálalod magad. Egy egyszerű embernek, vagy azzal a képpel mutatod meg a lelked. Hogy látsz belülről. Hogy látod belülről a kint lévőket. Tudsz olyan arcot vágni, mint a lelked vág, akkor, ha valaki megbánt? Szerintem nem.

Rájöttem valamire. Tudom, hogy nem elégíthetem ki a lelkem minden óhaját-sóhaját, nem repülhetek a nagy messzibe, nem puszilhatom meg zsebkendőn keresztül a repülő szárnyát. Nem szedhetek tulipánt Hollandiában, nem dőlhetek neki egy pálma fának Santa Monicában…, de valamit mégis tehetek majd érte. Megismertethetem vele azt a nőt, azt az erős nőt, aki a fájdalom láttán csak felszisszen és nem jajgat. Azt, aki képes máshol élni, mint ahol felnőtt. Azt, aki képes megtanulni magas sarkút viselni. Azt, aki eléri a vágyait és nem csak álmodja azt. Rájöttem, hogy mindaddig, míg a lelkem kötött pulcsiba bugyolálom és egy szobába zárom akaratát, nem leszek igazán boldog. Valami, egy aprócska valami mindig is hiányozni fog.

Egész addig, míg ki nem engedem a kalitkából, és át nem pakolom a szobám tartalmát egy nagy házba.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...