Olykor a test felfalja a szerelmet

Fájdalom gyilkos. Te vagy az egyetlen, aki kiölöd belőlem azt a fájdalmat, amit a szerelem hagyott bennem.

Igazából szánalom az egész, mert mi az, hogy szerelem? Szív, meg lélek, érzelmek, csöpögés, meg puha öntudat. Gyűlölöm, mikor gyenge a lelkem, és engedek neki. Aztán meg pofán csap, és ott hagy. Na és? Akkor mi van? Mégis vágyik rá mindenki. Én is. És mindenkinek ez a sorsa végül. Nekem is.

De addig…

Lehetne még egy kicsit lázadni, és fütyülni az egészre. És utálni az egészet úgy, ahogy van, amiért megbántott. Az érzelmek fájnak, és néha kell egy nagyobb gyilkos, aki olyan sebet vág beléd, ami felejteti az összes többit.

Ezt nem tudnám szavakkal leírni, teljesen. Megmutatnám. Érzékeltetném.

Biztosan tudod milyen érzés az, amikor a tested izeg-mozog, és kiakar lépni a saját megszokott helyzetéből. Amikor nem akar mást csak kárt tenni a másikban. A saját vágyát kielégítve a másikéból táplálkozni. Nem kéne sok. Egy éjszaka elég, egy óra hossza mindössze, míg a test teljesen felfalja a szerelmet. És belül semmi sem marad, csak egy hatalmas sóhaj, és pár karmolás a nyakon.

Majd egyetlen csók, ami végképp elnyeli az apró reményt. A boldogság két percig tart, de legalább nem hazudik hónapokon át. Már nem is fogsz vágyni másra, csak, hogy újra vetkőztesd, és engedd az egyetlen féktelen érzést a testeden keresztül a lelkedig. A gyilkost. Ami életben tartja a vehemens szörnyeteget odabenn.

Nem kell rózsaszín. Nem kell a mosoly. Nem kellenek a szavak. Nem akarok érezni a szívemben semmit, azon kívül, hogy majd kiugrik, annyira ver és zilál.

Nincs szükségem érzelmekre, csak egy gyilkosra, aki a testemen keresztül öli meg a szerelmet.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Margit híd, budai hétfő, HÉV állomás