Csúszik a színvonal

“Csak körül kell nézned, és megtalálod, amit akarsz!” – ez volt ma a tévében. Olykor még talál gyöngyszemeket az ember a világítós csoda dobozban.

Az emberek mind olyan okosak. Főleg, ha idegenek életét kell helyre tenniük. Egy-két pozitív mondatot vágnak a világhoz és egyből hírességekké válnak, akik oly tapasztaltnak érzik magukat, hogy folytatják laza hóbortjukat és más (hozzátenném: szenvedő) embertársuk életútját egyengetik. Mind azt hiszik, hogy megváltják a világot. Egy csillogó reményt adnak mások kezébe. Egy mézesmadzagot, amit bárhová magukkal húzhatnak. Akár a végtelenségig. Holott ezektől a tanácsoktól csak egy torz tükörképet kapunk saját magunkról, ami egyik napról a másikra, darabokra hullik. És a mosoly, amit a “divattanács” rajzolt az arcunkra, abban a percben szertefoszlik.

Nem tagadom, volt ma egy enyhe téveszmém, ami kézen fogva sétálgatott egy aprócska hisztis ihlet morzsával. Megfogtam és elkezdtem őket összegyúrni. Később szembe jött velem egy cikk, ami megadta az utolsó lökést, hogy elkezdjem kiírni a “bánatom”.

Ez a Szentimentális szőke rávilágított valamire. Például arra, hogy a különlegesség nem a trendben és a pénzben rejlik. Mert attól, hogy nincs pénzed drága kávéházba járni, és mindennap a plázában ücsörögni és megosztani a világgal fotosoppos képeken keresztül, hogy épp hol is vagy, és mit iszol. Nekem nincs instagram-om, letöröltem, mert engem idegesített. A tea nálam már akkor divat volt, mikor Justin Bieber még meg sem született. A ribanc szót már akkor publikáltam a bejegyzéseimben, amikor a blogtársadalom még mélyen szunyókált a homokozóban. Az élettapasztalataimat, pedig tizenéves koromtól kezdve tárolom és hordozom az egyik kabát zsebemben. Nem vagyok nagyvilági nő. Nem utaztam még repülőn és nem sűrűn hagyom el az országot. Nem járok olasz étterembe és nem hordok olyan felsőt, aminek az árában több a nulla, mint anyukám havi fizetésében. Én fejben utazom. Fantáziálok és repülök. Megélek és remélek. Otthonról pötyögök, és ha megosztom a reggelim a világgal, az csak egy kis olcsó géppel fotóztam, kevés “fotóizével” és kedveli 2-3 ember. Felveszem az átlagos ruháim és elvegyülök a tömegben. Ők nem tudnak semmit, de én tudok mindenről.

Szerintem ez többet ér, bárminél. A zsigereimben érzem, hogy egyszer eljutok egy magasabb szintre, de azt elismeréssel viszem majd végig. És úgy, hogy megküzdöttem érte hősiesen.

És, hogy az Univerzum miért hagyott itt megint egyedül, betegen? Lehet azért, hogy megszülessen ez a bejegyzés, vagy rájöjjek most már huszadjára is, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy egyedül meggyógyítsam a testem-lelkem. Bármiről is legyen szó. Vagy csak, hogy megnézzek egy újabb sorozat részt. Akármi is volt, okkal történhetett.

Mindenesetre én most tovább szipogok és megpróbálom túlélni az éjszakát. És gyorsan elhiszem magamról, hogy meg vagyok gyó-gyul-va!

…mert az vagy, amit hiszel magadról!

Nézz a bögréd aljára! Mit hagytál benne?

A szokás hatalma:

Nem hordok gyűrűt, mert folyton csak játszadozom vele, amitől olyan vagyok mint egy kényszerbeteg. (Ráadásul titkos elméletem, hogy az én ujjaimon majd, csak is a jegygyűrűm és karika gyűrűm legyen)

A cólából mindig kikavarom a szénsavat. Kiskanállal, mert nem szeretem, ha buborékok mászkálnak a testemben.

Nem tudok dönteni a vörös és a barna haj között, így a hajam színe felül barna alul vörös.

Betegesen rettegek a baciktól… Bár lehet néha ők jobban félnek tőlem, mint én tőlük. Mégis van, hogy megtámadnak. Akkor viszont végképp nem szeretjük egymást.

Van, hogy naponta váltom a körmöm színét, és cserélgetem a lakkokat. Lehet túlságosan színes az egyéniségem; vagy  egyszerűen csak nem találom önmagam.

