Wonderland 9.9

Szeretnék egy helyet, ahol igazi virágok nőnek.
Szeretnék egy olyan idősávot, ahonnan nem lehet elkésni, nem történnek meg fordítva a dolgok, nem maradsz le egy másodperccel életed nagy lehetőségétől, nem áll meg az órád, és nem kell várnod egy percet sem.
Szeretnék egy olyan világot, ahol színes az emberek haja. De nem olyan bután, hanem csodálatos színesen pompázón.
Szeretnék egy világot, ahol az emberek nem kérdeznek, mert az elméjükbe van építve a válasz.
Szeretnék egy világot, ami azzal kezdődik, hogy "wonder" - legyen csodás, és lélegzetelállítóan szép.
Szeretnék egy olyan világot, ahol a sötétséget barátnak hívják, és nem kell fény, hogy kijuss belőle.
Szeretnék egy olyan helyet, ahol nincsenek a takaró alatt szörnyek. Nem kell kispárnát görcsösen szorongatnod, ahhoz, hogy eltudj aludni.
Szeretnék egy olyan helyet, ahol a mosoly természetesnek számít. Bele van épülve a levegőbe.
Szeretnék egy olyan világot, amiben a gyilkost Alice Woderland-nak hívják, és a lustaságot öli.
Szeretnék egy olyan világot, ahol ennek a gyilkosnak a nyomdokaiba léphetek.
Szeretnék egy olyan világot, ahol az emberek nem meghalnak, hanem újjászületnek.

Egy olyan helyet, ahol nem kell azt várnod az Univerzum mikor egyenlíti ki a boldogságod, valami rosszal. Egy olyan helyet, ahol nem kell levetnem a karaktereim egy felhőkarcoló tetejéről. Csak akarok egy helyet, pár másodpercig, így néha, amikor már nagy a rohanás. Csak becsukom a szemem és látom, és benne vagyok. Merítek egy kis erőt, felszedek némi ihletet. Újjá élesztem lelkem. És szívem kitartóbbá teszem.

Kell egy kis nyugalom w o n d e r l a n d .

Kis dolgok nagy szobában

Három dolog is eszembe jutott hirtelen:

1: A napjaimnak nincs eleje. Szombaton vettem észre, hogy eltűnt az eleje. Hogy hova lett és ki ette meg, a mai napig nyomozás alatt van!

2: Nem tudok nyitott ajtónál írni. Egyszerűen nem megy, ha nyitva van a szobám ajtaja. Kimegy a fantázia. Az információ kiáramlik. Zárd bE!

3: Mondom én:“unom a banánt.” erre ő:“Ezt hogy érted?” én:”hát úgy, hogy unatkozom, de ezermillió dolgom lenne.” mire ő:”micsodák?” mire én:”blogot írni, filmet leszedni, körmöt festeni, olvasni…” erre ő:”á inkább aludj.” mire én:”nem vagyok álmos”

Na és épp ezért ülök itt, de csak a kurzor villog bánatosan. Nem tudom mi van vele. Ő is el van hanyagolva. A sok betegség megárt az embernek és a fantáziájának. Képzeletbeli szegénység van, tél van, a hideg átjárja az agytekervényeim. És nesze össze vissza beszélek.

Folytatom inkább. A  nagymamám ma így nyilatkozott a nyanyus otthonban: “Ó van itt egy fiú, két méter magas és ápolónő” Apukám csak mosolygott, és kérdezgette, hogy hogy is van ez, de nagyanyám csak hajtotta az igazát. Hát, ami úgy van az úgy van. : D

A héten rengeteg dolgot vágtak a fejemhez, kicsit, nagyot, jót, rosszat, szerelmeset, unszimpatikusat, patikusat, meggyőzőt, kevésbé lehengerlőt… Úgy hogy, ha bárki kérdezi én sem a héten sem az előző hónapban az ég világon senkinek nem adtam szerelmi meg semmilyen tanácsot. Teréz anyu bezárt.

Kicsit tanácstalan vagyok, mert ez megint ilyen naplószerű bejegyzésre fog sikerülni, és megkapom, a “nincs benne elég fantázia” kommentet, de hát most mit tegyek. Szeretnék elrepülni egy héliumos lufival a messzibe. Óceánon keresztül, meg pálmafák felett, de ez nem így működik. Mesék nincsenek, kifogások léteznek, de meg kéne gyújtani mindet, ahogy fogalmazott volna a három évvel ezelőtti énem. Szóval színtiszta, puszta kezű valóság van, szép mosollyal, udvariasan.

Persze, vannak még hercegek meg hercegnők, meg istenek és istennők, de azt hiszem ez már olyan takaró alatti téma. És sejtésem szerint Ace Ventura erre csak annyit mondana: “Oh Anyukám!”

Egyenlőre bírom ezt a 2013-at. Még, akkor is, ha egy egészséges napot sem töltöttem még el benne, na de majd most talán már tisztul a levegő és az ész. Az értelem és merész lesz velem a képzeletem. Na, oké bocsánat. Befejeztem.

Mondtam már, hogy meg vagyok kattanva?

Én is…

sapi

Ez annyira aranyos volt, és annyira rám (is) illik a süni szerepe, hogy nem hagyhattam ott az út szélén ezt a képet. : )

…és miért pont Los Angeles?

