Vicces a búcsú

Írjak magamról? Egy vállalati csoda vagyok. Egy “volt” fő terrorista. Egy süti alkotó, aki reklám tacskót sétáltat. Lufit fújtat egy J nevű alakkal. Focimeccsre jár. Szerelmet vall. Nem néz szappanoperát. Poharat tör. Katasztrófát gyárt. Karaktereket reptet.

Azt mondják az élet nem fenékig vanília torta, de nem is egy bögre forró tea. Én mégis mindkettőt szeretem. Hiszek még az apró csodákban. Abban, hogy lesz még fehér karácsonyunk. (ha más nem, akkor utazunk érte) Abban, hogy a válságból mindig van kiút. A kutyám lesz ennél okosabb, és hallgatni fog a parancsszóra. Abban, hogy a Batman köpeny lesz még rajtam akció közben. Fogok még tanácsokat osztogatni, mint Teréz anyu. És leszek oly békés, mint a nagy Buddha.

Hiszek még abban, hogy le kell rombolnom magam körül mindent, hogy újjá építsem az egész lényemet. Szükségem van arra, hogy imáimat meghallgassa majd egy felsőbb erő, ami segíteni fog. És közben szükségem van egy kézre, ami sosem fogja elengedni a kezem.

Sosem értettem igazán az élet történéseit. Amikor kiszálltam, mindig jött valami új, ami miatt vissza kellett lépjek. Amikor abbahagytam valamit, jött egy ihlet, amitől folytatnom kellett. A lényeg az volt, hogy sosem az én elhatározásaim szerint folytak az események. Legyen hát így. Megvárom azt a hatalmas áldást, amivel most akar meglepni az Univerzum és sütök a délutánnak egy adag palacsintát.

Különbség mindig van az emberek közt. Valakit a szülők neveltek. Valakit az élet. Így az egyiknek a fegyelem a másiknak a szabadság hiányzik. Hogy melyikük járt jobban, nem tudni. Az amelyik öntörvényűen szabadon él és megvan a véleménye a világról és a létezésről. Vagy az, aki öntudatosan építi az életét és előre törően magabiztosan hódítja meg a napokat. Igazából mindkettő keveredhet egy picit. Főleg, ha az élet egymás mellé sodor két ilyen ellentétes embert. Ezentúl tanulhatnak egymástól és nevelhetik a másik lelkét. Fő a változatosság. A szabadszellem. És a feltétlen bizalom.

Az élet nem kegyes hozzánk, tehát legyünk mi kegyesek egymáshoz. Segítsük kitölteni azt az elveszett kis űrt a szívben, amit a másik elhagyott az évek során. ;mert mindenkinek van egy ilyen. És mindenkinek megvan a magam foltozója.

Olykor sokáig kell keresnünk. Időközben lehet többször el is vesztjük önmagunkat. Elvesztjük az irányítást a lelkünk felett. Egészen addig a pontig süllyedünk, amíg már kijelentjük: innen már nincs lejjebb. Akkor fogjuk igazán a bátorságunk és felkapaszkodunk. Érdekes az emberi kíváncsiság, hogy hányszor akar elsüllyedni abban a gödörben és hányszor akarja kipróbálni most meddig bír esni. Na, megy-e még tovább? Vagy ez már a legalja.? Aztán megáll. Forog magában kicsit. És mikor már unja a sötétséget és a föld durva dohos szagát, feltápászkodik és kimászik. Újjá épít.

Nem akarok tovább gondolkodni. Agyalni egy jobb megoldáson. A köpenyem mosni és vasalni minden hajnalban. Írni egy világról, ami lejjebb van, mint a süteményeim. Nem akarok több mosolytalan reggelt. Napsütés nélküli délutánt.

Egy bögre forró teát akarok és a határidőnaplóm.

Csomagolópapír filozófia

Ha becsomagolod az érzelmeid, az életed, beleértve az emlékeid is, gondosan egy díszes csomagolópapírba. Majd átadod bizalmasan annak az idegennek, aki tegnap este haza kísért a hidegben, aki kölcsön adta a kabátját, hogy addig ne fázz. Átölelt melegen, pedig nem is tudott még akkor rólad semmit. Csak annyit, hogy gyönyörű szép vagy.

