Személyes vonzalom

Mint az íratlan tény: szeretem magamat. Szeretem, ahogy alkotok, de csak néha, mikor tényleg igazán oda figyelek. Meg úgy minden egybe. Külön.

Most az egyszer, igazán oda adtam a lelkem valakinek. Igazán hamar rájöttem, vagy is rá kellett jöjjek, valódi érzelmekről lesz szó. Mert mikor, próbált megbántani, olyat hasított a szívem közepébe, hogy azt hittem abban a könnytengerben fogok megfulladni, amit húzott maga után. ‘Az igazi érzelmek fájnak.’ De nem olyan vállveregetősen, hanem olyan teljesen, kés beléd, kétszer átforgatva.

Nem is tudom, mi a legfájdalmasabb. A hiány, vagy az, hogy nem beszélhetek. Nem beszélni. Rettenthetetlen kifejezés. Mikor annyi mindent akarok, mondani, és kifejezni, megismertetni. És nem lehet. Egy nyomorult blogbejegyzésben kell elmondanom, hogy fáj odabenn, és annyira össze vagyok zavarodva, hogy a ‘jó’ és ‘rossz’ között megszűnt létezni valami.

Őszintén reszketek az egésztől, mert már nem is érdekel. Túl sok volt ez. Csak legyen már vége. Mindegy hogy. Add vissza a függetlenségem, vagy vedd el az ártatlanságom, csak csinálj már valamit.

Az igazi szerelem hagyja, hogy a felek járják a saját útjukat, mert egy idő után úgy is megtalálják a másikat. Találkoztunk kicsit, ideje vissza térni a saját pályánkra. Azt hiszem.

Égek a láztól. Igen, mert szépen lebetegedtem így péntekre. Az arcom forró, a kezem langyos, a lelkem stoppol. Én várakozok. És elég volt. Hozok be vizes ruhát, vacsorázok, nem várok tovább. Mire? Egyáltalán van még ott valami, hogy érdemes róla beszélni? Csak azért, mert engem érdekelt még a dolog, hogy mi volt ez a két hét? Semmi, valószínű, mert csak felfújta valaki azt a lufit. Feleslegesen.

Tessék. Hablaty. Ennyi a betegséges fantázia. Valószínű, hogy amint elalszok félálomban még hallucinálni is fogok. Imádom a meghűlést.

Annyi biztos, hogy ma már csak lebegek a pihenésben, mert holnap ‘anya-lánya’ nap és alig várom már, őszintén. Ennyi lenne mély mondani valóm mára, és egy hétre.

Azt hiszem a közel jövőben meg fog szakadni a szívem, úgy hogy előre is bocsánat ha sokat fogok nevetni. Mindig nevetek, a komoly dolgokon, és ha valami igazán fáj.

És megtennéd, ha…

…nem várna otthon senki?

…nem kéne kinek beszámolni?

…nem kéne felelőség teljesen gondolkodnod?

…nem lennél huszonegy?

…nem akarnál magadnak egy rossz másnapot: Mi lett volna, ha…?

A feltételes módú “ha” kérdések szülik egymást; hogy feltételezetten, te képes lennél valamire, de valamilyen oknál fogva képtelen vagy megtenni. És az ösztön öl belülről. Ez vagy érdekel téged, vagy már képes vagy túlnőni rajta. Esetleg, (!) még nem is érdekel a dolog, csak jó tudni, hogy van még olyan, hogy akaratlan vágyakozás egy kusza pillanatra. De vajon ilyenkor mire vágyunk? Figyelemre, valaki mástól, érezzük azt, hogy még létezünk és látnak is minket és csodálnak. Csodálnának, ha lehetne. Közelebbről is. Mi is ezt tennénk, ha akarnánk.

A “miértek” és a tiszta lelkű mocskos gondolatú “hák” azért jelennek meg az életünkben, mert félünk valamitől.

A félelem két kaput nyit meg a lélekben. Vagy elmenekülünk és hagyjuk had irányítsa életünk egy láthatatlan erő, vagy szembeszállva, megmutatjuk, hogy igen is el tudjuk érni  azt, amikor már bátran állunk az érzelmek elé.

