Üdv a klubban seggfej!

Egy lány megszólítása a napokban: Jelenet 2.0: Két hapsi épp befelé menne a bárba, míg a lány kifelé. Az ajtóban találkozik a két fél: –“Hé ájjá’ már meg nem látod, hogy jön a csaj?! Milyen jó segge van!” Köszönjük az elismerést, igen kritikán aluli.

Olykor megtapasztalunk, rosszul fogalmaztam, meg kell tapasztalnunk olyan dolgokat, mint az “erre már soha többet nem leszek képes.” Aztán jön egy fordulat, a szörnyetegünk felébred oda benn, kap egy légből jött lehetőséget, és a mocsok kihasználja. És újra bebizonyítottuk magunknak, hogy képesek vagyunk még megtenni 21évesen olyan dolgokat, amikről 18éves korunkban mertünk áradozni.

Szeretem néha az emberi elmét; de néha olyan buta tud lenni.

Oktalankodik, kételkedik, és, hogy legyen még viccesebb kiejtése (,-dik/k) fajtalankodik. Piszkos emberi elme, kitalálhatnának már rá egy jó mosogatószert. Ráférne néhány mozgó egyedre.

Na nem mert gonosz vagyok, de látom mi folyik a világban. És néha szó szerint folyik, az élet le a lefolyóba. Hiába élsz, vagy halsz. El vagy temetve. Bár magam sem tudom mi okból hoztam fel a témát. Lehet a ‘naposság az oka.

“Nem az a szabadság, hogy azt teszel, amit akarsz, hanem, hogy nem teszed meg, amit nem akarsz.” Ott áll feketén az ajtómon.

Elkezdtünk írni egy “buli füzetet” a csajokkal. Csak úgy spontán. 2012. január 06.-a óta minden buli le van dokumentálva. Először csak mi hárman írtunk bele. Aztán megengedtük másnap is, hogy aláírja. “Itt járt.” “Jó party volt.” Hasonlók. Tegnapra ez már olyan szintre nőtte ki magát, hogy egy sör tócsából mentettem ki a füzetet, és az '”akárhányadik” ember írta bele épp a személyes kis üzenetét. Vicces. Ők nem is fognak emlékezni rá, nekünk meg örök emlék marad. Az unokáknak.

Komolyra fordítva a szót. Van úgy, hogy találunk valamit. Valami tökéleteset, amit addig kell boncolnunk, amíg meg nem találjuk benne a hibát. Azt kis zizzenő valamit, ami éjjelent rág, és a fülünkben visszhangzik a zaj. Az agyunkba préseli magát. De mire felkapcsoljuk a villanyt, csak mosolyog és nagy szemekkel néz ránk. Egy hiba sincs benne. Egyetlen egy karcolás sem. Szét szedem. Érted. Sz é t FoGoM S Z E DN I!

…mint az órát, ami olyan hangosan kattogott már, hogy kiraktam a szobámból a vendéghelyiségbe. Amikor kikerültem oda egy éjszakára, betettem az öcsém szobájába. Ő kirakta újra ugyanoda. Én tíz perccel később nem bírtam tovább a kattogást. Bevittem a fürdőbe, neki estem, ki akartam szedni az elemet. Beragadt. Letörtem az órát a keretről. Még mindig kattog… Betekertem egy vastag törölközőbe és azóta is ott jár egyedül, magányosan, a maga kis hibájával. Az idegesítő ketyegésével.

Elég sokszor érezhetjük azt, hogy a hiányolt szívdobbanást nem üthetjük le csak úgy mi magunk. És nem elégíti ki semmilyen a szőnyegünkre engedett ribanc. Akármit is pótol, nem lesz eredeti. Csak egy pillanat erejéig szól. És mi magunk is tudjuk még ha nem is valljuk be szemtől szembe a tükör előtt: Rohadtul rosszul csinálod, mert azt ami igazán szabaddá tenne, nem akarod megtenni. És attól akarod magad jól érezni, hogy nem teszel meg semmit, még azt sem, amit akarsz. Megelégszel a ‘ribancpotló’  magas sarkújának tisztogatásával. – Nem vetted még észre, hogy rossz bárban ülsz? Vagy, hogy ott van a füled mögött a ceruza, amivel rajzolnál? Az élet kegyetlenebb mint gondolnád. A szabadságért is küzdeni kell ember, nem elég, csak a “nem akarom nem teszem meg” hiszti roham. Olykor kell még egy kis fűszer. Kell a szív is nem csak az észérvek.

