Top rongy

Nem tudok leállni. Ma kifejezetten diétába vettem, hogy nem eszem ma semmi édeset, semmi sütiszerűt, semmi egészségtelent. Ment is a dolog egészen mostanáig, míg elő nem került egy zöld csomagolású Banán szeletnek nevezett íz bomba. Nyámi, de finom volt. Most az üres papírja, ott fekszik magányosan és kifosztottan két mandulás muffin mellett a tányérban.

Vannak olyan pillanatok, amik után nem marad más csak egy füstölgő cigaretta a földön. Ami egészen addig él, míg észre nem veszi valaki, és agyon nem tapossa a cipőjével, majd erősen lekaparja a lábtörlőben.

Sokszor van szükségünk egy lábtörlőre, egy új ajtó előtt, amit még nem nyitottunk ki, egy szemetes kukára, hogy amikor belépünk, még legyen lehetőségünk arra,  hogy amit nem tudtunk a cipőnk talpáról lekaparni azt dobjuk a szemétbe.

Még nekem is vannak olyan pillanataim, amikor rázendítek egy-egy piszkozatra. Visszatekintek olyan dolgokra, amiket már kidobtam, amikkel már nem foglalkozom,  vagy csak ott maradtak az ágyam alatt. Ha megfelelő szemszögből nézzük kukázom az emlékeim között; és néha találok húst azon az eldobott Mcdonald’s-os csirke csonton.

Olykor még érzem a sörperec illatát, ahogy az orromban fészkelődik. A számban a pizza ízét, ami után mindig jeges kávét ittunk. Fülemben hallom a nevetést és szememben érzem a könnyeket, amiket a vad nevetés gördített a felszínre. Ezek után mindig az jut eszembe, és hideg fuvallatként fut át a testemen, hogy egy kemény szívű ember lett belőlem, aki már nem tud ilyeneket átélni; és élvezni.

Eltűntek a mesés fények, az álmodozós csillagszemű naiv képek. Amiket mindig ott őrizgettünk a mellkasunkban, egészen addig, míg nem fenyegettek azzal, hogy lépj be az ajtón, amin csak egy hófehér tábla áll: “Fel/nőtt” Békességben, olykor mély lázadásban, de annál nagyobb művészi érzelmekkel, letöltötted azokat az éveket, mikkor “loptad a napot”. Iskolába jártál, ‘nem tanultál’. Azt tetted, amit akartál, amikor csak akartál. Amikor még nem kellett olyan fogalmakkal megismerkedned, hogy “szabadnap”, “munkaidő”, “beosztás”. Amikor a szabadságodat magad választottad, és nem egy felsőbbrendű, akit úgy hívnak, főnök.

Ez akkor volt, amikor felnéztél az égre, lelked szinte nyáladzott azért a csíkot húzó repülőért, hogy te is rajta ülhess. Ma viszont ha felnézel, tudod, hogy az a repülő kondenzcsíkja tele van vegyszerrel, hogy kiölje az emberiségből a maradék energiát is, amit összekapart magának hosszú évei alatt.

Észre vettem, hogy eltűnt az emberekből a remény, és csak azért csinálnak dolgokat, mert muszáj, és szép lassan engednek le, mint egy levegőtől duzzadó lufi a tűző napon. Egyre ráncosabbak lesznek, egyre soványabbak és végül eltűnnek. És, ha nem küzdünk a saját elképzeléseinkért, akkor elmondhatjuk, hogy az élet tényleg erről szól. Hogy nincs más! Amit oly könnyedén tudunk kivágni az asztalra.

Pedig sikerülhetne. Mert én látom ám azokat a kivételeket is, akik mosolyogva mondanak nemet a lufi pukkasztó munkának, és a lelki nyomornak, és vágnak bele bátorsággal, abba az útba, amit maguknak akarnak letaposni a menő túrabakancsukkal. És tudod mit: Sikerülni fog nekik!

És nekem is.

És elfogom érni, azt a kort, amikor már nem fogok a kedvenc cipőmmel bele lépni abba az eső utáni nagy pocsolyába, hanem kikerülöm.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...