Egy város a Rómeóm

Hú, de rosszul voltam a napokban, azoktól a kérdésektől, amiket nem tudtam megválaszolni, vagy megválaszoltatni. Felborult a világmindenségem. A kicsiny boltom, s annak minden polcát, pedig kirabolták. Mindent elvittek. Nem túlzok, tényleg mindent. Az érzelmeket, a kacatkákat, az álarcokat, a félelmeket. Mindent.

Utaztam hát. Oda, ahol minden annak idején kezdődött. Ott voltam, majdnem egy teljes napot. Beszívtam minden porát és ízét. Először túl sok volt az ember, és meglepetten vettem észre magamon, hogy elég bénán kerülgetem őket kifelé, és meg is ijedtem. Már ennyire elszoktam volna tőlük? De, ahova én megyek még többen lesznek. Így hát igyekeztem beolvadni közéjük. De még így is úgy éreztem, kilógok.

A város, ahol minden nap van valami, amit ünnepelni kell. Ha felmész a főterére, szinte biztos, hogy találkozol olyan emberrel, aki szórólapot osztogat a “napi eseményről”. Elég nyomi erről beszélni, de komolyan mondom szerelmes vagyok egy városba, ahol nem lakhatok. Egy kicsit nyálas nekem a téma.

Úgy vagyok vele, mint a vízzel. Magában nem mindig szeretem, de ha teát csinálok belőle, és rakok bele jeget, isteni. Ha ott vagyok, beszippant és nem tudok ellen állni az utcáknak, az embereknek. Akik önmagukban nem vonzanak, sőt félek ha sokan vannak. Amikor együtt utazok idegenekkel, látom milyen napjuk volt. Imádom olvasni őket és az érzelmeiket, ami az arcukra ül a nap végére. Szeretem a sok boltot, a rengeteg új ruhát, amit háromféle variációban négyféle áron kaphatsz meg, minimális különbséggel. Szeretem, mikor ezen kell agyalni. És szeretem, amikor elkezd csendesedni az egész. Amikor érződik, hogy vége a munka időnek, és mindenki haza megy.

Azt érzem néha, hogy nincs rá szükségem. És jobb nekem nélküle; ha nem vagyok ott, alig gondolok rá. Nem is érdekel. Csak néha felröppen a gondolataimban, hogy most milyen jó lenne inkább az egyik parkjában ülni, mint a szobámban nézni a falat.

Olykor viszont rettenetesen fáj a hiánya. Fura kapcsolat a miénk. Nem mondanám, hogy se veled se nélküled. De azt sem tudom, hogy jobb nekünk külön, vagy rontsuk a világot együtt.?

(…)

Vicces, és néha gonosznak is érzem magam miatta, bár nincs miért. Akárhányszor a város határát súrolom, folyton megtalál egy öreg cigány asszony, aki jósolni akar nekem. Én vagyok oly kedves meghallgatom, hátha mond valami hasznosat, aztán lerázom, hogy nincs pénzem neki kávéra. Vannak még ilyenek. Ilyen apróságok, amik miatt kiemelten szeretem a várost. A fura öreg nénik, akik szintén engem találnak meg a buszon, vagy megállóban. Nem tudom, lehet van bennem valami öregasszony vonzó mágnes. Nem beszélve, hogy olyan művészi, bár ez néha fojtó tényező számomra, de olyankor kiugrunk a mindennapokból. És eltávolodunk.

Mindenesetre fogalmam sincs. Az egészről, de úgy igazán. Nem tudom, hogy valaha, mi fogunk még egymás agyára menni, és szűrünk le közös tanulságokat.? Vagy továbbra is, mint immáron egy éve átutazóként járok át rajtad.? Tök mindegy mi lesz a válasz, mert az egyik álmom te maradsz: Debrecen.

Öngyilkos kockavetők

Ma rájöttem arra, hogy, ha az ember igazán akar valamit. Megcsinálja. Csak egy kis erő szükségeltetik hozzá, ami valahonnan, mélyről jön. És, ha valamitől fél, bármit képes megtenni, csak hogy palástolja gyengeségét. Bármit.

Képes hagymát enni, hogy inspirációt adjon egy idegennek. Leveti ruháit, pedig irtó gátlásos. Kiabál azzal, akivel eddig, tíz éve békében beszélt. Képes és meggyilkolja a lelkét csak, azért, hogy azt érezze él, mert nem bírja elviselni a belső fájdalmát, mit okozott neki a másik fél. Értelmetlen dolgokat művel. De ő nem szánja tréfának. Hiába áttapos közben két emberen.

Vannak helyzetek, amikor még én is meglepődöm, és vannak olyanok, amikor nem tudok tolerálni dolgokat. Mert, ha én túl éltem, akkor ő miért nem tudja? Nem értem. Rá hagyom. Nem az én ügyem. Nem is hagyja, hogy az legyen. Tudod mit nincs is idegrendszerem hozzá.

