Mocskolódó érzelmek

Igazából már akkor beléd szerettem, mikor először megláttalak. Csak még nem tudtam róla. De már akkor sem tudtam levenni rólad a szemem. Figyeltelek. Titokban. Azt vártam, mikor ülsz mellém és mondod el a meséd. Vártam a pillanatot, amikor fény derül arra ki vagyok én neked.

Oda ültél. Át éltük a pillanatot. És kiderült minden.

Elképesztő régen írtam már le az érzéseim. Úgy igazán, őszintén, és tabuk nélkül. Nem is beszéltem ám róluk. Még akkor sem, mikor úgy tűnt, hogy most vallok. Nem gyóntam igazán, csak szavakat mondtam ki a számmal, de nem voltak mögötte érzelmek. Régen ez volt.

Ma a szavak kézen fogva sétálnak egy olyan jelenséggel a testemben, ami meghatározza a napom huszonnégy óráját, hetem hét napját, és gondolataim minden percét. A vérem éjjel-nappal kering bennem, szünet nélkül dolgoztatva ereim. Minden pillanatban érzem, hogy eljöhet az a valami. Eljöhet annak a kezdete, ami után én azt mondtam régen: Te egy narancssárga figura vagy a szürkék között.

Tudod, mikor az a valami felkapcsolja bennem a kis villanyokat, az izzók forrósága végig simítja belső szerveim és éget belülről a tudat, hogy ott vagy a világban, az én térképemen. És akárhova megyek, ott leszel, és lehet már én is akarom, hogy ott legyél.

Na szóval ültem a lépcsőn, és vártam, hogy oda gyere. Igazából nem tudom mi volt az első szavad hozzám. És utána is elég kevés dologra emlékszem, de azt tudom, hogy az egész fesztiválom feldobtad. És te voltál a fő szám, amiről nem akartam haza menni.

Évekig palástoltam a dolgot, hogy ne sérüljek meg. Lehet hiba volt, de lehet így ismertelek meg egészen. És jöttem rá, te akkor is utánam jössz, ha nemet mondok. Nem hagysz megfejtetlenül.

Na és, mi vagy nekem? – mindig is ezt akartad tudni. Sosem voltál a barátom. Úgy tettünk, mintha azok lennénk, de csak két egymást szerető ember állt egy fal mögött és morze jeleket küldözgetve ismerték meg a másikat; majd nyílt meg a lelkük minden egyes szóra és kimondott csoda hasonlatra. Szívük dobbanásaitól, pedig egy szép nap leomlott a fal. Nem hinném, hogy lenne több kérdés, amire ne tudnánk a választ. És, ha megkérdezed, igent mondok.

>A fél lábú pálcika ember; az meg besétált a házba, és bárány felhőket nyírbál az udvarán.<

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt