Hogy rendelj magadnak Tomlinsont?

Emlékszem még kis pöttöm korunkban, amikor tavasz volt és már szép színe volt a homoknak. Olyan ennivalóan sárga. Nagy buzgón lapátolhattad a szemedbe a puha kristályokat. (ezért rosszabb az egyik szemem, mint a másik, furfangos módon az a rosszabb, amelyikbe Nem került homokszemcse. Innen is lehet tudni, a föld egészséges; a piszok még jobban.) Szóval tavasz volt, virágok, méhek, színek, rügyek, sár… Kinn futkorásztam, kapálgattam a kis kertem, építgettem a kis házam, etettem a bot kutyámat, sétáltattam. Sártortát dagasztottam. Epret szedtem. Az az illat, amit akkor éreztem, a friss évszak. A levelek zöld illata, a sár csiklandós szaga… még a gyerekségnek is volt valami aromája. Végkifulladásig tudtunk az udvaron játszani. Addig, amíg anya nem kiabált ki az ablakból, hogy most már menjünk be enni valamit. Tényleg éhesnek éreztem már magam, a kis kezeim legyengültek és a botkutya már nem repült olyan aktívan, mint egy órával ezelőtt. Így bemószeroltuk magunk az öcsémmel a konyhába, kentünk egy vajas kenyeret, megettük colával, és úgy felturbóztuk magunkat, hogy estig be sem jöttünk.

Imádtam ezt az érzést. Csak futkorászni, házat építgetni, kutyát sétáltatni, főzni. Csutka babát nevelni. Ma már kicsit veszélyesebb, ha ilyesmibe vágod bele a fejszéd. Itt a tortát már meg is kell enned. A házad nagyobb, mint egy kutyaház mérete. Futkorászni, csak is a busz után, hogy le ne maradj róla. Valahogy nem így képzelted el a “nagyságot” igaz? Pedig, mikor pöttöm voltál, folyton ezt hajtogattad: “Olyan nagy akarok lenni, mint apa!” Ma meg vinnyogsz, ha 19-nél több lépcsőfokot kell megmásznod, mert nem bírod. Öreg vagy már. Én azért, még a mai napig megteszem, hogy amint bejön a tavasz, felmászom egy fára és ott üldögélek, addig, míg észre nem veszem, hogy a fa óriás hangyák otthona és a kezemen mászik úgy kábé 8 darab hangya gyerek. Akkor ugrás…

Az idővel az érzelmek is nőnek. Az emberrel együtt. Ha annak idején szeretted a bot kutyádat, szeretheted az igazit is, aki átszökik a szomszédba csajozni. Vagy, ha sártortát, meg sárlevest főztél, most anya bűvös konyhájában kotyvaszthatsz valami ehetőt. És, ha régen boldog voltál, attól, hogy kivirágzott a növény, amit elültettél. Ma boldog lehetsz attól, hogy virágot kaptál egy másik embertől.

Észrevettem mostanság, hogy a szobámban nagy dolgok hangzanak el.

A: “Én birkanyíró leszek, nyírbálom majd a bárányfelhőket, az emberek álmait, hogy könnyebben elérjék.”
J: "Az enyémet, már nyírbálod."
A: "Neked mi az álmod?"
J: "Hogy boldog legyek."
A: "Akkor nyírbálom még tovább.."

Most ez a tortám. Persze még bármikor kimehetünk dagasztani egyet a régi idők emlékére, csak már nem maradhatunk kinn egész nap, de egy órácskába még egy felnőtt sem halt még bele ; )

“Nagyságom”, bár termetemből ítélve nem egészen lettem akkora, mint az apukám, de ha úgy mondom “apró felnőttségemből” kiindulva, na jó inkább nem is próbálkozom már. : D Szóval az egyetlen hátrányom, származik, amit magammal húztam még a gyerekkoromból, a mai napig. Hogy rettentő össze-vissza vagyok, egy hiperaktív szó kánaán. Adok egy címet az irományomnak, de semmi köze nincs a két gondolatnak egymáshoz. Én dagasztok, sütök, kávét aprítok, tojást török, palacsintát kavarok egyszerre. És senkinek nem tűnik fel, hogy apró hibák vannak a sorok között. Valamit jól csinálhatok. Vagy, csak nem mernek szólni.

És, hogy hogy került ide Tomlinson? Tomlinson, egy jóképű, Angilában született, csodás  hangú, szép szemű, rettentő aranyos mosolyú fiatalember. (elég ennyit tudni róla) Ő is, mint mi is, az Univerzum bábjátékosai lettünk. (Jóó, oké tessék, bevallom, tegnap gonoszkodtam kicsit, és az Univerzum vissza is vágott, kétszeresen. Nem leszek többé sátán lánya…brrr) Szóval, mialatt mi folyamatos üzenetváltásokat intézünk a ‘Nagyságossal’, rendeltünk magunknak ezt-azt. Ami persze sosem érkezett meg… Milyen meglepő, hogy nem értem, miért nem kaphattunk mi a Világmindenségtől olyan gumimatracot, ami esténként mesét mond? Vagy csillámos pónit? Egyik kívánságunk sem teljesült, kivéve egyet. Tomlinsont.

Mindennap azt kívántuk, hogy legyünk már végre boldogok, életvidámak, és ne csak azért mosolyogjunk, mert finomra sikeredett a kávé reggel. Azt kívántuk, hogy legyen már végre, egy olyan ember, aki, ha belép a szoba ajtónkon, a világbéke ránk száll és ha ő itt van nem történhet semmi baj, és lesz mesélő gumimatracunk.

És tavasszal mászhatunk újból hangyás fára.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás