Tanuld meg befogni a szád!

Ugye, hogy milyen nehéz.

Okulnunk saját magunktól.

Azt hiszem minden ott romlott el, hogy rossz vonatra szálltunk. Néha vannak olyan dolgok, amiket, ha kimondasz később megbánsz, aztán már csak a sajnálom marad utána. Egy kósza lábnyom a homokban, amit hamar elhord a szél.

Valamelyik nap, újra néztem az Ízek, imák, szerelmeket. Nem tudom, hogy az vett-e rá, vagy csak jött valami sugallat, de újra szóltam az éghez, és beszélgettem vele pár percet. Megköszöntem neki jó pár pillanatot, ami manapság szépíti az életem. És megígértem, hogy ezentúl jó lesz. Jobb, mint ami most vagyok.

Újra kiemeltem a filmből egy idézetet, amit annak idején is megtettem: “A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út, az újjáépítéshez” Olykor valami összedől alattunk, hogy egy új világot építhessünk. Egy új napot kezdjünk el.
A másik ilyen idézet, ami most megmaradt az agyamban: “A meditációs szoba bennünk van azt dekoráld” Azt, hiszem szükségem lenne egy lakberendezőre. Olyan nehéz meditálni és rákoncentrálni, ha elszabadul benned a véres szörnyeteg. Összenyálaz belülről. A szíved megfertőzi keserűséggel, az agyad elborítja egy roham, ami nem képes leállni. A lelked tombol, és másodpercek leforgása alatt kap el egy vírust, amire nincs ellenszer, vagy épp abban a pillanatban nem akarod használni. Nem hatnak a kedves szavak, csak üvölt belül a dög. Megtörténik, az, ami után a sa j n á l om marad. Az a rész, amire az ember hirtelen nem tud felkészülni. Sem az, aki kapja, sem az, aki adja. Rettentő nagy robaj, félelem és kétely jár át hirtelen, hogy hiszel-e még önmagadban. Ki vagyok én olyankor, mikor így cselekszem?

De, minden attól függ, hogy mennyire szeretsz. Hogy mennyire szereted azt az embert, akit még ezek után is tudsz szeretni? Mennyire bízol benne, és tudod, hogy nem is szándékosan tette, amit tett?

Ha valakit igazán melléd rendeltek, tudni fogod, hogy ez nem is valódi. Hogy, amikor bánt, igazából nem akar bántani.

Ilyenkor csendben leülsz az ágyon. Hallgatózol. Rájössz, hogy a kiabálást már mély homály fedi, és légyrohasztó csend van. A láthatatlan kapocs, ami összeköt, hirtelen megjelenik előtted. Megnyugszol. Lehiggadsz. Lefekszel, s elalszol. A szívedben tudod, hogy szeretsz. És, hogy ezt a szeretetet nem rombolhatja le csak úgy, egy jött ment eszement belső szörnyeteg, aki néha nem tud uralkodni magán.

A csók, a világosság, a melegség, az ölelés, és a pillanat, amikor reggel a szemedbe néz; kézen fog. Nem engedi el se tested, se lelked. Veled marad.

A meditációs szobám ajtaján, pedig legyen egy nagy J.

Az ananász

Szerelmes vagyok.

Ananász illat van a szobámban. Ugyanis tegnap este egy ananász termett az asztalomon.PicsArt_2013.08.25. 14.23.19

Fogorvoshoz kell mennem, és egy hatalmas vérző lyuk lesz az eredmény.

A vasárnapi tények.

Nem is éreztem igazán, hogy vasárnap az a vasárnap. Még időm sem volt bele búsulni. Rájöttem az ember tanul és okul az idők során. Ahogy telnek a hónapok, valamivel gazdagabbak leszünk és valamivel mindig szegényebbek. Jól oda kell figyelni az étkezésünkre, nem mindegy miféle gonoszságot és kedvességet viszünk be a szervezetünkbe.

Azt, hiszem megtanultam feltétel nélkül szeretni. Amire, ahogy észre vettem, igazán csak különleges emberek képesek. Nem kell hozzá sok idő, csak a megfelelő egyén; akire ha ránézel, nincsenek kérdéseid. Nincsenek kételyeid. Nem furdal odabenn semmi sem. Inkább csak rajzolódik egy új életforma. Nem akarsz többé lázadozni. Csak igazán szeretni. És szeretve lenni. Ha reggel felébredsz a reggeli teád illatával az ő aromája csiklandozza az orrodat. Napközben míg várod, az emlékeket egy ügyes masiniszta szállítja az agytekervényeidben. Este mikor megérkezik jelensége betölti a szobát és átváltozik egy külön világgá az egész helyiség.