Van egy idő, ami után, már tökéletes az az egy, amikor már elég egy szó, egy kézfogás. Elég, ha csak nézhetnek, de nem érinthetnek többé. Elég, ha köztük jársz, de nem tartozol hozzájuk. Az tesz büszkévé, hogy nem azért bámulnak úgy, mert “milyen szívesen tűznének a listájukra”, hanem mert “milyen csodás, és elérhetetlen vagy”.

A belső szabadság a legjobb érzés a világon, amikor lelkileg ott szárnyalhatsz, ahol csak akarsz, és azt teszel, amit csak szeretnél. De igazából a kezed, csak egy ember foghatja meg.

Happy B.

000

Öhm. Boldog Szülinapot 21-es! :)

Kontraszt, kicsit másképp

Tokaj, hideg pince, édeskés bor, hordó illat az orrban, cigi, enyhe érzelmek.

Halk léptekkel, erősen kapaszkodva lesétálsz a pincében. Minden lépcsőfokkal egyre hidegebb és hidegebb van. Mire leérsz már az élő sál át is ölelte a derekad; és bele mosolyog a füledbe. Átlátszó kristály pohárban sárgán világító édes bor. Megszagolod, belenyalsz, incselkedsz vele. Milyen az ízed? Finom vagy.

Már nevettek. Szinte mindenen. Túl vagytok öt poháron is már. Feltámolyogtok, a melegbe. Elszívni egy száll cigit. Az időváltozás és az erős füst, a város illata bebódít. Gyengén szédülsz. Imádod. Főleg, hogy oda fordulhatsz hozzám, és cserfes csókot nyomhatsz sunyin a számra. Egyszer. Másodjára már a nyelvemmel játszol, és enyhén ajkam szélébe harapsz.

Egy utolsó slukk.

Séta a kihalt utcákon, kézen fogva, mosolyogva. Boldog vagy. Érzed, és nem csak a bor beszél már belőled. Lelkedben is érzed a bizsergést. A kis villanykapcsoló fényt vágott szíved közepébe és végig szaladt fejed tetejétől a lábad végéig. Beleremegtél és annyit bírtál tenni, hogy erősebben fogtad meg a kezét hirtelen, és hatalmas puszit nyomtál az arcára.

Szállodaszoba, nagy fény, nyitott ablak, friss levegő, utcán elhaladó kocsik zaja, madárcsicsergés. Tokaj jelen van. És van valami más is.

Táskádat nem törődöm módjára lecsaptad a szekrény mellé a földre. Észre sem vetted, de már ajkadon csüng és csókol. Nyelve a helyén, a tied mellett, és huncutul táncot járnak. Akarják egymást. Vágyat keltenek és késztetésre bíztatják a kezeket.

Hirtelen belekapaszkodik a pólód végébe, ráncigálja, tudja, nem kell már ez ide. Belemarkol csípődbe és nadrágod cipzárja felé téved egyik keze. Másikkal hajadba túr és nyakon csókol. Enyhén harap. Majd még egyszer erősebben. Rútul a szemedbe néz, és egy pillantással közli az áldozata vagy. Hallgatod, ahogy felsóhajt néha, miközben csókol. Egyre mélyebbről veszi a levegőt és szívetek egy ütemet ver. Lassan az ágyra fektet. Az édes súlyt, mivel rád fekszik, bármikor elviselnéd. Felsőddel játszik, fel-le hajtogatja, és ide-oda puszil egyet forró ajkával. Beleremegsz, amikor kezét végig húzza a hasadon, és megáll a combodnál. Izmaid összerándulnak, és belenyögsz halkan. Egy gyengéd görcs húzza össze fél oldalad, és ereszti el hirtelen, ahogy újra visszakerül a keze a helyére. A tarkója enyhén izzadt, imádod, ahogy odakaphatsz néha és piszkálhatod a haját.

Csókol. Füledbe súgja: szeretlek. Szemedbe néz. Nem hallasz már semmi mást, csak az ő lélegzetvételét. Az illat is már csak az ő testéből árad. Semmi mást nem érzékelsz rajta kívül.

Akarod. Persze. Tovább és tovább. Csak ne hagyja abba.

Ki sem néznéd belőle, hogy ilyesmire képes. Jelleme csendes és nyugodt. Most meg, erős kisugárzásától mozdulni sem bírsz. És érzed, tudod, hogy ő parancsol, és nem is akarsz egyszer sem nemet mondani.

Tekintete ide-oda csúszkál. Csókolna mindenhol. Szeret mindent benned. Téged akar.

Megkapott…

X-men, szuperhősök igenis léteznek

Mutánsok és szuperhősök igenis léteznek!

Csodálatos képességem, hogy megértem az emberek problémáit. De ti miért nem tudjátok megérteni (néha) az enyémeket? !

Több sebből is vérzik a dolog. Attól még, hogy nekem van olyanom, hogy ‘empátia’, nem biztos, hogy másoknak is lesz, felém. Nincs rá garancia. És attól, hogy megnéztem az X-men, az elsők című filmet, ami annyira áthatott, hogy most a szupererőm keresem. Nem lesz tőle látványosabb a dolog, ha csak oda képzelem, én fogok tudni róla. Az átváltozás még várat magára. Meg pár évszázadot. Nem utolsó sorban pedig, hiába elakarom mondani azt a fontosat, vagy nem figyeltek, vagy a nagyobb problémátok elnyeli az egész lényegét.

Hogy ettől, hogy érzem magam? Nem tudom, hogy dühös vagyok, vagy boldog, vagy csak szimplán zavar az egész? Legszívesebben színeket hánynék, és fekete-fehéret ordítanék. Majd bevennék egy rózsaszín rágót, rágcsálnám, amíg el nem megy az íze, majd elszívnék rá egy cigit, és kifújnám a gondot reggelig.

Én vagyok Batman. Ha eddig nem tudtátok volna. És bár a forgatókönyv meg van írva, és a szuperhősöknek ez a sorsuk, hogy bírják a lelki terepet, és örök “kárhozatra” ítéltettek. Vagány járgánnyal és technológiával dolgozva, fura “munkaruhában”, tuti földöntúli erővel mentsék meg az embereket, akik arra sem méltatnak néha, hogy megköszönjék azt. Siralmas kezdet, bonyolult kibontakozás, rettenthetetlen végkifejlett, a fő, hogy győzzük pattogatott kukoricával és legyen elég zsebkendőnk a sírós jeleneteknél. Ha a film közben, aggódásra adnánk okot, nem szükséges, ugyan is a végén a szuperhős mindig lelepleződik és össze jön azzal az ártatlan karakterrel.

Nem akartam befejezni, de

 the end

Szakítás a mindennapossal

Szakítottunk… Senki nem tudja még. Nem is tudom, hogy mondjam el. Biztosra veszem, hogy csalódottak lesznek, de hát most csak azért vele lenni, mert másoknak úgy tetszik, milyen az? Na szóval már nem találkozunk többet, nem látják majd rajtam a nagy hatást, és nem fogom többet várni, hogy lecsapjon időzített bombaként.

Viszlát magánéleti elegancia. Régen volt ilyenem. Most nincs. Elment. Itt hagyott, de lehet én voltam a szakító fél.

És ez most mit is jelent? Még annak idején, szépen divatos öltönyben besétált az ajtómon, köszönt, csókot adott, kaptam egy időpontot és mentem. Ott voltam a megbeszélt időben, szerelmesen vagy éppen dühösen, de átvészeltem. Aztán vártam míg újra megjelent. Volt, hogy este kopogott, mert úgy tartotta kedve. Valamikor meg csak írt egy e-mailt. Igaz virágot nem kaptam tőle, de mit várok egy nem létező tulajdonságtól. Mondjuk a lelkembe néha ültetett pár rózsát; és felgyújtott pár csillagot, míg nem figyeltem. Hiányzik mi tagadás. Néha naiv módón, bevallom, várom, hogy meglepjen és megjelenjen csak úgy az ajtómban megint, de tudom, hogy nem fog. Először is, mert elhagyott másodszor meg, mert nincs ennyi kreativitása, harmadszor meg, mert egy gyáva nyúl.