Rajongok a : bögrékért, sálakért, fülbevalókért, könyvekért, körömlakkokért, táskákért, sapkákért, kesztyűkért, kötött zoknikért. Ezek azok a darabok, amiket bármikor szívesen fogadok a személyes körömben. : )

Olykor nem szeretem az emberek érintését. Főleg, ha az intim szférámon belül hatolnak.

Vagyunk, amilyenek vagyunk. Egy ember is lehet százféle, hát még kettő. Ha valakinek van egy társa, azt nem ám úgy tombolából kapja. Az univerzum jól megválogatja a dolgokat, mielőtt kockáztat. Még ő sem csinál magának katasztrófát azzal, hogy összeilleszt két nem egymásba illő kirakós darabkát. A tanulság: Örülj annak amid/akid van, mert nem véletlenül van melletted.

“Rohadt sokszor érzem magam egy főnixnek. Szénné ég, hamuvá válik, majd napok múlva a saját maradványaiból születik ujjá. Abból a porból, amit már oly sokszor égettek, és használtak fel.” – ezt találtam a leltáramban. És azt, hiszem most van az az átmeneti időszak, amikor a saját maradványaimból születek újjá.

Most leírtam magamról, három különböző dolgot. Valahogy úgy érzem most, hogy az ünnepek három különböző érzést váltottak ki belőlem. És még nem tudom, melyik a helyes.

A szuperhősök visszatérnek

Letetettem a szívószálat.

Kivettem a karácsonyi bögrémből, lenyalogattam róla a tea maradékot és eldobtam. A szívószál betegeknek való és gyerekeknek. Én meggyógyultam. És nem vagyok gyerek, hanem egy álruhás szuperhős.

Azt hiszem az “új valamik” akkor kezdődnek, amikor már teljesen összeomlik minden. Amikor ott ülsz az ölében és csak sírsz. Már semmi nem számít. Nem érzel semmit. Csak a fájdalmat. A kínt, ami folyt. A keserédes ízt, ami átjárja a lelked. Szíved mérgezi a düh. Csak sírsz és remeg a tested. Annyit érzel csupán, hogy semmire nem vagy képes. Minden, ami eddig számított, feledésbe merült. Az idő elhagyott. A jó szerencse elengedte a kezed. Az univerzum utál. Te, pedig csak egy elhullott levél vagy az ősz közepén.

Sosem voltam az a tényközlő típus. Utálok arra a kérdésre válaszolni, hogy “már megint mi a bajod?” – Nem bírom a magányt.

És talán, ha gyermeki lelkem annak idején nem sebzik meg, jobban bírnám az elutasítást is.

Nem vagyok egy szabályt betartó lény. Utálom, ha megkötöznek egy fogalom által. Majd skatulyába zárnak, mint egy kékfejű gyufát.

Sokszor a dolgok azután változnak, hogy valami épp összeomlik alattad. Abban a percben, hogy meghalt, újjászületik valami és pont a te ablakodat találja el. A végén meg már azt sem tudod, hogy sírj vagy nevess.

Az élet nem egyszerű. A dolgok sokszor kuszák. A kapcsolatok laposodnak. A sütik száradnak, ha nem takarod le őket estére. Ők is fáznak.

Ha egy pillanatba bele akarod élni magad, mielőtt még megtörténne – ne tedd – mert biztos, hogy nem fog sikerülni. Olykor, ha egy kis figyelemre vágysz – válaszd a csendet – és az időt. Legtöbbször az segít és nem az, ha kinyitod a szád. (Szomorú, de igaz.) Ha ebben a világban akarsz élni pár dolgot még meg kell jegyezz! Például, rengetegszer lesz olyan, hogy várnod kell dolgokra. Valamikor majd nagyon sokat is. És, ha nem vagy elég türelmes el is illan, mielőtt megkaparintanád.

Történni fognak veled igazságtalan esetek, amikért kikéred majd a jutalmad; amit ha megfigyelsz, sosem fog megérkezni. Lesznek majd furcsa véletlenek, amiknek semmi értelmük, csak azért születtek, hogy kitöltsék az idődet, és elvegyék a figyelmed valami fontosról. Figyelj oda!

A világ nem egyszerű, de ha nem kötsz barátságot az Univerzummal és nem leszel jó kispajtása a sorsodnak. Az ugyan úgy fog visszacsapni, ahogy te csapkodsz a cipőddel az eső utáni pocsolyában.

Ha egyszer valami összeomlik. Valami más felépül, vagy újjáépül. Erre kell a legjobban nyitottnak lenned.

Meg arra, hogy ha magányosnak érzed magad, dugd ki a fejed az ablakon és nézz erősen a sötétségbe, közben fülelj; mert egy szuperhős köpenyének suhogása az éj leple alatt nyugodt álmot hoz a szívedre.

Nem vagy egyedül!

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...