Van olyan ember, aki ezt ki tudja hozni belőled!

Csak meg kell várni, míg hozzád is bekopog valami egzotikus gyümölccsel. ; )

Szörnyűségek kicsiny háza

“Ne félj, a szörnyek bennünk élnek.”

Nem merek végig aludni egy egész napot, mert rémálmaim vannak.

Arról beszélek, hogy tuti egy szörny lakik az ágyam alatt. Arról, hogy nem sütöttem ezer éve. Arról, hogy túl sokat várok. Arról, hogy nem tudok éles kanyart bevenni. (és komolyan nem) Arról, hogy az emberek mindig jobbat várnak annál, ami épp van. Miért? Arról, hogy a dolgok már nem olyanok, mint régen. Arról, hogy az utak egyre kátyúsabbak. Arról, hogy túl sokat foglalkozom magammal. Arról, hogy Lady Gaga egy elmebeteg. Arról, hogy most pontosan úgy ülök az ágyamon, mintha tél lenne. Arról, hogy nyáron fázik a lábam. (mert nem LA ben vagyok) Arról, hogy utálom a lekvárt. Arról, hogy szeretnék egy kacsalábon forgó hintalovat. (nem is) Arról, hogy szeretném, ha egyszer arra kelek, hogy a szerelmem kis kavicsokkal dobálja az ablakom. (és lerohannék beengedni) Arról, hogy lenne egy kérdésem, amire mindenki tudna válaszolni. (kivétel nélkül) Arra, hogy néha válaszolnak arra, ha megszólítok valakit. (nem csak utcán) Arról, hogy egy bejegyzés közben nem állok meg többször és merülök el a villogó kurzor látványában. Arról, hogy mókus kerékben élünk. (egy útvesztőben) Arról, hogy a bejegyzésnek itt a vége.

Sós agresszió

Ma nem sütöttem. Csak lopkodtam a földszintről a teli dobozos sütiket, és csempésztem fel a szobámba. A megnyugtató biztonságba. Egyet be is nyomtam, mármint egy egész doboznyit. ( úúú )

Vasárnap hangulatom van. Úgy érzem, hogy holnap már hétfő, pedig még igazán csak holnap lesz hétvége. 7c52da61df9dc36393fea48a317a8616

Forró gyógytea mellett próbálok rájönni dolgokra. Eltenni magamban néhány definíciót. És szeretnék pár kívánságot megfogalmazni a közel jövőre. Mindeközben kakaós csigát rágcsálok. Össze vissza morzsálom az asztalt és a szerencse kövem nézegetem, szorongatom. Hátha teljesít valamit, ha megdörzsölgetem. Óh bárcsak itthon lenne a gazdája.

Igazából bármit kívánhatnék. Bármit. Az esélye, hogy teljesül ugyanolyan 50%, mint hogy holnap lehet esni fog az eső.

Túl akarsz lenni valamin…

Az apró kincses ládika, ami egy picurka követ rejteget. Szerencse kő.

Mondaná a karakterem, ha tudna enni, gondolkozni, lélegezni, látni, hallani, érezni…

Ugye az Élet egy csésze torta. Habos sütemény. Jeges tea. Szánkózni való hegy. Mosoly rengeteg.

Még egyszer utoljára leírom, mit jelent ha az Univerzum piszkos, bolyhos, rendetlen kiskutyája vagy. (bár ismerve az Élet értelmét, nem ez lesz az utolsó olyan bejegyzés, amiből nem a boldogság folyik)

De végre ezt az időszakot lezárva, elkezdeném azzal, mi történt ezen a nyáron.

Szerelmes lettem. Szerelmes lettem egy olyan világba, amibe sütit kell sütni, főzni a családnak, élni egy másik ember boldogságáért. /De haladjunk csak sorjában.