Ha jobban bele gondolok, lehet én akartam így, legbelül valahol. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy akkor meg miért fáj a helyén az üresség? Akkor csak akarom még, hogy elegánsan a részem legyen. Hiszen így létezik a lelkem. Most mintha egy szakadt hippi lenne, minden oldalról foltozni kéne, mert annyi rajta a lyuk. Hiába menő a maga kis virágos hajpántjával és jól áll nekem a stílus, így is szép vagyok :)), de kérem vissza az eleganciám véresen komoly jegyeit! Akarom, azt a pillanatot, amikor rám ordít, hogy veszed le azt a buta érzelmet, és öltözz át “aranyosba”.

Most magabiztosnak látszó dühös vagyok. A legdühítőbb, hogy nem tudom elmondani, hogy mi hiányzik! Le se tudom írni, mert milyen az? El akarom mondani szemtől szembe! Úgy érzem magam, mint egy néma. Mivel nincsen elegancia, nincsenek időpontok, csak lemondottak, és átrakottak, bennem meg egyre jobban felgyűlő mondanivaló, ami az őrületbe visz.

Megszakad a szívem.

Ha szakítsz a mindennapossal, mi a következő dolog, amit teszel? Megjegyezném, már túl vagy a folyamatos bulik, átivásán és átfüstölgésén, kiteregetted a szennyest. Mármint kimostad a piszkos ruháid. És csak vársz tovább. De tudod még egyáltalán, hogy mire? És mi a következő gondolat, aminek engedsz? Szakadatlanul megvárod, míg újra rád tapad a “trend”, vagy saját magad leszel divatdiktátor?

Soul’s

“Az embereknek vannak alapvető tulajdonságaik. Vannak a folyton rohanó, ambiciózus vakok. Vannak a depressziós filozofálók, a szerelem után kajtató hasztalan idióták, stb. Mint ahogy az állatok között vannak patások,hason csúszók,fákon ugrálók, mély vízben úszók, stb. Na ha állat lennél, te madár lennél. A benned lévő szabadságot szerettem meg.
Azt ahogyan eléred amit akarsz.”

>Inkább olyan, mint a fél lábú pálcika ember, aki egy házikó falának illesztette be azt az egyenest és most egyedül botorkál a fehér lapon.<

Kutya élete van az embernek

Kimentem a Napra leszűrni a lényeget. Jól jártam, mert eszembe jutott a cím, és össze állt a kép. A nap, amit úgy nem szeretek, továbbra is változatlan, egy fokkal arrébb, hogy ma mégis más valami. Megvilágosodtam. Látom a fényt, de sajnos mindezek mellett:

Vérzik az alkotás: Holnap meg kell kérdeznem a tanárom, hogy lehet neki olyan irományt beadni, amibe maximum csak 10piros jelet hagy és nem száztízet. És létezik olyan, hogy “jó cím”, “összefüggő mondat”, amibe nem lehet beleszólni, vagy keresztbe hosszába áthúzni.? Egyedi stílus én ráfognám, csak ne húzzanak skatulyába, mert akkor megfulladok. Most jó példa leszek ismét, mert megint mondok pár dolgot, aztán rakd össze valahogy, vagy figyelj és olvass értelmesen. Annyira azért nem vagyok bonyolult, és mielőtt tényleg vissza vonulok, had éljem ki magam még utoljára.

Nincs cigi, nincs pia, nincs élvezeti cikk: A héten elég volt. Befejeztem. (erre a hétre biztosan.) Nem kell több füst, több ármány, több “érfelvágás”, több okostóni, akik nálam jobban tudják, hogy cselekedjem, több “színes víz”. Nem hallgatok tovább, senkit és semmit. Kérhetnék már egy hét szabadságot, amikor nem másoktól kell várnom a megváltást, és nem kell fal mögé állni, hogy ne találjon el egy atombomba. ? Előre is köszönöm.

