Add el magad, add meg magad!

Félünk.

A holnaptól. A társadalmi nyomástól. A magánytól. A rossz szokásainktól. A keserűségtől. Attól, hogy nem tudjuk kifizetni a számlákat. Attól, hogy nem tudunk megfelelni a másiknak. A hurrikántól. A természeti katasztrófáktól. Attól, hogy amit hosszú munkával felépítettünk, egy pillanat alatt romba dől. A bizalmatlanságtól. Attól, hogy egy nap arra ébredünk, a párunk már nem bízik bennünk. A kis cetliktől. Attól, hogy egyszer a kávés csészénk mellett egy cédulán annyi fog állni: Sajnálom. Attól, hogy, amikor ezt az egy szót elolvassuk, mély csend lesz a lakásban és az apró legyen kívül más élőlény nem tartózkodik a környezetünkben.

Félünk. Önmagunktól.

Nem hagyjuk el a megszokásokat, csak azért mert már évek óta tartanak. Még akkor sem, ha ezzel valamit folyamatosan (akaratlanul) kaparunk a jelenből.

Valaki egyszer azt mondta nekem: A gyerekkori barátságok csak addig tartanak, míg a másik meg nem találja az igaz párját, és családot nem alapít. És komolyabbra nem veszi az életét. Mert ilyenkor az egyik lemarad, és már nem tudnak egy szinten tovább haladni. Valaki nem tudja elhagyni a múltat, a másik hajt a jövőért, és élvezi a jelent.

Valahol ebbe is bele kell törődni. Az idő néha felgyorsul és már olyan dolgokra kell gondolnunk, hogy mi lenne jobb a másik félnek? Mi az, ami bántja nap mint nap. De nem meri elmondani. Felmerülnek bennünk olyan kérdések: Tudok-e ezen segíteni, hogy ne csak nekem, de neki is jó legyen?

Van egy szakasz, ahol már nem csak magadra kell gondolnod. Ahol már egy vagy több emberen múlik a te jelened. Meghatározó!

Azt is mondta nekem valaki: Az élet nem mindig habos torta. Igaza  volt. Nem vitatom. Még az édes süteményes, kreatív világ is füstbe borul néha. Van, hogy napjában többször. És olykor a fogorvoshoz is el kell mennünk. Bármennyire is félünk.

Mitől félek én? Attól, hogy egy nap felvált majd egy tárgy. Ami élvezetet nyújt mindenkinek. Megadja azt a másiknak, amire én nem vagyok képes. És rám már nem lesz szükség. Egy doboz marad utánam, amiből árad a “megnyugvás”, a “képzelet”, a “már hozzászoktam”, és a “majd idővel”… Egy olyan tárgy, amitől nekem csak annyi jut eszembe: “Semmi” és “Semmi bajom”

Megjegyzések