Ui.: Üdv a klubban seggfej!

Kíván még mondani valamit, utoljára?

Szeretnék élni az utolsó szó jogán.

Szeretném elmondani, hogy én már akkor megcsináltattam a tetoválásom, mielőtt még divatba jött ez a nagy lázongás. Csukló tetkó, szerelmem neve, kínai jelek, krisz-krakszok… és miegymás. Én már akkor deszkás cipőben jártam, amikor Justin Bieber még a világba sem volt. Ilyen ez a szakma.

Rengeteg dolgot írhatnék a számlámra. Rengeteg mínuszt, és lehet egyre kevesebb pluszt. De még mindig képes vagyok a javulásra és a belátásra. Nem mindig az vagyok, akinek látni akarsz. És ez zavar téged.

Szerettem volna valami olyat az életembe, ami állandó. Valami olyat, amit megtalálok esőben, szélben, Napsütésben, egy elhagyatott raktár épületben, vagy egy utca sarkon. De lehet egyszerűbb lenne beszereznem egy bengáli tigrist a szobámba, ketrec nélkül, mint ezt az állandót megtalálni. Furcsa, mert az “állandót megtalálni” kifejezést legutoljára, négy éve hallottam a matek tanárom bajuszos szája alól. Utáltam számokat keresgélni. Ezért is gondolom, hogy a tigris tartás engedélyét könnyebben megszerezném, mint hogy kiszámítva minden lehetséges eredményt, sikerüljön a füzetembe vésni az állandót.

Rohadt sokszor érzem magam egy főnixnek. Szénné ég, hamuvá válik, majd napok múlva a saját maradványaiból születik ujjá. Abból a porból, amit már oly sokszor égettek, és használtak fel.

Emberek. Hajlamosak (vagyunk) elfelejteni dolgokat. Válaszolni. Kérdezni. Megtenni. Várakozni. Türelmesnek lenni. Elhinni. Bízni. Boldognak lenni.

Ezen gondolatom pedig nem tudom befejezni, úgyhogy ennyit kértem utolsó szavam jogán.

Soha ne adj Freddynek okot arra, hogy megöljön!

Az első dolog, amire gondol az ember a halálos szívdöfés után. A változás. Persze csak egy nappal később. Az első napon, még nem lát semmit, azon kívül, hogy ma ért véget az élete.

Én is meztelenül zuhanyozom, mint minden egészséges pszichopata.

Szóval a szakítás fájdalmas dolog. Valaminek az elvesztése, valami másnak a születésével jár kéz a kézben. Csak ezt még az első nap nem vesszük észre, és elhinni sem akarjuk. Az első nap még gyászos, és bugyuta sorozatokkal teli. Magányos és nem utolsó sorban szomorú. Ez is egy rituálé, amit ha nem végzel el, a társadalom érzéketlennek hív, és kibeszél a csoportból; de ha szorgalmas vagy, végre hajtod a feladatod, na arra írják rá, hogy: Elfogadva.

Akkor változtatunk, ha elvesztünk valamit és a valami hiányát be kell tömni valami újjal, ami ismét lefoglal. Rájöttünk már arra, hogy igazából folyton az újat cseréljük le, valami nem sokszor használtra? És, hogy ez egy ördögi kör, mert újra és újra megtörténik? Kifogás és kivétel nélkül.

Én akkor is változtatok, ha nem vesztettem el semmit. Ez most vagy azért van, mert szeretem a változatosságot, vagy mert a társadalom szemszögéből érzéketlennek számítok, esetleg egy kényszer szindrómákkal megáldott pszichopata vagyok, akinek muszáj cserélgetnie a környezetét, nehogy valaki előtt lebukjon.

