Vallomás egy szuperhőstől

Mind követünk el hibákat. Olyanokat, amik néha túl nőnek rajtunk.

Egy nap arra ébredsz, hogy nem akarsz még fel sem öltözni, pizsamában jársz-kelsz a lakásban és vegetálsz egész nap. Sírnál, de már könnyeid sincsenek. Ettől nyomorultabbul érzed magad. Poharak, bögrék, gyűrött szalvéták, üres zacskók, keksz maradványok. Használt papírzsebkendők, tegnap estéről szét szórt cuccok hevernek az asztalon, a padlón. A szívedben. Ott hagytál magadból egy darabot. Eszed vesztve ficánkolsz az emlékeidben, hogy hol rontottad el? Mi lehetett a baj és most miért nem emlékszel? Legfőképp miért csináltad?

Egyszer csak azt veszed észre, hogy azon a hideg lépcsőn, kezedben a sötét köpenyed, az eső zuhog rád, mint egy nagy közhelyben. És csak kutatsz a fejedben. Siránkozol azon a tetteden, amit már nem tudsz megváltoztatni. Érzed, hogy a csalódás, amit magadnak okoztál úrrá lesz rajtad és már nem tudsz másokon segíteni, mert saját magadon sem tudsz. Erősen szorítod a köpenyed, a fejed fölé tartod, de már nincs ereje. Mert nem hiszel benne.

A szuperhős, aki voltál elszállt, mint egy kötelét vesztett lufi és úgy süvített ki belőled az élet, mint abból a levegő.

Ott ülsz még a lépcsőn, mert azt hiszed, ha ott maradsz talán változni fog még valami. Jön majd valami olyan, ami megfogja a kezed, felemel a földről, megölel és elvisz, hogy ne ázz tovább.

Sokszor csalódunk. Olykor önmagunkban. Sőt szinte biztos, hogy mindig. A csalódás nem más, mint az a gonosz tény, hogy valamit nem tudunk tolerálni vagy elfogadni. Nem a másik a hibás, hanem mi. Amiért nem tudjuk elfogadni olyannak, amilyen. Nem kizárt, hogy itt is vannak kivételek. De a hideg lépcsőre, csak mi tudjuk juttatni magunkat.

Én színt vallok. A hideg lépcsőn ültem. Áztam az esőben, amik csakis a saját könnyeim voltak. Kezemben szorítottam a köpenyem és csak bámultam rá hogy most miért nem működik. Ültem csendben, míg az esőcseppek bele nem olvadtak a bőrömbe. A ruhám eggyé vált velem. És a teljes káosz a vállamra nehezedett. Mind én csináltam. Mind én okoztam, úgyhogy még jogom sincs kérdezni, hogy miért történt mindez. A hiba, amit a kurzor leütésekor tettem kiszökött a világba és a rossz karma visszaütött. Bele egyenesen a képembe.

Hogy én voltam-e a sötét lovag azon a zord éjszakán? Magamnak biztosan.

Szuperhős voltam. Rám nehezedett egy egész nemzedék sorsa, és ítélete.

Szuperhős is maradtam; mert amikor ott ültem az esőben, oda jött hozzám valaki. Odanyújtotta a kezét és felhúzott a földről. Rám adta azt a sötét köpenyt, hogy ne ázzak és betakart a saját kabátjával, hogy még biztonságosabb legyen. Haza vitt és átölelt. Megszárított és befogadott az ágyába.

Batman él. Csak már nem mások életét menti meg, hanem a sajátját próbálja életben tartani. Batman egy legenda. Aki benned él. Csak hit kérdése.

Batman én vagyok.

Az utolsó mondat

Ugorj be még egy utolsó mondat erejéig. Szaggasd le rólam a ruhát. Te is ilyet akartál, de elhappoltam előled. Marj a szívembe, mert az a legkönnyebb. Szavak helyett az is megteszi. Nézz a földre, méltón arra, hogy gyáva lettél.

Hogyan írsz ki az életedből egy embert? Egy olyan teljes embert, aki annak idején meghatározó volt a mindennapjaidban? Bármennyire is légy pozitív, szeresd a világot, olykor szelektálni kell a lelkek közül is.

Van úgy, hogy valami annyira mar, és égeti a tudatod nap, mint nap, hogy egy idő után már nem lesz elég az, hogy szereted. A szeretet, amit te adtál neki, hozzá már csak hamuként érkezik meg és amit visszaad a korcs valósága annak, amit láttatni akar. Nyűg neki az egész. Az, hogy élsz. Hogy létezel. Ha lát, már rád sem néz. Gyűlöl, vagy csak ki nem állhat, nem tudhatod; mert nincs többé szava hozzád.

Amikor veled volt még mosolygott. Kezedet fogta. Egészen Californiáig. Lefotózta a legszebb pillanatokat. Sütött neked, mert tudta, hogy szereted. Elkészítette a kedvenc teád, ha szomorú voltál. Csillogó pompával vonta be a csúf valóságod, hogy neked ne fájjon annyira. Lepkékkel és méhecskékkel küldött szép szavakat hozzád. Párnát rakott a fejed alá, mikor a földön sírtál. Együtt lépett veled pocsolyába az eső után. Veled írta a történetet, ami egy egész labirintussá vált hazáig. Szeretett, mikor más rád sem nézett. Reményt adott, mikor semmi sem volt elérhető számodra. Festett veled szivárványt az égre, mikor zord volt az időjárás. Megölelt, mikor szükség volt rá.

Aztán egy szép nap kinevetett.

Butának s naivnak nevezett; majd ellökött és irigykedett.

Nem volt többé mosoly. Sem szivárvány, meg szép szavak. A csillám és pompa hamuvá vált. Hatalmas léptei nyomott hagytak a porban. Hallgatása füstöt fakasztott a Nap ajka alatt.

Elhagyott, s elhagyatottnak vallott.

Nem kérdezted többé, mert már mindennap fájt a morgolódása. Nem hagytad, hogy tovább sebezzen. Búcsút kellett intened neki.

El kellett hagynod, hogy egy új ajtót nyiss ki.

El kellett hagynod, hogy egy új napra ébredhess.

El kellett hagynod, hogy egy olyan csoda kelhessen életre, ami a mai napig a kezedben van.

El kellett hagynod, ahhoz, hogy megtudd mi az: Feltétel nélkül szeretni és mosolyt fakasztani a Napsugarak végeiből.

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...