Mindig azt hittem, ha nem leszel gonosz, és nem ítélkezel, és nem utálkozol (mamám azt  mondta nem szabad…) akkor nem fognak bántani az égiek. Nem fognak villámokat szórni rád, és küldenek rád rossz dolgokat. Na ez nem igaz, mert én jó voltam. Igyekeztem egy hollywoodi proféta életét élni, mindenfajta bosszú nélkül (mert az senkinek nem jó) és mégis ott vagyok, ahol most…

Az egyik nap valami elromlott. Olyan szinten, hogy ha a házban elromlik a konyhai csap, a következő órában búcsút mondhatsz a fürdőszobainak és az emeleti mosdó vízrendszerének is. A baj a kistestvérét és olykor a bátyuskáját is hozza magával kézen fogva. Ha leborított egy könyvet a polcról, automatikusan a többi is borul utána. És míg a könyvek riadtan ugranak a mélybe öngyilkos hajlamukkal, addig Te bámulsz a házban, hogy miért történik mindez? És mégis ki mozgatja a főrugót?

Kicsit érthetőbben: Ahhoz képest, hogy nyár van, elég sokat esik az eső, és halnak meg lelkek a kánikula miatt. A héten végig néztem két legkedvesebb barátom halálát. A sütő sem úgy tekint már rám, mint eddig. Az ebédet, pedig folyamatosan elsózom. Azt hiszem nem érzem az ízeket. Nem érzem az ízét az Életnek. Az érzelmeknek. Néha nem érzem magam madárnak, csak egy tollakkal borított, csőrös, két gombszemű, vézna testnek, ami a tükröt kocogtatja, ki van a másik oldalon.

Hiányoznak a fuvallatok, amik megszálltak olykor. És nagyot alkottam belőlük.

Mindezt azért mondtam el, mert ennek ellenére is, de újra fogom sütni ezt az Élet dolgot. És, hogy az Univerzum mikor rántja le rólam erősen szorító pórázát, az csak attól függ meddig leszek hajlandó rendetlen kutyaként egy olyan filmben játszani, ami még a nagy “hálivúdot” se érte el.

Olykor nagyon is rajtunk múlik, hogy túl tudunk-e lépni egy gyászosabb időszakon. Ha szerencsénk van és nem jön közbe még egy baljóslat, akkor sikerülhet is.

Néha csak ki kell néznünk az ablakon. Körbe kell néznünk a pusztításon. Át kell hallanunk a mély csenden, hogy mi maradt még ott. Meg kell találnunk a még fenn maradt magvakat és az apró darabkákból újat építeni és nevelgetni.

Idő kell míg újra benépesül a lelkünk, de a türelem szorgos kezeket, az pedig boldog sütiket, az pedig elégedett-nyugodt embereket teremt.

Ami biztos, hogy már nem sírhatok többet. Elfogyott a papírzsebkendő. (ezt hivatalosan közjegyző által elfogadott a nagy Univerzum által küldött jelnek vélem)

köszönöm

Pillanatképek

PicsArt_1376066926953

 

 

 

 

 

 

 

PicsArt_2013.08.10. 10.36.43PicsArt_1376118754871PicsArt_1376123606533

PicsArt_2013.08.10. 10.37.57PicsArt_2013.08.10. 10.34.48PicsArt_2013.08.10. 10.39.46

P

R.I.P

P

Hervadt rózsa

Hollywoodi fenevad

- Öhm. Anne, én nem ezt kértem reggelire. – motyogja Harry fél mosollyal az arcán, majd az üres tányérjára és a poharában úszkáló, feldarabolt fánkokra néz.

- Ó, te jó ég! – Anne megdöbbenésében egy rongy után kapkod, és szorgosan csapkodja kezeit és a levegőt. – Nagyon sajnálom. Én… csak…

- Ennyire bele zúgtál? – kérdezi Harry most már nevetve. – Szerintem beszélned kéne vele.

Kávéillatos, Napsütötte reggel ez is. Csak úgy, mint minden egyes nap Hollywoodban. Sehol egy gond felhő. A hírességek most nyitogatják álmos szemeiket, míg alkalmazottaik rég a reggelijük körül sertepertélnek a konyhában. Erős menta járja át a folyosót. Anne kedvenc fűszere. Mindig tesz egy levélkét James jeges teájába. Apró üzenetként az öt fiú közül őt kedveli a legjobban.

- Mégis mit mondhatnék neki? – kérdezi Anne, miközben eszeveszetten törli lefelé az asztalról az ázott fánk maradványokat.

- Hát azt, hogy… – ebben a pillanatban James köszön jó reggelt nekik és a beszélgetés hirtelen csendre vált.

- Szia! – válaszol Anne és tekintete elveszik a fiú festett szőke zselézett hajában.