Valahol gyerekkoromban még, tv függő voltam. De nem ám kispályásan nyomtam. Hanem olyan, leültem elé reggel és végig néztem az összes sorozatot, amit leadott az a pár adó, ami akkoriban ment. És, ha nem láttam egy Szupercsapat részt, mert családi banzájra kellett menni, síró hiszti rohamba kezdtem. Főleg, azután átkoztam az egészet, amikor rájöttem, hogy mire nagyanyám tvjéig eljutottam már rég vége volt a filmnek. Képes voltam haldokolni az ügy érdekében. Beszippantott a fantázia. Igazából sokkal jobban szerettem azt a világot, amit a fejemben teremtettem, mint ami a való világ nyújtott, vagyis nyújtani akart. Csak ugye kért belőle a fene. Szerintem már akkor a levegőben lehetett, hogy ebből a gyerekből nem lesz egy átlagos ember.

Hát nem is lettem. (na, de ez most más tészta.)

Hogy mitől is kezdett el bizseregni bennem a kalandvágy? Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy honnan jön ez a sok fantazma? Honnan születik meg egy sztori és kerül bele a tvmbe? Azt, hiszem itt bukott el az egész, meg ott, hogy kiderült Santa Monicában igen is vannak leszármazottaim. Ettől az infótól feküdtem ki. És nem tudtam mást elképzelni, csak egy családot, egyforma ruhában, akik egy nagy pálmafa mellett mosolyognak, egy táblával a kezükben “Welcome to home.” (megsúgom, engem várnak ám) Na szóval Los Angeles. Ottan készül az a sok fijöm. Gyerekként még naivan gondolkodik az ember, hiába csinál Európa is filmet, meg a többi kontinens, nekem az összes film a hollywoodi hegy alól mászott ki.

Akkor még nem vágtam mi van. LA style, meg sztárok, vörös szőnyeg Oscar díj, Brad Pitt, vetítőgép, forgatókönyv, megjátszott szexjelenet… minden mi szem szájnak ingere. Elvesztem az információk között. Azt hiszem az első Oscar-díj átadást, amit ugye los angelesi idő szerint este 7kor, magyar idő szerint hajnali 2 től adtak a tvben, na szóval igen, tizenpárhány éves lehettem, amikor egy álmatlan éjszakám miatt kapcsoltam be a tvt. És mit látok, valami szőnyegen vonulnak befelé, nagy Los Angeles, szép ruhák, meg filmek meg sztárok. Az ember lányának a szeme káprázik és onnantól kezdve, minden évben megnéztem a Oscar-díj átadást. De ezt is ám olyan szinten, hogy másnap nem mentem iskolába miatta. Hát egy nap Los Angeles nekem is kijár már na.

Aztán elkezdtem filmeket gyártani. Na ezt viszont tényleg kispályás szinten. Írogattam néhány kis piszkozatot. Olyan légypiszok forgatókönyv kezdeményeket. Rengeteg van a mai napig a fiók mélyén. Tulajdonképpen bármelyikkel megtámadhatnék egy nagy nevű produrect vagy rendezőt, hogy kreálja nekem meg ezt egy nagy mozis filmmé. Csak, hát ugye hol vagyok én, ahhoz.

A kicsi hitem, amit ugye nem tud már néha hova rakni az ember beleöltem egy újabb kreációba és imádatba. Csináltam magamnak kis Los Angeleseket. (na és hogy értsd is: ) Kicsit átkapcsoltam új világ teremtőbe. Én örülök a kis dolgoknak is. Sőt még a miniknek is. Elég hálás lény vagyok. Szóval olyankor, amikor találok valami szeretni valót, átrakom a kis fantáziám “losangelesébe” oda, ahol a tuti dolgaimat raktározom.

Los Angeles nem csak egy város, egy zene, egy film, egy tetkó, egy jel, egy ruha, egy stílus, egy Napszemüveg… Los Angeles az én kis mennyországom. És, amikor megkérdezik, miért varrattál a karodra pálcika emberkéket, meg két betűt (LA). Nem tudok válaszolni. Igazából nem akarok. Ezt nem szeretem magyarázni. Hosszú. Azért, mert én még hiszek valamiben. Valami olyanban, hogy lesz egyszer belső erőm arra, hogy véghez viszem, azt amire hivatott vagyok, és talán pár szekrény polcon még a művésznevem is fog szerepelni. Ezt meg azért kellett magamra varratni, mert már öregszik az agyam és emlékezőtehetségem és ne tudjak kifogásolni, amikor hozzám vágják “miért nem csinálsz már valamit, tök jó vagy…”. Így minden reggel arra kelhetek, hogy Ani ideje alkotni valami nagy világit.

Az ember lánya felnő, kezd felnőni, akar. akadozik. Ah, érted te ezt… És nem lett normális. Ahogy az szépen meg lett írva.

Egyébként meg bármi történjen is ezután, remélem legalább addig eljutok, hogy egy közös fotót készíthetek majd egy pálmafával. Ja meg ölelkezőset, meg koktélosat, kis esernyővel. Full mosolyban.

Addig meg marad az LA Nszemüveg, a nyár imádat, a kis rövidnadrág, a Naplementés feelin’, a jeges kávé, a nagy világi zene, a fotók, a smile, a csíkot húzó repülők, a madarak.

Az évek során egy dolgot már muszáj voltam elhinni és elfogadni. A lelkem repked, és nekem elég hosszú kötelet kell vennem, ahhoz hogy kirohangálja magát, aztán vissza bírjam húzni a helyére. Szabadságra nevelte valami őrült nő, aki nem tudom, de elfoglalta az ágyam… és egyre öregedő nyavalyáival a frászt hozza rám… (neem, ez, elég szarkazmussal, de tényleg “nem én vagyok” ) Én Los Angelesben élek.

: )

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...