Önös érdekből gyilkold meg éned, legyél azzá, ki józan fejjel, sosem lennél. Éld át. Majd nyílaljon beléd a felismerés, hogy “ez nem én vagyok”. Ez csak egy szörny. A butábbik fajtából. Te is buta vagy. Kockát dobálsz a járda szélén, mert azt képzeled Las Vegas egyik sétányán ülsz. Holott illúzió és fájdalom az egész, mi fantázia képet rajzolt beléd. Azt látod, ami mögé elszeretnél bújni. Azzá válsz, akiről tudod, hogy nem érdekli semmi. És közben elveszted az igazi arcod. Egy maradvány leszel csupán, akire alig ismernek már rá a barátok. Anyád, majd kérdez, te csak ordibálsz. Hiszed, hogy ez vagy Te, pedig csak nem bírtad elviselni a fájdalmat és tizenkettest dobtál a játékteremben és átnevezted magad egy időre. Azt gondolod ezt a hibát el kell követned, hogy tanulj belőle. Mindezt csupán, mert képtelen voltál szomorkodni még egy hétig, és képtelen voltál elfogadni a tényt, elhagytak. Néha többet ér, egy-két átsírt papírzsebi, mint huszonnégy tett és egy megsértett barát. A papír zsebkendőt kidobhatod, könnyebb lesz tőle a lelked, de mit kezdesz a tetteiddel, amiket már nem törölhetsz el sosem, és mind a számládra megy, és mit mondasz, majd a társadnak, hogy miért húztad ki hátából a kést, és áll most bokáig a vérben?

Kétezer tizenkettő.Negyedik hó.Huszonhat. Vallomás: Sérült vagyok. Egy kicsit mindenki sérült. Valaki jobban, valaki kevésbé. És valaki vállalja, valaki nem. Minden a szabályoknál kezdődik, amit magunkban hozunk, saját magunknak. A cél érdeke. Vagy a léc, amit le kell döntenünk. A lépcső, amin fel kell jutnunk a kastély tetejére. Olykor, már olyan sok a szabály, hogy önostorozunk, és vádolunk, de önmagunk. Mert valaki képes a saját szabályain túl járni, valaki nem.

Én elkövettem a legnagyobb hibát, hogy megszegtem a saját szabályom. Hogy milyen érzés? Először elképesztő rossz. És a spagetti tésztát a nyakam köré kívánom, hogy addig szoríts, míg beléd nem halok. Majd, megnyugszom. Később a felismerés: Így kellett lennie. Aztán, meg már nem is érdekel.

Folyamatosan boncolgatom magam belülről, hol mosolygom rajta, hol, pedig inkább elbújok. Amikor félre vágok, és ütőérre megy a játék, nem szép látvány még a lélek sem. Nem kell, hogy lássátok, majd jövök, ha már stabilizáltam a dolgot.

Ilyenek vagyunk. Egy kicsit mindenki ilyen. Valaki tud róla. Valaki nem. Valaki képes betartani a szabályokat. Valaki próbálja úgy megszegni őket, hogy örökre eltűnjenek.

Kócos, tornacipős szabadság

Valahogy úgy képzelem el az egészet, hogy egy narancssárga, színes csíkot húzó fagyi automata útrendszert rajzol nekem a zöld erdőben. Én meg sétálok, szappanbuborékokat fújva, a fáktól nem látom az eget, csak hallom a repülők hangját, és várom, hogy célba érjek már. Követem a csíkokat, és az illatot. Édes cukor, vagy méz, fahéj, és egy csipetnyi rum a távolból.

Úgy érzem magam néha, mint egy karakter, aki leakarja vetni magát egy felhőkarcoló tetejéről. De, ahhoz is több ezer kilométert kéne utaznom, hogy egy “Skyscraper” tetejéről próbáljam ki a “magas ugrást”. Meg amúgy is ilyenkor belém vág a felismerés, hogy: Minek? Ha már egy felhőkarcolós városban vagyok, nem az lesz a dolgom, hogy zuhanjak, hanem hogy bevessem magam egy kávézóba, vagy cukrászdába, ahol nem értem pontosan mit mond az ember, de illedelmesen elmutogatom, hogy “two két chocolate cake” lesz valami jeges teával. Nem értem mit beszél, de ha minden nap lemegyek, akkor egy délelőtt már érteni fogom minden szavát és nevetni fogok azon a viccen, amit a szemben lévő asztalnál mesél el a bácsika, minden egyes reggel.

És, mert érteni fogom őket, nem lesz félre értés, hogy azért jöttem, hogy átvegyem az Életstílusuk. Hogy akarok szippantani minden nap a tömegből egy cseppet. És kérek egy szeletet a sütijükből. És meg akarom fogni a parkjukat, ahol annyi gyerek szaladgál délutánonként. Majd ha már barátként tekintenek rám, vissza is mosolyognék szívesen egy-egy megjegyzésükre, hogy ma “milyen jól nézel ki.” Akkor már nem lesz kedvem zuhanni, csak járni köztük. Kelni, tenni, és aludni. Kávét szürcsölni, borozgatni, külföldi fagyit nyalogatni.

Sokszor nem érted meg, hogy nekem mit jelent a szabadság. Én nem fekszem össze a Sorssal, és nem vagyok hajlandó egy takaró alá kerülni a Végzettel. Nem fogok az Élettel ágyba bújni, csak, hogy érezzem élek. Én igazából, akkor vesztem el magam, belül, egy kicsit. Nem fogok ezekkel esti játékokat űzni, aki az én szobám ajtaján belép, az élő ember, és létezik, testben és lélekben, és nem csak egy könyvbe írt valami.

Az én szabadságom máshol van. A tornacipőmben. A hajamban. A tollamban. A lelkemben. Bennem.

Akkor érzem, hogy igazán élek, amikor lemegyek a lépcsőn úgy, hogy nem kiabál utánam anyám megint, hogy “már megint nincs ez meg ez..”, akkor amikor rám mosolyog egy néni az utcán, akkor, amikor dolgozom azért a valamiért. Akkor, amikor leszakítok önszántamból egy virágot, és elviszem a nagyinak. Akkor, amikor elnevezem az új tornacipőm.

És, ha szükségem lenne valakire, valami pár pillanatosra, nem kell erőltetnem, mert úgy is megszerzem magamnak. Ha akarom. Akkor cselekszem, amikor itt az ideje. És, akkor megyek el, amikor elfogytak a szappanbuborékok, és nincs több cukrászda a városban. Bekopogok valakihez, szappanos vízért, és elhívom egy sütire. Sétálunk, majd egyet és lehet még a Naplementét is lefotózzuk.

Minden csak egy kis varázslat kérdése, ami a világban nem létezik, de bennünk annál inkább.

Mocskolódó érzelmek

Igazából már akkor beléd szerettem, mikor először megláttalak. Csak még nem tudtam róla. De már akkor sem tudtam levenni rólad a szemem. Figyeltelek. Titokban. Azt vártam, mikor ülsz mellém és mondod el a meséd. Vártam a pillanatot, amikor fény derül arra ki vagyok én neked.

Oda ültél. Át éltük a pillanatot. És kiderült minden.

Elképesztő régen írtam már le az érzéseim. Úgy igazán, őszintén, és tabuk nélkül. Nem is beszéltem ám róluk. Még akkor sem, mikor úgy tűnt, hogy most vallok. Nem gyóntam igazán, csak szavakat mondtam ki a számmal, de nem voltak mögötte érzelmek. Régen ez volt.

Ma a szavak kézen fogva sétálnak egy olyan jelenséggel a testemben, ami meghatározza a napom huszonnégy óráját, hetem hét napját, és gondolataim minden percét. A vérem éjjel-nappal kering bennem, szünet nélkül dolgoztatva ereim. Minden pillanatban érzem, hogy eljöhet az a valami. Eljöhet annak a kezdete, ami után én azt mondtam régen: Te egy narancssárga figura vagy a szürkék között.

Tudod, mikor az a valami felkapcsolja bennem a kis villanyokat, az izzók forrósága végig simítja belső szerveim és éget belülről a tudat, hogy ott vagy a világban, az én térképemen. És akárhova megyek, ott leszel, és lehet már én is akarom, hogy ott legyél.

Na szóval ültem a lépcsőn, és vártam, hogy oda gyere. Igazából nem tudom mi volt az első szavad hozzám. És utána is elég kevés dologra emlékszem, de azt tudom, hogy az egész fesztiválom feldobtad. És te voltál a fő szám, amiről nem akartam haza menni.

Évekig palástoltam a dolgot, hogy ne sérüljek meg. Lehet hiba volt, de lehet így ismertelek meg egészen. És jöttem rá, te akkor is utánam jössz, ha nemet mondok. Nem hagysz megfejtetlenül.

Na és, mi vagy nekem? – mindig is ezt akartad tudni. Sosem voltál a barátom. Úgy tettünk, mintha azok lennénk, de csak két egymást szerető ember állt egy fal mögött és morze jeleket küldözgetve ismerték meg a másikat; majd nyílt meg a lelkük minden egyes szóra és kimondott csoda hasonlatra. Szívük dobbanásaitól, pedig egy szép nap leomlott a fal. Nem hinném, hogy lenne több kérdés, amire ne tudnánk a választ. És, ha megkérdezed, igent mondok.