Ilyen szempontból utálja a munkáját és Hollywoodot. Tudta, hogy ha ez egyszer megesik vele, ebből a veremből nem mászik ki. Az egyszer biztos. Öt jóképű tehetséges fiúval kell élnie és utaznia, akik híresek, jelenleg a legnagyobb sztárok a világon és pont őt alkalmazták “mindenesüknek”. “Igen, tényleg rossz dolgom van…” Semmi oka panaszra. Hollywood Napsugarai csiklandozzák minden reggel az arcát. A zajos város elfelejteti vele rossz emlékeit. Nincs hiánya semmiben. A fiúk befogadták mint család tagot. És semmi sem lenne olyan bonyolult, ha nem szeretett volna bele az egyikbe.

Hogyan is kezdődött az egész?

Elköltözött Európából. (Elvesztett mindent, amije volt. Legjobb barát, a legnagyobb szerelem. Családi tragédia, ami arra sarkalta muszáj változtatnia, mert különben ő is a veszteségei után megy)

Rendes munkahelye volt. Sztárok körül sepregetett. Egy szellem volt. Imádta. Míg egy nap ki nem rúgták. A következő nap elment a kedvenc celeb kávézójába, két doboz frissen sütött muffinnal. Leonardhoz. A meleg csapos fiúhoz, aki a legjobb barátja volt, abban az időszakban. A munka közvetítője, és az öttagú banda épp ott tanyázott, amikor megérkezett. (Véletlenek márpedig nincsenek) Lucy (a munkaközvetítő) felkérte, hogy legyen a fiúk mindenese. Segítsen nekik, marketing ügyekben, reggeli készítés, bevásárlás, lelki támasz… – Ó szóval legyek a fiúk mamája? – hirtelen bökte ki a véleményét a dologról. És azonnal meg is bánta, majd bocsánat kérése után, elfogadta az állást. – Vicces vagy. – ez volt James első mondata hozzá.

- Azt hiszem szerelmes vagyok ebbe a lányba. – bámult mélyen a teás bögréjébe James, és fülelte Harry szavait kijelentésére.

- Ó, csak nem? – némi irónia, és egy csöpp meglepődés sem hallatszott Harry hangján, majd nagyot kortyolt a kávéjába. – Beszélj vele! – mondta és ott hagyta barátját a konyha magányában.

- Pocsék ez a Hollywood. – hangzott a bögre aljáról, abban a pillanatban, hogy Anne belépett az ajtón.

(…)

A madarak kiáltanak

Üres Mózes kosár az ajtóban. Egy pohár víz az asztalon, jéggel. Cukorka színűre festett körmök. Csendes szoba. Álmos kutya a küszöbön. Ciripelő tücskök az ablak alatt. Jajveszékelés, és hangos nyögések a felső emeleti szobából.

Olykor a megszokottnál eltérően érzünk.

Kihűlt muffinok a tálcán. Meredt sajtos tészta a sütőben. A gyertyák mind leégtek. A lámpák olyan sokáig világítottak magányosan, hogy most már pislákolnak.

Várakozás.

Mindenki utálja ezt a szót. Ezt az érzést. Ezt a reményt, ami olyan erővel bír, ami lelkekbe váj, és szívet szorít. Nem attól vagy beteg, amit megeszel, hanem attól, amit elvesznek tőled.

Összegyűrt szalvéta a tányérok mellett. Használatlan evőeszközök. Vetetlen ágy.

Csak egy ember fekszik benne. Folyamatosan. Visszajár. Nappal felkel. Ül egy pár órát a párnák között. Kezében egy könyv szép lassan fogyatkozik. Magába szívja annak történetét. Délben elmegy. Vizet hoz a kútról. Kinéz, hátha meglátogatja valaki. Éjjel, pedig újra visszatér. Ugyan oda. Az ágyára. Bebújik a takaró alá. Még akkor is, ha 30° van és majd meghal a melegtől. De legalább érzi, hogy még él.

Reggel kávé illatára ébred. Megcsiklandozza orrát. Kíváncsian nyitogatja szemét.

A konyhában rend. A sajtos tészta eltűnt. A szalvéták a kukában. A süti elfogyott. Egy rózsa az asztalon. A vázában. Olyan illata van, hogy bejárja a szobát. Egy új könyv hever a széken. Gyorsan bele lapoz. A frissen nyomtatott lapok érintése extázisba keveri.

A tettnek nincs gazdája. Üres a ház.

Ébredj fel. Csak álmodtál. Ismét.

Egyetlen madár csiripel az ablak alatt. Talán van még esély. Talán egyszer még visszatér. Magától.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...