Mit fogtok velem kezdeni? Te még sosem kérdezted meg, miért Los Angeles órája van kitéve a lap topomon, és miért az aszerinti időjárás jelentés. Képzeletben ott lakom. De egy ügyes lélek mostanában teljes mértékig ide köt, és sétáltat. Nekem meg tetszik. Szeretem. Még szünetekkel is. De mit fogtok velem kezdeni, mikor majd szárnyra kapok és nem bírok megülni a fenekemen? Tudsz nekem olyat mondani, amitől már nem fogom akarni azt a vad világot? Vagy megvárom, míg te is akarni fogod.

7-es: Elmondjam a hetem, röviden és tömören? Dolgoztam, plusz voltam iskolában is. Élvezet volt mindkettő, megfelelő szarkazmussal. Majd a hosszú hétvégével a szürke köd is leszállt rám, és nem láttam nem hallottam semmit. Befestettem a hajam. És még mindig félvörös vagyok. Meg mogyoró barna. Aztán voltam elő szülinapon, meg egy majdnem koncerten, és azért majdnem, mert oda indultam, de nem oda érkeztem. Volt még kiborulás, meg mély csend, meg zenehallgatás, alkotás az is csak éppen hogy, meg Napfény, meg mosoly. Ja, meg sztárfotó. Mindent, amit elakartam mondani, bele kellett csomagoljam egy dobozba és rakjam el valahova a sarokba, vagy süljek meg vele együtt. Na körülbelül ilyen az, amikor nem mondhatom el azt, amit akarok. Kiborító. és Miéért? Nem szeretem, mikor belém fojtják a szót. Na, de majd… Egyébként meg azt mondta nekem valaki tegnap, hogy én két percben eltudnám mesélni a világtörténelmet, úgy adom az ívet. ^^ hadnemondjaksemmit. :D

Mit mond az alkotó? *És mennyire örül az ember, amikor talál egy csoki darabot a muffin belsejében.* Ez a mondat így átlagosan nem mond semmit. Viszont, ha azt mondom, hogy a muffin szimbolikája az Életnek, a csoki darab, pedig egy boldog pillanat. Akkor olvasd át még egyszer, egyből másabb ugye?

Búcsú: Magam sem tudom hova búcsúzkodom. Vagy mi célból, de “menni kell”. Egyelőre egy vonat választ el, attól az élettől, amit szeretnék élni. NA, nem az öngyilkosság gondolata foglalkoztat, hanem az a vonat, amivel elutazom oda, ahol szeretnék lenni. De, még ugye nincsen jegyem. Jegyre gyűjtünk.! :D egyelőre csak képzeletben. De erős a fantáziám. : )

Levelek Júliának:  Először is nézd meg azt a filmet. Príma. Másodszor, a héten több ezer “Júlia” vesztette el mosolya csillogását. Viszont biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, mikor mind visszanyeri azt. És, hogy mi okból vacillálunk annyit, mikor már egymás mellett vagyunk? És, miért nem hallgatunk másokra, amikor kioktatnak egy kapcsolatból? Valószínű azért, mert én sem szeretek sepregetni más udvarán, tán jobban tenné, ha ő sem nálam keresné az unaloműző játékait.

Én, azért írtam ma egy levelet Júliának. Azt véstem le a papírra, hogy majd, Veronába szeretnék nászútra menni.

Mondom

Mondtam már, hogy imádlak? Jó., mert nem.

