…és miért pont Los Angeles?

Valahol gyerekkoromban még, tv függő voltam. De nem ám kispályásan nyomtam. Hanem olyan, leültem elé reggel és végig néztem az összes sorozatot, amit leadott az a pár adó, ami akkoriban ment. És, ha nem láttam egy Szupercsapat részt, mert családi banzájra kellett menni, síró hiszti rohamba kezdtem. Főleg, azután átkoztam az egészet, amikor rájöttem, hogy mire nagyanyám tvjéig eljutottam már rég vége volt a filmnek. Képes voltam haldokolni az ügy érdekében. Beszippantott a fantázia. Igazából sokkal jobban szerettem azt a világot, amit a fejemben teremtettem, mint ami a való világ nyújtott, vagyis nyújtani akart. Csak ugye kért belőle a fene. Szerintem már akkor a levegőben lehetett, hogy ebből a gyerekből nem lesz egy átlagos ember.

Hát nem is lettem. (na, de ez most más tészta.)

Hogy mitől is kezdett el bizseregni bennem a kalandvágy? Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy honnan jön ez a sok fantazma? Honnan születik meg egy sztori és kerül bele a tvmbe? Azt, hiszem itt bukott el az egész, meg ott, hogy kiderült Santa Monicában igen is vannak leszármazottaim. Ettől az infótól feküdtem ki. És nem tudtam mást elképzelni, csak egy családot, egyforma ruhában, akik egy nagy pálmafa mellett mosolyognak, egy táblával a kezükben “Welcome to home.” (megsúgom, engem várnak ám) Na szóval Los Angeles. Ottan készül az a sok fijöm. Gyerekként még naivan gondolkodik az ember, hiába csinál Európa is filmet, meg a többi kontinens, nekem az összes film a hollywoodi hegy alól mászott ki.

Akkor még nem vágtam mi van. LA style, meg sztárok, vörös szőnyeg Oscar díj, Brad Pitt, vetítőgép, forgatókönyv, megjátszott szexjelenet… minden mi szem szájnak ingere. Elvesztem az információk között. Azt hiszem az első Oscar-díj átadást, amit ugye los angelesi idő szerint este 7kor, magyar idő szerint hajnali 2 től adtak a tvben, na szóval igen, tizenpárhány éves lehettem, amikor egy álmatlan éjszakám miatt kapcsoltam be a tvt. És mit látok, valami szőnyegen vonulnak befelé, nagy Los Angeles, szép ruhák, meg filmek meg sztárok. Az ember lányának a szeme káprázik és onnantól kezdve, minden évben megnéztem a Oscar-díj átadást. De ezt is ám olyan szinten, hogy másnap nem mentem iskolába miatta. Hát egy nap Los Angeles nekem is kijár már na.

Aztán elkezdtem filmeket gyártani. Na ezt viszont tényleg kispályás szinten. Írogattam néhány kis piszkozatot. Olyan légypiszok forgatókönyv kezdeményeket. Rengeteg van a mai napig a fiók mélyén. Tulajdonképpen bármelyikkel megtámadhatnék egy nagy nevű produrect vagy rendezőt, hogy kreálja nekem meg ezt egy nagy mozis filmmé. Csak, hát ugye hol vagyok én, ahhoz.

A kicsi hitem, amit ugye nem tud már néha hova rakni az ember beleöltem egy újabb kreációba és imádatba. Csináltam magamnak kis Los Angeleseket. (na és hogy értsd is: ) Kicsit átkapcsoltam új világ teremtőbe. Én örülök a kis dolgoknak is. Sőt még a miniknek is. Elég hálás lény vagyok. Szóval olyankor, amikor találok valami szeretni valót, átrakom a kis fantáziám “losangelesébe” oda, ahol a tuti dolgaimat raktározom.

Los Angeles nem csak egy város, egy zene, egy film, egy tetkó, egy jel, egy ruha, egy stílus, egy Napszemüveg… Los Angeles az én kis mennyországom. És, amikor megkérdezik, miért varrattál a karodra pálcika emberkéket, meg két betűt (LA). Nem tudok válaszolni. Igazából nem akarok. Ezt nem szeretem magyarázni. Hosszú. Azért, mert én még hiszek valamiben. Valami olyanban, hogy lesz egyszer belső erőm arra, hogy véghez viszem, azt amire hivatott vagyok, és talán pár szekrény polcon még a művésznevem is fog szerepelni. Ezt meg azért kellett magamra varratni, mert már öregszik az agyam és emlékezőtehetségem és ne tudjak kifogásolni, amikor hozzám vágják “miért nem csinálsz már valamit, tök jó vagy…”. Így minden reggel arra kelhetek, hogy Ani ideje alkotni valami nagy világit.

Az ember lánya felnő, kezd felnőni, akar. akadozik. Ah, érted te ezt… És nem lett normális. Ahogy az szépen meg lett írva.

Egyébként meg bármi történjen is ezután, remélem legalább addig eljutok, hogy egy közös fotót készíthetek majd egy pálmafával. Ja meg ölelkezőset, meg koktélosat, kis esernyővel. Full mosolyban.

Addig meg marad az LA Nszemüveg, a nyár imádat, a kis rövidnadrág, a Naplementés feelin’, a jeges kávé, a nagy világi zene, a fotók, a smile, a csíkot húzó repülők, a madarak.

Az évek során egy dolgot már muszáj voltam elhinni és elfogadni. A lelkem repked, és nekem elég hosszú kötelet kell vennem, ahhoz hogy kirohangálja magát, aztán vissza bírjam húzni a helyére. Szabadságra nevelte valami őrült nő, aki nem tudom, de elfoglalta az ágyam… és egyre öregedő nyavalyáival a frászt hozza rám… (neem, ez, elég szarkazmussal, de tényleg “nem én vagyok” ) Én Los Angelesben élek.

: )

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Helló, Béla vagyok! A bútor táborban dolgozom

Ne keress ott, Elköltöztem!

Védett férfiak kertjében ültem én