Pirosat a kékbe, sárgát a fehérbe

Ha atom bombát akarsz gyártani a világ ellen, jól össze kell dugdosnod a színeket. Nem szabad rossz helyre illeszteni őket, mert különben te magad robbansz fel a kiszemelt áldozat helyett.

Az van, hogy most nem érzem magam szabadnak. Nem tudom mit kavart össze az univerzum, de egy cseppet sem tetszetős a dolog.

Ha beszélnem kéne róla, egy pohár jeges tea, hideg vizes kendő, piros cipő, éppen olvasott könyv, pléd, és el a világtól. Tenni az egészre, mert igazából az ég világon senki nem érti most milyen nyelven beszélek. A tök mindegyen kívül, semmi másra nem figyelnek fel. Felesleges a sírás a mosolygás, ők zsebkendőjüket sem emelik, ha arról van szó, hogy “fontos-e nekem a dolog” avagy csak puszta viccből említem, hogy jó lenne egy kis “élvezet” ebbe a rohadt világba.

Hát tudod mit: Nem kérek a nyavalyás boldogságodból. Mosolygok én anélkül is. Nem kell a félre kínált üdítő italod a nyár kellős kánikulás közepén. Majd csobbanok egyet a tengerben. Nincs szükségem a hülye felszólításaidra, hogy éljek már. Élek 21 éve, úgy, ahogy te voltál oly kedves játszani velem. Elegem van a nagy betűidből. A nagy Ő, a felnőtt Lét, Felelőség, Választás, Döntés… Honnan jössz? Az ókorból? Nem kívánok igent mondani a felkéréseidre, és nem szándékozom további gondolatokat pazarolni arra, hogy “mi lenne, ha?” kérdésre.

És, ha nem bánod, akkor megszűntetem veled a kapcsolatot, és gyártok egy bombát. A füledbe dugom és megnyomom az aktivizáló gombot. Igazából túl sok mérget csepegtettél már az agyamba, ahhoz hogy elmenjek bármi mellett is.

Képek, meg színek, és művészet, meg szavak és mondatok. Tulajdonképpen, miért nem fekete-fehérek az emberek? Szürkében mindenki olyan szép. Csak nézd meg photoshoppolva őket., mert úgy mindenki olyan rohadt tökéletes. Még én is. Pedig rengeteg hibám van. Több, mint egy átlag embernek. Benyomom a képem egy PS-be, egy-két katt és máris gyönyörű vagyok, meg a világ imádottja. Lájk meg kommentek és Te vagy a nap hőse. Hú, de nagy szám.

Lehet, hogy csak a kimerültség beszél belőlem, de tényleg rohadtul elegem van abból, hogy sakkoznom kell egy láthatatlan erővel. Szóval itt a vége.

A piros a kékbe, a sárga a fehérbe. A zöld lámpa villog, a nyomó gomb érintetlen, még két másodpercig.

Takarodj az elmémből.

GAME OVER

Megjegyzések