Törés

Az ember mindig vár valami jobbat. Vár valami új kezdetet.

De őszintén, melyik posta galambra várunk, ami befog repülni a csukott ablakunkon. Valljuk be nem sokat teszünk a dologért, hiszen, várakozunk, de még ablakot sem nyitunk a lehetőségnek, nem hogy keresnénk is szerencsétlent.

A tollam elfáradt, a kezem pihen, az agyam sziporkázik, a kurzorom meg egyedül villog. Nem írok már úgy mint annak idején. Vagyis nem írok már a nagy érdeműnek, úgy mint annak idején. A féltve őrzött kis “titkaim” elrejtem annak a galambnak.

Sok minden  más lett manapság. Bele zuhantam egy-két helyzetbe, és ott hagytam egy-két érzelmet a palettán. Ugrottam felhőkarcoló tetejéről, úsztam az óceán közepén, nulla úszás tudással, tekertem az Eiffel-torony felé, francia akcentussal.

De a világ törött.  

Egy törött tükör, pohár… Mindegy mihez hasonlítjuk, ha nem vesszük észre időben a hajszálrepedéseket, és nem ragasztjuk össze, mi is azzá válunk, amivé soha nem akartunk. Egy néhol lyukas, repedésekkel teli emberré, aki nem képes felismerni a jót, a rosszat, és a lehetőséget, és hogy van esély a javításra.

Mi is kapunk garanciát. Persze egy bizonyos időn belül. Még cselekedhetünk.

Csak azt akarom mondani, hogy belefáradtam bízni. Tudom, tudom: ‘még hamar.’ de most ez sok volt. Néha nekem is kell pár nap érzelem, törődés, szeretet és romantika. Nem vagyok az a nagy boldogságra áhítozó ember, de még én is tudok akarni olyat, mint egy normális lény. Olykor azt érzem, hogy egy robot is hamarabb rájön arra, hogy érzései vannak, mint én.

Mától kezdve egy vonat váróban ülök. Furcsa mód buszra várok, ami elrepít majd egy messzi távoli világba. Várom az esőt, majd a havat. A Napsütést, ami vigaszt hoz. És, hogy a rosszból legyen végre jó.

Tudod, azért van köztünk egy kis különbség, mert lehet, hogy én is becsukom az ablakom, ha úgy tartja kedvem, de legalább eljárok (galambra) vadászni.

 

A bejegyzést ihlette: "Bemersz menni vagy kint maradsz?Lehet megjárod vagy lehet, hogy sikert aratsz.Ha bemész jobbra fordulsz vagy balra?Ha eltévedsz azt mondják rád balga.Sebesen cikázol ismeretlen tájakon, kacskaringós utakon, nyaktörő pályákon. Furcsa térben bolyongsz végtelenül a hely felé, mely a leghasztalanabb mind közül. A váróban, ahol várnak. A vonat indulását várják, hogy megérkezzen a busz, hogy felszálljon repülni, csomagra mit targonca húz vagy elálljon az eső, megcsörrenjen a telefon, hogy essen a hó és a rosszból legyen végre jó. Drága köves karórára …. új kezdetre."

Én úgy hívom: Gosling hatás

Nehezen viselem a változásokat, de néha már olyan unalmas a rendszer. Az a megszokott, egyenesbe rendezett sorozat, hogy muszáj vagyok megrázni a hó gömböt, hogy legyen végre egy kis mozgás a helyszínen. És érezzem, hogy még létezem. És a Föld nem állt meg pihenni.

Akkor már nem érdekel az, hogy mit kellett ott hagynom azért, hogy ez az új lépjen a helyébe. Hiper-szuper sebességgel megszokom az új környezetem és kaméleonként olvadok be a környezetembe. És siklok végig a teszt pályán.

Olykor viszont a változások tolonganak az ajtómban. És nem tudom, hogy melyiket kéne beengedni, vagy melyikkel kéne szóba állni.

Nem baj, egy nap, majd leülök. Terveim szerint. És elgondolkodom a kérdésen. Mit is akarok igazán. És majd akkor tudni fogom.

Vagy is remélem.

Realizálj a háborúban

Néha már annyira vágyunk valami után, hogy anélkül érezzük jelenlétét, hogy velünk lenne, és amikor rádöbbenünk, hogy valójában nincs is velünk, bele pusztulunk a tudatba. Ebben a vágyódásban, ebben az akarásban felé, biztos, hogy bele bukunk. Mert minél jobban akarjuk, annál távolabb kerül tőlünk, és annál jobban azonosul a “nem kapod meg” mondattal.

Amikor erre rájövök, már nem is akarom annyira.

Mister Art

Mister Irodalom, én csak úgy szólítom: Mister Art.

Észre vehettem már a levegőben, szeptember óta. Ahogy közlekedik, ahogy jár. Maga a karakter. Ahogyan beszél, és amiket mond, mind tükröződik, s verssé formálódik a puszta légtérben.

Elképesztő egy ember. De csak csendben, Ő is álruhás, mint én. Őt sem ismernéd fel az utcán, ha nem tudnád kivel állsz szemben. Én szerencsére tudom ki az. Sejtettem is ám. A művészlelkek amúgy is felismerik egymást, és ha már elég kíváncsiak egymásra, képesek megtörni a mély csendet s hallgatást, hogy felfedjék kilétüket. Titokban.

Amikor kérdez valamit. Az egyszerű : “Mi újság?” is líraként jön ki a szájából. Röpke hallgatással viszonzom azt, majd elgondolkodom, hogy lehetnék én méltó arra, hogy válaszoljak neki? Én tudatlan szabadalkotó. Majd beszélek, és beszélek neki, ő pedig átformálja tudatom. És legendává írja alakom.

Azt mondja, ha utat akarsz törni a szerelemnek, hát minek várni és figyelni. “Csókold meg!” Térképet rajzol nekem a bűvös úthoz, és azt mondja menjek és csókoljam meg.

Őszintén szólva nem szeretem a nagy melodrámával rendelkező karaktereket, mert mind csak azt érezteti velem, hogy komolyan egy tudatlan senki vagyok az alvilágból, aki magasra törne a polgárpukkasztó és szabad akaratos gondolataival. Utálom, mikor kioktatnak, főleg, ha nem indokolt. És az irodalom? Magával ragadó bűvös képzelet. Szavak és rímelő végzetek. Ott mindenkinek egy a sorsa. Születés. Szerelem. Halál.

És a hirdetők? Na azokkal nem vagyok én jóban. Kivéve ezt az egyet. Hallgatnám egy napig, ahogy a saját könyvszobájában olvas egy verskötetből. Hangosan és jól artikuláltan, ahogy a profik szokták. Majd meghallgatnám a véleményét, és hogy mit miért írt le. Csak hallgatnék. Innék mellé egy kis teát és nézegetném a szemem elé tárulkozó képeket, miket elmém rajzol agytekervényeim össze rakosgatott információiból. Mindent, amit hallanék elraknám, valahova oda, ahol a titkos kis irodalom fiókom van. Belül a rengetegben.

Elférne ám.

No szóval a lényeg a kalapba zárva. Te nem tudod ki az. Én igen. (Nevetek) Az álruhás művészek köztünk járnak. Akárcsak: Mister Art. : )

Batman is így csinálta

Tegnap eltörtem egy tükröt. Azt hittem most össze omlik a világ, de rá kellett jönnöm, ha tudok még ennél szerencsétlenebb lenni, mint az előző hetekben, akkor mindegy ha eltörök még egyet. Ráadásul nem is vagyok babonás, csak kivitelezett kereteken belül. Szóval a lényeg, hogy még mázlim is volt.

Hogy mi van a listámon a héten: munka, jeges tea, Ryan Gosling, csoki, zene, nagyi, palacsinta, olvasás, pályázat, hűsítő krém.

Nagy ritkán van példaképen, de ha van az okkal megérdemli. Szóval a női példaképem a következő párbeszéden esett át.

- “Nem érdekel, nem segítek többet az embereken. Nem szólok bele többé az életükbe. Még ha nekem is van igazam.” – De nem teheti ezt, maga ehhez ért igazán. – “De mi van, ha az emberek nem is veszik észre, hogy segítek nekik?” – Ez a hősök sorsa. - “Én vagyok Batman!”

Imádom a nőt. Néha kibírhatatlan őrült, de elkapja a fonalat olykor, és tud mit mondani valamit, még a semmire is.

Aztán ott van a hűtőmből kimászott jégkocka, aki arról álmodott, hogy egyszer elsüllyeszti a Titanicot! És láss csodát. Ha hiszel az álmaidban, eléred őket.

$zóval csak annyit mondanék még hogy gratulálok: Többet nem szólok bele az életekbe. Nem adok tanácsot. Még, ha nekem is lesz igazam.

Pirosat a kékbe, sárgát a fehérbe

Ha atom bombát akarsz gyártani a világ ellen, jól össze kell dugdosnod a színeket. Nem szabad rossz helyre illeszteni őket, mert különben te magad robbansz fel a kiszemelt áldozat helyett.

Az van, hogy most nem érzem magam szabadnak. Nem tudom mit kavart össze az univerzum, de egy cseppet sem tetszetős a dolog.

