Író sors

Ha író vagy, többet tudsz a világról, mint az átlag ember. Nem leszel egyből felkapott, sőt néha el is tűnsz majd a tömegben. Várva, hogy valaki kiemeljen onnan.

De közel sem ilyen “siralmas” a helyzet, mint az látszik. Az, hogy valaki tud írni, pardon, tud jól írni, egy földöntúli képesség. Tudja olyannak látni az embereket, ahogyan ők sosem néznek magukra. Persze ez titok marad. Ez az író személyes kis titka. Nem beszél.

És jóval többet tud, mint amit te gondoltál, hogy megmutattál magadból, mert minél jobban rejtegeted lelked előle, ő annál jobban beléd lát.

De mindez fétis, valakinek a kóros fóbiáit kielégítő tények. Szimbolikusan persze. Lehet, hogy nekem, lehet, hogy mindenkinek. Vagy pár embernek. Vagy az íróknak, esetleg a művészlelkeknek. Ez a sors kemény és megrázkódtató. Ha nem figyelünk eléggé, és kerekedünk felül rajta, bekebelez és nem csak a rabjává válunk, hanem rabszolgájává is.

Mert miféle törvény mondja ki, hogy a művészeknek egyedül kell lenniük? És ki írta egybe az írót a magánnyal? Azért, csupán, mert a sötét szobában fel jegyzett melankolikus műveket jó tanulni az iskolában, és mekkora feelingje van egy depressziós költő befordult gondolatainak? Nem csoda, hogy öngyilkos lett mind. Mi meg ezt tanuljuk. De bocsánat, egy percet sem akarok leszólni az ő munkájukból, jelentősége van mindnek. De csak, hogy az én szerelmi bánatomra se kíváncsi senki, úgy az övékre sem. Főleg, hogy már nem is élnek. Nekem meg nincs is szerelmi bánatom.

Oké, rendben van, hogy tanuljunk belőle, és ne kövessük el az ő hibájukat. Értem én. ettől függetlenül nem kéne egy poros szobában, gyertyafény mellett, az írógép hangos betűinek kattanásaitól bebolondulnunk. Írók vagyunk az ég szerelmére, nem öngyilkos jelöltek, vagy 21. századi mártírok. Sok mindent tudunk. Tény. Ebből rengeteget le is írunk. Megosztunk a néppel, hogy ne legyen buta, néha. Valaki figyelembe veszi, valaki nem. Mi is munkások vagyunk, mint a többi ember, nem sorsfordítók. Azok nem léteznek, csak legendák. A sajátunkat persze forgathatjuk, mint egy Rubik-kockát, ha van merszünk. Egyszerűen csak vessük le a papírra “mi a helyzet”, mi volt és mi lesz, ha így halad a világ. Aztán majd lesnek, hogy igazunk volt. Ennyi az egész. Ezt megtehetjük játékosan, viccesen, kicsit komolyabban, polgárpukkasztóan, a stílustól függ. Merjünk valakik lenni, még úgy is, ha néha a sablon szerint tényleg egyedül maradunk egy szombat délután.

Had osszak meg egy személyes történetet veletek: Olyan 7-8 éves lehettem. Általános iskolás, visszahúzódó a világot csigaszemmel szemlélő kislány. Szerdánként hittan óra. Kettő után a nagyi jött értem. Az, hogy mobil telefon a világba nem ismerték még akkor. Egy ilyen szerdán, két verekedő fiú miatt elmaradt a hittan óra. Nekem, pedig meg kellett várnom a nagyit. Majdnem egy órán keresztül kellett várakoznom a kihalt iskola udvaron. Haza nem indulhattam el egyedül. Elkezdtem félni. Kis kezeimmel erősen fogtam a kerítés rácsait és bámultam kifelé. Számoltam az autókat és a kanyart bámultam, hogy mikor fordul már ki végre a nagyi biciklije a sarokról. De nem jött. Fel sem bírtam fogni mi van most. Itt hagytak. Mindenki haza ment. nem tudom már pontosan mit éreztem, de elkezdtem sírni. Nagyon. Zokogtam az egyedülléttől. Lehet, hogy “nyomorékul” hangzik, de nem voltam az a vagány gyerek, aki neki indul a városnak egyedül, és mert úgy van, hogy jönnek értem… Az utolsó percekben, mert már untam sírni, letöröltem könnyeim, az arcom, de a szemem még égett, és rettentő piros volt. Mikor a nagyi meglátta, majdnem leszidott, hogy minek sírtam. Megmondta, hogy soha többet ne sírjak, hisz tudom, hogy jönni fog. (igen többször mondta, mivel ez az eset megtörtént még vagy háromszor) Azt hiszem, akkor dőlt el a sorsom, hogy én egyszer író leszek. És akkor égett belém, hogy ha egyszer valaki mellettem van és azt mondja, hogy jön, akkor jönni fog, és nem kell többet sírni. Csak várni.

Na meg nem is arról van szó, hanem arról, hogy ha ilyenkor “magányomban” maradok, legalább jut időm írni. Mert amúgy a sok tennivaló és a napok rohanása mellett nincs erre “sansz”. Sok a dolog na. Ilyenkor csak arról van szó, hogy folyton beugrik ez a sztori, hirtelen, belém hasít, hogy “óh már megint megtörténik.” De most már egyre kevesebb idő kell hozzá, elmúlik, és regenerálódik a lélek. Újra gondol, és újat tervez. Ekkor ülök le és alkotok kicsit. Levonom a következtetést és okítok.

És különben is, attól még, hogy egyedül vagyok egy nap, nem jelenti azt, hogy magányos is vagyok. És attól, hogy nem beszélünk, attól én még tudom, hogy szeret. Mert nem kell nekem a sablon szerint élnem, ahhoz, hogy boldog legyek. Lehet pont ez olyan jó benne, és pont ettől lesz különleges. És ettől lesz olyan “művészes”. (…)

Megjegyzések