>A fél lábú pálcika ember; az meg besétált a házba, és bárány felhőket nyírbál az udvarán.<

Fájl letöltés 100%

Nem szoktam ilyen blog bejegyzéseket csinálni. Nyálas. De most az egyszer kivételt tehetek.

Gyászidőszakban…

…szeretek csak úgy csendben eltűnni. Kell egy kis regeneráció. Hallgatás, és nem beszélés, na meg filmet nézés. Az viszont sok. És úgy minden félét. Megkeresni a megfelelő stílust. A megfelelő színészt. Ilyenkor bírom a tudatalattim. Hogy folyton álmodnom kell egy jó képű foltos fantáziájú, rohadt jó színésszel.

És újra megmentette a lelkemet: James Mcavoy

246649_177275705663573_177259508998526_455454_2829521_n Nem akarom még megmagyarázni, de miatta keresem az “X-men” énem.

Ő csábított újra a nevetésre. Egy akció filmben!!314959_242357399155403_177259508998526_677916_27172651_n

264422_182521605138983_177259508998526_481130_5649063_nÉs újra tudok ‘arckifejezni’. :D

Na jó, még nem az igazi, de az úton elindított, és habos Los Angeles, az újabb sztori a fejemben van. Le íR Lak.  !

Az ördög Pradát visel

Mintha azt mondtam volna, kössünk szerződést az ördöggel. Azt viszont már nem említettem, hogy ez nem mindig jár pozitív dolgokkal. Főleg, ha nem olvastuk el a kis betűs részt. A pirossal írt kis betűs részt, ott a papír alján.

Mit jelent alkudni? Mit jelent érezni? Mit jelent csókolni egy olyan “lényt”, ami nem sokáig lehet a birtokodban és valójában csak egy könyvben létezik?

Véleményem szerint, és oda figyelj, mert lehet még sem olyan nagy monológ lesz, mint ahogy felvezettem, de az Élet is good. Az az, Life is good. És, hogy miért? Mert, amikor átesek egy ilyen határon, és amikor valaki átszakítja a határom, akkor jövök csak rá igazán, hogy még egy csomó mindent nem láttam a világból. Majd hallgatok erre, hallgatok arra, figyelek ide, meg oda, de egyszer sem fordul meg a fejemben, hogy bele kéne ülni a pillanatba és élni annak. Nem, csak a rohanás, meg az a felelőtlenség, ami átcsap megfutamodásba, mert az könnyebb, mint küzdeni.

Utálom a “végeket”, de ki szereti? A kifli vége is rossz, a kakaós csigáé is, lehet ezért kezdjük a végével és hagyjuk hátra a közepét. Az út vége ijesztő, mert utána szakadék jön, alatta az óceán, jobb esetben. És azoknak a filmeknek is szomorú a végük, amikben meghal a főszereplő. Meg a kapcsolat végek, közhelyes dumákkal. Ilyenkor azt kívánjuk bárcsak hazudnál inkább. De nem, bele nyúlunk egy sablonos gyűjteménybe, és mintha csak lottót húznánk, ami kijön. Te végig hallgatod, majd alig várod, hogy végre haza menj. Szinte felesleges volt az egész.

Amire soha nem volt szükségem:

- két év magányra: lehet, hogy nem voltam egyedül, de a lelkem szitkozódott.

- közhelyes dumákra: mert már kívülről fújom mind. Nem tudsz meglepni.

- fűre: anélkül is tudok relaxálni és hülye dolgokat hallucinálni, kitalálni, beszélni…

- egérre a szobámba: Csumi volt a neve. Két napig laktunk együtt. Aztán kimúlt.

- múltbéli traumára: van egy.

- egy nagy hibára: amit saját magam követhettem el.

- egy városra, ahol nem bírom a légkört: ott vagyok nap mint nap.

…még is megkaptam mind. De tudod mit, nem baj. Azt hiszem pont ezek miatt lettem, az, aki. És leszek is még.

Ami még rohadt szokatlan. Ez az egész úgy. A lelkem tönkre ment. Kell egy kis szabadság. Olyan alkotói magányosság, és kell egy kis fűszer a vérembe. Kell valami érzés, ami újra felkelti az érdeklődésemet a világ iránt. Mert most, ha végig sétálok a városban, a hideg ráz tőletek. Nem, nem ti vagytok a hibásak, csak én lettem megrontva. Kell egy kis izgalom, valami akció, valami édes és tiltott. Amitől újra azt érzem, hogy törvényen kívüli vagyok, és újra rólam beszélnek majd. De nem azért, mert szegény most bánatos, hanem mert “jesszus, te okoztad a Paradicsomban az Apokalipszist?”

Még azzal az ördöggel se alkudozz, aki benned lakozik, mert az is, csak egy-két napig tart. Kivéve, ha nincs más választásod, vagy vállalod a következményeket. Hideg vérrel lelket gyilkolni, ma már mindennapos dolog.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...