Ha beszélnem kéne róla, egy pohár jeges tea, hideg vizes kendő, piros cipő, éppen olvasott könyv, pléd, és el a világtól. Tenni az egészre, mert igazából az ég világon senki nem érti most milyen nyelven beszélek. A tök mindegyen kívül, semmi másra nem figyelnek fel. Felesleges a sírás a mosolygás, ők zsebkendőjüket sem emelik, ha arról van szó, hogy “fontos-e nekem a dolog” avagy csak puszta viccből említem, hogy jó lenne egy kis “élvezet” ebbe a rohadt világba.

Hát tudod mit: Nem kérek a nyavalyás boldogságodból. Mosolygok én anélkül is. Nem kell a félre kínált üdítő italod a nyár kellős kánikulás közepén. Majd csobbanok egyet a tengerben. Nincs szükségem a hülye felszólításaidra, hogy éljek már. Élek 21 éve, úgy, ahogy te voltál oly kedves játszani velem. Elegem van a nagy betűidből. A nagy Ő, a felnőtt Lét, Felelőség, Választás, Döntés… Honnan jössz? Az ókorból? Nem kívánok igent mondani a felkéréseidre, és nem szándékozom további gondolatokat pazarolni arra, hogy “mi lenne, ha?” kérdésre.

És, ha nem bánod, akkor megszűntetem veled a kapcsolatot, és gyártok egy bombát. A füledbe dugom és megnyomom az aktivizáló gombot. Igazából túl sok mérget csepegtettél már az agyamba, ahhoz hogy elmenjek bármi mellett is.

Képek, meg színek, és művészet, meg szavak és mondatok. Tulajdonképpen, miért nem fekete-fehérek az emberek? Szürkében mindenki olyan szép. Csak nézd meg photoshoppolva őket., mert úgy mindenki olyan rohadt tökéletes. Még én is. Pedig rengeteg hibám van. Több, mint egy átlag embernek. Benyomom a képem egy PS-be, egy-két katt és máris gyönyörű vagyok, meg a világ imádottja. Lájk meg kommentek és Te vagy a nap hőse. Hú, de nagy szám.

Lehet, hogy csak a kimerültség beszél belőlem, de tényleg rohadtul elegem van abból, hogy sakkoznom kell egy láthatatlan erővel. Szóval itt a vége.

A piros a kékbe, a sárga a fehérbe. A zöld lámpa villog, a nyomó gomb érintetlen, még két másodpercig.

Takarodj az elmémből.

GAME OVER

Kimerültség

Majd valaki más beszél helyettem. Arról, amiről én beszélek, most úgy sem értitek. nem figyeltek. Milyen nyelven beszélek.

Regénybe illő bánásmód

Kettőezer tizenkettő tavasza. Van úgy, hogy a főszereplőnek mennie kell. Főleg, ha a kedvenc helyét lerombolják, a szeretőjét szimbolikusan meggyilkolják az UeFÓ-k, az iskolában megbukik angolból, (Hogy lehet megbukni angolból?) a munkahelye, pedig megszűnik. Nincs más hátra. Költözni kell.

A hézag csupán ott van, hogy három helyre is vihetném a főszereplőm jól formált kis seggét. A “művész városba”, ahol a béka, ohp, pardon béke, és a megnyugvás a mindennapos szerelem várná. A város… nincs még beceneve, maradjunk annál, hogy “főváros”, ahol a kalandok, a nyüzsgés minden volta és jelene kerítené be. És London. Az angol hon. Maga a beteljesülés. Ha kidobnám külföld ország kellős közepére, nem kis összeesküvés elméletet szőve a sorsa ellen. Az lenne aztán a regénybe illő sztori.

Kalamajka, katasztrófa, új nyelv, új pénznem, új lehetőség, új bánásmód. Ha kiraknám egy idegen országba, oda, ahol sok a kávéház, negyedekben mérik a különböző országokat, minden ember mellett kutya gyalogol, a kocsik fordítva közlekednek, érthetetlen nyelven beszélnek, és a királynő kifejezés még nem ment ki a divatból. Vajon mi történne? Az ihlet bőséges áradata elvinné a tettek mezejére, és regénnyel a kezében térne haza. ?

Magamhoz tűztem a kérdés, és úgy járok már második napja. Mit akarok igazán? De egyelőre senki nem akar ki billenteni, se jobbra se balra. Se fel, se le. Nincs ki azt mondja, ne, de azt se, hogy igen. Én mondom csupán, hogy talán. Jó lenne. Igazából fergeteges lenne. Indulás.

Mivel már nincs veszteni való, a többi meg lényegtelen. A főhőst valahova ki kell taperolni! Azonnali (már ha esetünkben az “azonnal”, hónapokban mérhető) hatállyal! És, hogy hova? A három közül, hova a jó életbe rakjam ezt a félig átrajzolt figurát?

Hát majd a tollam eldönti.

A lényeg, a lényegbe zárva: Költözünk.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...