Ez az Élet rendje. Rengeteg mindent vesztünk el addig, míg rá nem jövünk arra, hogy az egyetlen dolog, ami állandó, életünk végéig, és velünk van, azok mi magunk vagyunk, és az, ahogyan kezeljük a helyzeteinket. Minden egyes újabb alkalommal javítani akarunk valamit. Azt hisszük okosabbak vagyunk és mindig változtatunk egy picit a hozzáálláson, hogy most “jobb lesz”. De újra és újra ugyanoda lyukadunk, bármit is változtassunk. Elvesztjük a kezünkből az irányítást. És jöhet egy újabb nap, a bugyuta sorozatokkal, és a kés rángatás a szív közepéből.

Az ég szerelmére legalább a szőnyegre rakj fóliát. A vér nem jön ki még, ha a legdrágább folttisztítóval nyomatod, akkor sem. Ez meg eredeti. Perzsa.

Sikít érte a lelkem

Tábortűz, hideg whiskey, erős fuvallat, a vizes föld illata, az éjszaka érzése és a pokróc érintése. Szeretnék egy ilyet most.

Beszélni és beszélni. Kortyolgatni. Néha, néha megremegni. Szorosabbra húzni a takarót. Összekucorodni a székben. Bámulni a tűzet, amíg nem fáj a szem tőle. Kifújni a mentolos cigi füstjét. Vacogni. Megérinteni. Átölelni.

Csak úgy, jó lenne bódult állapotban ülni a hidegben, és a legmegrázóbb kérdésekre válaszolni.

Meghökkenni, majd kibogozni. Megfejteni a bonyolultat, kifejteni a lehetetlent.

“We are closed” –ez állt a táblán hétfő reggel. Én fordítottam meg.

“We are open” –és nyitottam meg (nem csak a) szalont, de a lelkemet is. Mintha eddig csukva tartottam volna. Most újra lélegzik, és akar valamit. Valamit, ami ölbe kapja, vagy ő kaphatja az ölébe.

*A körömlakk kiborult. A tea túl forró. A jég elolvadt. Az üzenet másnak lett címezve. A szemüvegem maszatos.* Kicsit arrébb élek még, mint kellene, de már közel járok. Kezdetnek vennem kéne egy üveg whiskey-t. A jeles alkalomra.

Khm…

Azt hiszem reménytelenül beleszerettem az öcsédbe!

végszó: köszönöm, hogy ezt elmondhattam a világnak, anélkül, hogy magyarázkodnom kéne. megyek és kaparom tovább a falat. viszlát.

Túl szép, hogy igaz legyen

Esküszöm vennem kell egy mély levegőt, hogy megtudjam írni ezt a bejegyzést. Egy olyan, igazán, jó mély sóhajt.

A “megint leültem szerelmes filmet nézni” mondat nem jól kezdődik. Nem akármit néztem. Egy könyv adaptációs Sparks alkotást. Nem szabad ilyet a kezembe adni, se könyv se film formájában. Szabályosan bedepressziózom tőle. Elszomorodom, magamba nézek, és szinte látom, ahogy belülről rothadok. Ilyenkor megkérdezem magamtól, hová lettem én? Nekem miért nem jutnak eszembe ilyen csodálatos történetek, mint ennek a fickónak? Az, hogy már velem nem történik ehhez hasonló esemény, azt már rég kompenzáltam a kis lelkemben.

Mit művelsz velem(ünk) Nicholas Sparks?

Szerencsecsillag (The Lucky One-2012) Én elleneztem a dolgot, de ma úgy voltam vele, nem lehet ez olyan vészes. (na ezt szeretném majd vissza játszani, ha legközelebb eszembe jutna ilyesmi, hogy leüljek drámát nézni) Azt kell mondjam, megtaláltam a tökéletes filmet. Azt a filmet, amibe nem tudtam belekötni. A maga kis műfajában, a maga forgatókönyvével és fiktív alakjával. Tökéletes.