A lelked is tündökölt akkor. Ölelve csókolta a világot és bátran dobta a kis csomagolópapírost a mosolygó idegen felé. Egyszerűen csak tudtad, hogy ő majd vigyáz rá, az ő kezeiben biztonságban van. A boldogságtól sütit sütöttél, hatalmas omlós muffinba haraptál. Kakaót reggeliztél palacsintával. Imádtad porcukorral hinteni a mindennapokat. Úszkáltál a vágyban. Az új felfedezésben. Mosolyt csalt az arcodra egy szál virággal és már nem haragudtál többet a világra. A lelked szárnyalt. A főnixed pihent.

Teltek múltak a hónapok. A csomagolópapírból egyre kevesebb maradt. Egyre gyűröttebb lett a sok ide-oda pakolástól. A rengeteg újra ki és becsomagolástól. A színe megkopott. A minta pattogzani kezdett róla és már a csörgése sem volt olyan buzdító mint régen. Elfáradtál. A rengeteg emlék és fájdalom kitörni látszott egy apró lyukon. A világba szökött és megfertőzte a szívedet.

Minden egyes nap eszedbe jut, hogy ezek után mégis hogy legyél boldog? Miért lennél boldog, ha utána elvesznek tőled majd valamit? A mosoly, amit kicsalnak az arcodból később keserű könnyekké változnak. A boldogság, ami átfogja lelked később fájdalmas kín és nyugtalanság. Hogy legyél úgy jókedvű, ha előre látod azt, mi fog történni később? Tudod, hogy tragédiába fog torkolni az egész élet.

Mi magunk döntünk. Azt hiszem. Ha a csomagolópapír elhasználódott, vehetek újat, vagy siratom a régit. Boldog lehetek úgy, hogy felkészülök a legrosszabbra és megpróbálom majd azt is túl élni. A világ gonosz. Az élet igazságtalan.

Ihatsz egy bögre teát egyedül, vagy azzal, akit a világon a legjobban szeretsz. Mellette lehetsz úgy, hogy örülsz a pillanatnak, amit kaptatok az élettől, vagy előre siratod azt, ami még meg sem történt. Amikor sütök egy tepsi süteményt, nem arra gondolok, hogy az a több órás munka kárba vész, mert percek alatt eltűnik az a rengeteg finomság, hanem arra, hogy mosolyt csaltam a süti evők táborára és az elégedettségtől hümmögnek és felém mutogatnak.

Őszintén szólva, néha félek élni.

Olykor nem hiszek abban a “boldogság” dologban. Mert mi van akkor, ha egy pár pillanatra megint elengedem magam, felhőtlenül szálldogálok a saját kis terveimben. Aztán, amikor nem számítanék rá meghal valaki; vagy elvesztek valamit, ami nagyon fontos? Mégis hogy legyek így nyugodt?

Megmondom én: “Elvileg” és azt mondják tényleg így van. Mindig az a titokzatos idegen fog téged kihúzni a szarból. Tudod, aki a történetek rejtélyes főszereplője, majd hőseként szerepel. Akire rábíztad azt a csomagolópapírost. Ő, azért van melletted, mert ott kell lennie. Annak úgy kell történnie. Így van rendjén! (vágod) Innentől kezdve engedned kell a hurkot. Hagyd, hogy feloldódjon a szívedben az az erős fájdalmas görcs, amitől forgolódsz éjjelente az ágyadban. Adj hálát neki, hogy létezik és fogd meg a kezét. Ne szúrd és ne várd, mikor csukódik be utánad az ajtó. Csukd be magadtól, van neked kis kezed.

Majd süss egy adag sütit. Főzd meg a vacsorát. Ne rinyálj; és feküdj be mellé az ágyba!

…mert azt hiszed ez ilyen egyszerű? Nem. De, ha nem teszed ezt meg, örök életedre egy nyomorúságos, meggyötört, rothadozó lélekben élő ember leszel, akinek egy idő után nem lesznek barátai és a saját önsajnálatába hal bele.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...