Az ördög Pradát visel

Mintha azt mondtam volna, kössünk szerződést az ördöggel. Azt viszont már nem említettem, hogy ez nem mindig jár pozitív dolgokkal. Főleg, ha nem olvastuk el a kis betűs részt. A pirossal írt kis betűs részt, ott a papír alján.

Mit jelent alkudni? Mit jelent érezni? Mit jelent csókolni egy olyan “lényt”, ami nem sokáig lehet a birtokodban és valójában csak egy könyvben létezik?

Véleményem szerint, és oda figyelj, mert lehet még sem olyan nagy monológ lesz, mint ahogy felvezettem, de az Élet is good. Az az, Life is good. És, hogy miért? Mert, amikor átesek egy ilyen határon, és amikor valaki átszakítja a határom, akkor jövök csak rá igazán, hogy még egy csomó mindent nem láttam a világból. Majd hallgatok erre, hallgatok arra, figyelek ide, meg oda, de egyszer sem fordul meg a fejemben, hogy bele kéne ülni a pillanatba és élni annak. Nem, csak a rohanás, meg az a felelőtlenség, ami átcsap megfutamodásba, mert az könnyebb, mint küzdeni.

Utálom a “végeket”, de ki szereti? A kifli vége is rossz, a kakaós csigáé is, lehet ezért kezdjük a végével és hagyjuk hátra a közepét. Az út vége ijesztő, mert utána szakadék jön, alatta az óceán, jobb esetben. És azoknak a filmeknek is szomorú a végük, amikben meghal a főszereplő. Meg a kapcsolat végek, közhelyes dumákkal. Ilyenkor azt kívánjuk bárcsak hazudnál inkább. De nem, bele nyúlunk egy sablonos gyűjteménybe, és mintha csak lottót húznánk, ami kijön. Te végig hallgatod, majd alig várod, hogy végre haza menj. Szinte felesleges volt az egész.

Amire soha nem volt szükségem:

- két év magányra: lehet, hogy nem voltam egyedül, de a lelkem szitkozódott.

- közhelyes dumákra: mert már kívülről fújom mind. Nem tudsz meglepni.

- fűre: anélkül is tudok relaxálni és hülye dolgokat hallucinálni, kitalálni, beszélni…

- egérre a szobámba: Csumi volt a neve. Két napig laktunk együtt. Aztán kimúlt.

- múltbéli traumára: van egy.

- egy nagy hibára: amit saját magam követhettem el.

- egy városra, ahol nem bírom a légkört: ott vagyok nap mint nap.

…még is megkaptam mind. De tudod mit, nem baj. Azt hiszem pont ezek miatt lettem, az, aki. És leszek is még.

Ami még rohadt szokatlan. Ez az egész úgy. A lelkem tönkre ment. Kell egy kis szabadság. Olyan alkotói magányosság, és kell egy kis fűszer a vérembe. Kell valami érzés, ami újra felkelti az érdeklődésemet a világ iránt. Mert most, ha végig sétálok a városban, a hideg ráz tőletek. Nem, nem ti vagytok a hibásak, csak én lettem megrontva. Kell egy kis izgalom, valami akció, valami édes és tiltott. Amitől újra azt érzem, hogy törvényen kívüli vagyok, és újra rólam beszélnek majd. De nem azért, mert szegény most bánatos, hanem mert “jesszus, te okoztad a Paradicsomban az Apokalipszist?”

Még azzal az ördöggel se alkudozz, aki benned lakozik, mert az is, csak egy-két napig tart. Kivéve, ha nincs más választásod, vagy vállalod a következményeket. Hideg vérrel lelket gyilkolni, ma már mindennapos dolog.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Helló, Béla vagyok! A bútor táborban dolgozom

Ne keress ott, Elköltöztem!

Védett férfiak kertjében ültem én