Hercegnők az életben

Egy nőnek fontos a cipő.

Fontos, hogy passzoljon az életéhez. Sok csodát várunk nap mint nap. Olyanokat, amik talán sosem jönnek majd el. Például nem fogunk birkát nyírni az égben. Nem ülünk sosem repülőre. A karácsonyfa alá ebben az évben sem fér be a Ferrari. Nem leszünk elnökök a USA-ben.

Küzdenünk kell minden egyes kis csodáért. Ettől lesz az, ami. Ettől lesz majd értékelhető.

Észrevettem pár dolgot a héten. Rengeteg dolgot nem becsülünk meg az életben. Olykor még a sajátunkban sem. Nem értékeljük a másik igyekezetét. Vakok vagyunk a megbocsátásra, a kompromisszumra. Nem adunk hálát. Nem hiszünk az apróságokban. Nem hiszünk a mesékben; mert mindannyian csak lerázzátok azzal, hogy az “Élet nem fenékig tejfel, és nőj már fel!”. 

A sok negatívba és a gonoszságba belebetegszik az ember.

Ezért nem vagyok hajlandó lemondani a boldog mese végről. Mert bármennyire is nem hisztek benne, de van választásunk. Mindig van két lehetőség, ami közül választhatsz. Nem minden esetben döntesz majd jól. Valamire nincs garancia, de ha meg sem próbálod, az egész életed arra fecsérelted, hogy panaszkodtál és gyűjtötted a haragot magadban és gyúrtad, mint egy nagy süti golyót.

És, miért kell, hogy passzoljon az a cipő? A nőnek azért, mert egy tökéletes cipővel megtudja hódítani a világot. És a világ, amelyben él, ott van egy férfi, akit boldoggá tehet.

Még abban a nehéz nagybetűs életben is “megesik” az a történet, hogy a herceg küzd meg a királylány cipőjéért és adja a lábára a varázslatos darabot. Így a bűvös kör bezárul és nézzük csak a receptet: egy csöppnyi boldogsághoz és apró csodához nem kellett más, csak egy cipő.

Top rongy

Nem tudok leállni. Ma kifejezetten diétába vettem, hogy nem eszem ma semmi édeset, semmi sütiszerűt, semmi egészségtelent. Ment is a dolog egészen mostanáig, míg elő nem került egy zöld csomagolású Banán szeletnek nevezett íz bomba. Nyámi, de finom volt. Most az üres papírja, ott fekszik magányosan és kifosztottan két mandulás muffin mellett a tányérban.

Vannak olyan pillanatok, amik után nem marad más csak egy füstölgő cigaretta a földön. Ami egészen addig él, míg észre nem veszi valaki, és agyon nem tapossa a cipőjével, majd erősen lekaparja a lábtörlőben.

Sokszor van szükségünk egy lábtörlőre, egy új ajtó előtt, amit még nem nyitottunk ki, egy szemetes kukára, hogy amikor belépünk, még legyen lehetőségünk arra,  hogy amit nem tudtunk a cipőnk talpáról lekaparni azt dobjuk a szemétbe.

Még nekem is vannak olyan pillanataim, amikor rázendítek egy-egy piszkozatra. Visszatekintek olyan dolgokra, amiket már kidobtam, amikkel már nem foglalkozom,  vagy csak ott maradtak az ágyam alatt. Ha megfelelő szemszögből nézzük kukázom az emlékeim között; és néha találok húst azon az eldobott Mcdonald’s-os csirke csonton.

Olykor még érzem a sörperec illatát, ahogy az orromban fészkelődik. A számban a pizza ízét, ami után mindig jeges kávét ittunk. Fülemben hallom a nevetést és szememben érzem a könnyeket, amiket a vad nevetés gördített a felszínre. Ezek után mindig az jut eszembe, és hideg fuvallatként fut át a testemen, hogy egy kemény szívű ember lett belőlem, aki már nem tud ilyeneket átélni; és élvezni.

Eltűntek a mesés fények, az álmodozós csillagszemű naiv képek. Amiket mindig ott őrizgettünk a mellkasunkban, egészen addig, míg nem fenyegettek azzal, hogy lépj be az ajtón, amin csak egy hófehér tábla áll: “Fel/nőtt” Békességben, olykor mély lázadásban, de annál nagyobb művészi érzelmekkel, letöltötted azokat az éveket, mikkor “loptad a napot”. Iskolába jártál, ‘nem tanultál’. Azt tetted, amit akartál, amikor csak akartál. Amikor még nem kellett olyan fogalmakkal megismerkedned, hogy “szabadnap”, “munkaidő”, “beosztás”. Amikor a szabadságodat magad választottad, és nem egy felsőbbrendű, akit úgy hívnak, főnök.

Ez akkor volt, amikor felnéztél az égre, lelked szinte nyáladzott azért a csíkot húzó repülőért, hogy te is rajta ülhess. Ma viszont ha felnézel, tudod, hogy az a repülő kondenzcsíkja tele van vegyszerrel, hogy kiölje az emberiségből a maradék energiát is, amit összekapart magának hosszú évei alatt.

Észre vettem, hogy eltűnt az emberekből a remény, és csak azért csinálnak dolgokat, mert muszáj, és szép lassan engednek le, mint egy levegőtől duzzadó lufi a tűző napon. Egyre ráncosabbak lesznek, egyre soványabbak és végül eltűnnek. És, ha nem küzdünk a saját elképzeléseinkért, akkor elmondhatjuk, hogy az élet tényleg erről szól. Hogy nincs más! Amit oly könnyedén tudunk kivágni az asztalra.

Pedig sikerülhetne. Mert én látom ám azokat a kivételeket is, akik mosolyogva mondanak nemet a lufi pukkasztó munkának, és a lelki nyomornak, és vágnak bele bátorsággal, abba az útba, amit maguknak akarnak letaposni a menő túrabakancsukkal. És tudod mit: Sikerülni fog nekik!

És nekem is.

És elfogom érni, azt a kort, amikor már nem fogok a kedvenc cipőmmel bele lépni abba az eső utáni nagy pocsolyába, hanem kikerülöm.

Vetkőzz Tiffany!

Megmondom az őszintét, néha így érzem magam:

detto

;de még ez alá is oda van biggyesztve a “Life is beautiful”. Ma belebotlottam egy olyan kijelentésbe: “Ja, akkor ez már a nagybetűs élet. Meg abba, hogy: “Sok szerencsét a munkádhoz.”

És felbecsülhetetlen érték, amikor a buszon az ellenőrnek keksz illata van.

Néha elhagyatottnak érzem magam. Nem a magányos fajtának, hanem annak, akinek lezuhant a repülője és egy lakatlan szigeten várja, hogy érte jöjjenek. (és) A kókuszfa, amiről nap mint nap lopkodja a gyümölcsöket, elkezdett kiszáradni.

A laikusok folyton azt mondják, “a semmiről írsz”. J azt mondta támogatja az írásaim, vagyis, hogy író legyek, de csak majd ha házunk lesz meg biztos talajunk; amibe ültethetek rózsafákat. Végre. Mégsem csinálhatom túl jól, ha még vannak lyukacskák a rendszerben. Kell még egy kis ihlet. Meg fűszerek. És az a tepsi süti, amit már egy hete tanulgatok, de a receptjét folyton elfelejtem. Vennék noteszt, de elmondom, hogyan működik ez. Elindultam a buszállomásra. Fél úton megakadt a szemem egy kis bolton. Bár megfordult a fejemben, hogy menetrendet kéne böngészni. Bementem a kisboltba, ahol nem árultak kis noteszt. És, amint kiléptem a boltból, abban a másodpercben indult el a busz a megállóból. Kisétáltam az állomásra, notesz nélkül és 15perc plusz fáradsággal. Itthon, pedig elkezdett esni az eső, és már se pénzem, se kedvem nem volt noteszra vadászni.

Ez van most. Rengeteg feledékenység. Kevés idő. Sok cirógatás. Torta krémek, amiktől illatozik a kezem és néha már ott is süti szagot érzek, ahol nincs is.

Tiffany. Nem ismerem. Egy képen láttam a nevét. Vetkőzős karakter, aki akkor mutat magából valamit, ha adsz neki cserébe egy gumikacsát, ugyanis gyűjti őket. Nem érted? Nyugi én sem.

Esik az eső. Ne törődj vele. London van odakinn.

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...