Hogy rendelj magadnak Tomlinsont?

Emlékszem még kis pöttöm korunkban, amikor tavasz volt és már szép színe volt a homoknak. Olyan ennivalóan sárga. Nagy buzgón lapátolhattad a szemedbe a puha kristályokat. (ezért rosszabb az egyik szemem, mint a másik, furfangos módon az a rosszabb, amelyikbe Nem került homokszemcse. Innen is lehet tudni, a föld egészséges; a piszok még jobban.) Szóval tavasz volt, virágok, méhek, színek, rügyek, sár… Kinn futkorásztam, kapálgattam a kis kertem, építgettem a kis házam, etettem a bot kutyámat, sétáltattam. Sártortát dagasztottam. Epret szedtem. Az az illat, amit akkor éreztem, a friss évszak. A levelek zöld illata, a sár csiklandós szaga… még a gyerekségnek is volt valami aromája. Végkifulladásig tudtunk az udvaron játszani. Addig, amíg anya nem kiabált ki az ablakból, hogy most már menjünk be enni valamit. Tényleg éhesnek éreztem már magam, a kis kezeim legyengültek és a botkutya már nem repült olyan aktívan, mint egy órával ezelőtt. Így bemószeroltuk magunk az öcsémmel a konyhába, kentünk egy vajas kenyeret, megettük colával, és úgy felturbóztuk magunkat, hogy estig be sem jöttünk.

Imádtam ezt az érzést. Csak futkorászni, házat építgetni, kutyát sétáltatni, főzni. Csutka babát nevelni. Ma már kicsit veszélyesebb, ha ilyesmibe vágod bele a fejszéd. Itt a tortát már meg is kell enned. A házad nagyobb, mint egy kutyaház mérete. Futkorászni, csak is a busz után, hogy le ne maradj róla. Valahogy nem így képzelted el a “nagyságot” igaz? Pedig, mikor pöttöm voltál, folyton ezt hajtogattad: “Olyan nagy akarok lenni, mint apa!” Ma meg vinnyogsz, ha 19-nél több lépcsőfokot kell megmásznod, mert nem bírod. Öreg vagy már. Én azért, még a mai napig megteszem, hogy amint bejön a tavasz, felmászom egy fára és ott üldögélek, addig, míg észre nem veszem, hogy a fa óriás hangyák otthona és a kezemen mászik úgy kábé 8 darab hangya gyerek. Akkor ugrás…

Az idővel az érzelmek is nőnek. Az emberrel együtt. Ha annak idején szeretted a bot kutyádat, szeretheted az igazit is, aki átszökik a szomszédba csajozni. Vagy, ha sártortát, meg sárlevest főztél, most anya bűvös konyhájában kotyvaszthatsz valami ehetőt. És, ha régen boldog voltál, attól, hogy kivirágzott a növény, amit elültettél. Ma boldog lehetsz attól, hogy virágot kaptál egy másik embertől.

Észrevettem mostanság, hogy a szobámban nagy dolgok hangzanak el.

A: “Én birkanyíró leszek, nyírbálom majd a bárányfelhőket, az emberek álmait, hogy könnyebben elérjék.”
J: "Az enyémet, már nyírbálod."
A: "Neked mi az álmod?"
J: "Hogy boldog legyek."
A: "Akkor nyírbálom még tovább.."

Most ez a tortám. Persze még bármikor kimehetünk dagasztani egyet a régi idők emlékére, csak már nem maradhatunk kinn egész nap, de egy órácskába még egy felnőtt sem halt még bele ; )

“Nagyságom”, bár termetemből ítélve nem egészen lettem akkora, mint az apukám, de ha úgy mondom “apró felnőttségemből” kiindulva, na jó inkább nem is próbálkozom már. : D Szóval az egyetlen hátrányom, származik, amit magammal húztam még a gyerekkoromból, a mai napig. Hogy rettentő össze-vissza vagyok, egy hiperaktív szó kánaán. Adok egy címet az irományomnak, de semmi köze nincs a két gondolatnak egymáshoz. Én dagasztok, sütök, kávét aprítok, tojást török, palacsintát kavarok egyszerre. És senkinek nem tűnik fel, hogy apró hibák vannak a sorok között. Valamit jól csinálhatok. Vagy, csak nem mernek szólni.

És, hogy hogy került ide Tomlinson? Tomlinson, egy jóképű, Angilában született, csodás  hangú, szép szemű, rettentő aranyos mosolyú fiatalember. (elég ennyit tudni róla) Ő is, mint mi is, az Univerzum bábjátékosai lettünk. (Jóó, oké tessék, bevallom, tegnap gonoszkodtam kicsit, és az Univerzum vissza is vágott, kétszeresen. Nem leszek többé sátán lánya…brrr) Szóval, mialatt mi folyamatos üzenetváltásokat intézünk a ‘Nagyságossal’, rendeltünk magunknak ezt-azt. Ami persze sosem érkezett meg… Milyen meglepő, hogy nem értem, miért nem kaphattunk mi a Világmindenségtől olyan gumimatracot, ami esténként mesét mond? Vagy csillámos pónit? Egyik kívánságunk sem teljesült, kivéve egyet. Tomlinsont.

Mindennap azt kívántuk, hogy legyünk már végre boldogok, életvidámak, és ne csak azért mosolyogjunk, mert finomra sikeredett a kávé reggel. Azt kívántuk, hogy legyen már végre, egy olyan ember, aki, ha belép a szoba ajtónkon, a világbéke ránk száll és ha ő itt van nem történhet semmi baj, és lesz mesélő gumimatracunk.

És tavasszal mászhatunk újból hangyás fára.

Megjegyzések

  1. Tetszett ez az írás. :) érdekes a stílusod, de felettébb hatékony. :) Miközben olvastam, vákuumként húzta elő belőlem kiskoromban átélt nyári emlékeket.
    Hirtelen láttam, amint nyolc évesen fára mászok. De nem ám csak úgy akárhogy. Már ebben a korban olyan szinten másztam fát, hogy valójában nem volt fa, ami kihívást jelentett volna. Aztán rájöttem, hogy lehet fáról másik fára is mászni, ami elég adrenalin löketet adott... Azt hiszem, már nyolc évesen adrenalin függő voltam. :) Tulajdonképpen ezt a fáról-fára mászást inkább repülésnek kell elképzelni, mivel nagyrészt abból állt, hogy hatalmasakat ugrottam és repültem a két fa között, majd próbáltam elkapni az ágat. Az elkapással sosem volt baj. Az ágak teherbírásával már annál inkább. :) Sokszor négy méter magasból hullottam alá törött ággal a kezemben, és landoltam hátammal a termésköveken. :) Ezt akkoriban egyáltalán nem kudarcként éltem meg. A fájdalom ellenére, ha nyöszörögve is, de nevettem... :)
    Másik kedvencem az volt, amikor szó szerint kimásztam a fa legtetejébe. Oda, ahol már olyan vékonyak az ágak, hogy egy nyolc éves gyereket is alig-alig bírnak el. Ráadásul tíz méter magasságban még a langyos nyári szellő is több, mint egy méteres kilengést okoz. Ahogy a Vászolyi-medence dombjait borító erdő tetején álltam, cseppet sem volt olyan érzésem, hogy négy emelet magasan "hintázok" ide-oda, miközben vékony ágakba csimpaszkodok. Inkább olyan volt, mintha egy hatalmas puha, zöld, habos szőnyeg terült volna el a lábaim alatt, és ezt láttam ameddig csak a szemem ellátott. Hihetetlen érzés. :) és ezt most, az írásodnak köszönhetően újból átéltem... :)
    Átéltem, mint ahogy azt is, amikor (ugyanezen a nyáron) a nagyapáék az erdő szélén, egy domboldali tisztáson még építették a nyaralót... és sok munka lévén nem annyira tudtak figyelni ránk, az eleven kis csibészekre (nagy csibészekre). Ezért jobbnak látták, ha lekötik azt a rengeteg energiát, ami bennünk tombolt. Így hát feladatot kaptunk. Teljes lázban égtünk, mert tevékenyen hozzájárulhattunk az építkezéshez. :) Ráadásul a feladat kiemelt fontosságú, és határidős volt. Konkrétan másnap délutánig ki kellett vágnunk az erdő szélén egy hatalmas fát, amiből a fő gerenda készült volna.
    A fa törzse akkora volt, hogy még az öcsémmel ketten együtt sem tudtuk átkarolni. :) Persze nagyapának esze ágában sem volt használni azt a fát, és azt sem akarta, hogy nagyobb kárt tegyünk benne, ezért egy-egy krumplikapát kaptunk. :) Ha valaki látott már krumplikapát... az rögtön tudja, hogy azzal az icipici kapával, a másik felén a kétágú kis villával... Nem sok esély van kivágni még egy kisebb fát sem, nemhogy egy hatalmasat. :) Ráadásul, mint krumplikapák is... elég életlenek voltak. :) Így kezdtünk neki öcsémmel a hatalmas fa kivágásának. Két tökmag... Büszkén, elszántan... :) Kitartóan dolgoztunk egész nap. Csak enni-inni álltunk meg. :) Persze a fát végül nem vágtuk ki. :) De még kárt is alig okoztunk benne. Viszont nagyapáéknak két napig elég volt csak odapillantani, hogy megvagyunk -e még. A végén persze aggódtunk, hogy mi lesz a fő gerendával, mi lesz a tetővel. Ők pedig megnyugtattak, hogy került máshonnan hozzá faanyag, nem lesz gond. :)
    Eszembe jutott, mikor nagymamáékat türelmetlenül sürgettük, hogy mikor indulunk már le a strandra. Mondtuk, hogy hagyja a szendvicseket, nem kell az, nem leszünk éhesek. Ekkor mama úgy tett, mint aki kedvünkre tesz és már csak a pokrócokat pakolja. Aztán fél óra pancsolás a "hideg" Balatonban, és már lila is volt az ajkunk... :D Persze a Balaton akkor is hideg volt, ha 25 fokos volt... Mindig fáztam benne... :)
    Aztán persze, lila szájjal kirontunk a vízből, és farkas éhesen kérdezzük, hogy hol vannak a szendvicsek. Mire Mama csak ennyit mond... "Ti mondtátok, hogy siessünk le, nem hoztunk szendvicseket". Erre kicsit elszontyolodtunk. Persze ekkor Mama csak elővette bekészített szendvicseket. :) Most is itt van az íze a számban. :) Nincs is finomabb az ilyenkor meglepetésszerűen előkerülő szendvicsnél. :)

    VálaszTörlés
  2. ...
    ...
    Jó volt kicsit visszacsöppenni abba a nyárba. :) Kicsinek lenni, fára mászni, leesni, :) érezni a meleg nyári szellőt az erdő tetején állva, érezni az illatokat. :)
    Azt hiszem ezt az írásodat nagyon élveztem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :) és, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőled. :)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Helló, Béla vagyok! A bútor táborban dolgozom

Ne keress ott, Elköltöztem!

Védett férfiak kertjében ültem én