Ahogy a főszereplő is említi: “Van, hogy a válasz egyszerű, a kérdés bonyolult.” Miközben néztem a filmet, főleg az első fél órában, amíg még nem tudtam megszokni, hogy az egész környezet, amit nézek ilyen, összerándult a lelkem akárhányszor váltott a kamera egy új helyszínre, vagy csak megmutatta nekünk a főszereplőnőnk csinos lábait. Mindannyiszor megfogalmazódott bennem a kérdés. Kinek van ekkora szerencséje? Kinek? Kinek van ilyen háza? Kinek van ilyen állása? Kinek jut ilyen szerelem? Kinek?

Egy nőnek, aki Nicholas Sparks tollából született. Ha lehetne egy kívánságom, ma délután ez lenne. Had szülessek én is abból a tollból. Minden olyan tökély ebben a filmben. A helyszín. A főhősök. A cselekmény. A nagymama. A város. Minden.

Eladták nekünk a filmet milliókért, de mégis a lyukas, üres zsebünkből kotorjuk elő az utolsó aprót, hogy dobjunk még neki. Mi meg, vettünk egy Isten háta mögötti meghitt hangulatú házat, kutya kennellel, folyóval, meg élénk színű virágokkal; és nem utolsó sorban egy szerelmes katonával.

Totális és támadás egy női lélek ellen. A sztori szinte hihetetlen. Csak három momentumot elég, hogy mondjak róla: Háború, fénykép egy nőről, egy szerencsés bármire elszánt fickó. A való életben ilyen öt évente egyszer ha történik. De megeshet, hogy történik! Véletlenek nincsenek.

Még a viszály is tökéletesen bele illeszkedik a sztoriba. Az elvált féltékeny férj, a polgármester mindenhová elérő keze, és a folytonos, de soha be nem következő fenyegetések. Ahogy észre vettem, amire legfőképp vigyázott az alkotó az a túlzás. A határ előtt húzta vissza mindig a történetét. Pontosan akkor rakta le a pontot, amikor már átesett volna a ló túlsó oldalára. Megkaptuk mi a napfényből kilépő fehér felsős, rövid nadrágos csinos lábú szőke főszereplőnőt. A romantikus idézeteket, sóhajtozva a karakterek szájából. (De éppen annyit, amennyit megkövetelt az emberi tűrőképesség) És megkaptuk Zac Efront. Félmeztelenül. Zuhany alatt  szeretkezősen. Nagy szemekkel áhítozva. Filozófust idézve. Felkínált és megkapott minket. Vagyis engem biztosan. Még ha csak egy délutánra is, de én nyilatkozhatom, hogy Mr. Efron kinőtte a HSM korszakot. Azt is megjegyezném, hogy (ha) a film hadat üzent az uraknak, igen sokat kell nekik edzeni még, hogy ilyen férfiakká váljanak mint ez a Logan Thibault nevezetű úriember. Ugyanis ilyen pasas nem születik minden bokorban. Aki még képes kijelenteni egy nőnek: “Te ennél sokkal többet érdemelsz!”

Nem tudok többet mondani, a meghatódottságon és a szomorúságon kívül. A legjobb szó rá, hogy ez a film: Szép. Majd jön a “túl szép is, ahhoz, hogy igaz legyen”. Ritkán mondok ilyet, de ez azt hiszem jogosan megérdemli ezt a címet (elképesztő,szép). Az elszomorító benne, hogy mindez csak egy férfi fantáziájából pattant ki. A valóságban a katona menekül és fél elmondani az érzéseit. A valóságban még bajok vannak az emberiséggel. Mármint érzelem kifejezés szempontjából (totál kár.) Néha Sparksnak kéne írnia pár Sorsot. Nem véletlenül hívják a szerelmes történetek koronázatlan királyának. Ideje feltenni az I-re a pontot. Írok a Világmindenségnek egy levelet: Had keljenek életre a Sparks történetek!

UI: Azért legközelebb oda figyelek, milyen író alkotta drámába kezdek is bele.

Egyébként szeretném én is ezt kijelenteni majd egy nap: “Mindenkinek megvan a maga útja. Csak valaki letér róla. Én szerencsére követtem.”

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...