Nem, az LA Baby, mégis tökéletes

“HŰHA. A trainspotting-os írásodhoz képest ez erőteljes visszaesés.” –Először is köszönöm a sajtó tanáromnak az erőteljes kritikát. Másodszor meg félig jó munkát végeztem, mert egy “hűhát” csak kicsaltam belőle. A meglepetés erejével támadok. Szokás szerint. Vagy nagyon jó vagyok, vagy nagyon sz*r. És hozzá fűzném, hogy nem voltam órán, de elmondtam volna, hogy nem tudok glosszát írni, se semmi olyan művet, ami skatulyába van téve. (hír, tudósítás, jegyzet…) Ez az én gyenge AnAlfaBétikám, ha műfajról van szó, vagy határidőről, besokkolok, görcsbe rándul a képzelőkém, és egy szó nem jön ki rajtam. Nem értek én máshoz, csak a saját gondolataim leírásához, néha cinikusan, néha “lágyabban”, olykor meg polgárpukkasztóan, legyen ez bármilyen ‘műfaj’ is. Nem akarok hülyének tűnni, azt hiszem publicisztika, (…) főleg,  hogy újságírásra járok… de olykor már annyira dobálózom a mondatokkal, hogy magam sem tudom, milyen műfajban foglalok helyet. Személyes önkifejezés. Mondanám én. De ezt a műfajt még nem találták ki. Úgy, mint a kreatív gondolkodás órát, az egyetemeken. Bár azt már lehet igen, csak nem tudok róla. Pedig az ráférne az emberekre néha. Utó iratként: kedves Tanár úr, megjegyezném, hogy egyébként tényleg észhez térített véleménye, és, hogy a közeljövőben ne adjak ki a kezemből minőségen alulit, kitűzöm a táblámra pár mondatát, ami bár fájóan hangzott, de igaz volt. ámen.

Amúgy meg utálatos egy szerda van. Nem vártam tőle sokat, de akkor is. Mi volt ez? Zuhanyzás közben (zuhanyrózsa beszélgetés), mert ugye ilyenkor jutnak eszembe a probléma megoldó kreatív gondolataim, és tíz perc víz ömleny után pikk-pakk helyre jönnek a dolgok. Még a kesze-kuszák is. Most viszont annyira fáradt voltam, hogy három perc után kimásztam, és kedvem sem volt kérdezni semmit.

Mégis aggasztott valami. A laptopomon túl sok az információ. Tömkeleg. És holnap jön hozzá a “dáktör” meggyógyítani. Igazából megfordult a fejemben, hogy elmentek mindent, mert az enyém, én gyűjtögettem, én alkottam; de míg fáradoztam vele, rájöttem, hülye vagyok a technikához, kihozott a sodromból, és úgy döntöttem mindent törlök. Tényleg mindent. Ideje új létet kezdeni. Újat gyűjteni, új lehetőségeket teremteni, és ajtókat nyitogatni. Tudom baromság az egész, mert mi az? Csak adatok, képek, zenék. De valahol ezek, életek, emlékek, érzelmek. Nem úgy megy az, hogy fogom és elégetem nagyanyám régi fotóalbumát, mert nem fér a polcon. Az azért fájdalmas egy dolog.

A másik meg: van ez a facebook. Lájkolásra meg minden. Ha “betetszikeltem” Los Angeles-t, akkor egyszer válaszol majd és küld értem repülőt, hogy elmenjek oda? Felveszi velem a kapcsolatot egyszer? És nem hagy itt a semmi közepén?

Ezután szépen eszembe jutott, hogy hosszú hétvége. És, hogy szerda van, nem péntek. Most meg várnád a csattanót mi? Nem elég az, hogy kitörlöm a “múltat”. Te is csinálhatnál olykor ilyesmit. Majd megkereshetnéd a magad Los Angeles-ét, és ha már előtted van, belájkolhatnád, mert minden kapcsolat egy mosollyal indul. : )

DELETE

Feelin’

10101

Úgy imádom, mikor nyáron a legnagyobb kánikula közepén hirtelen elborul az ég, sötét lesz a kert. Fújni kezd a szél, gyorsan lehűl a levegő és szakadni kezd az eső. Berohansz egy pulcsiért, rövidnadrágban és papucsba szaladsz ki esernyővel a kezedben, hogy lefotózd a vihar felhők mögül kikecmergő Napot. Ha szerencséd van még szivárvány is van. Lesed kíváncsian. Az sem érdekel, hogy lábujjaid lefagynak a vizes fűtől, fázol egy kicsit, de az érzés, amikor lenyomod a fényképező gombját és megörökíti életed legszebb pillanatképét. Felülmúlhatatlan.

Író sors

Ha író vagy, többet tudsz a világról, mint az átlag ember. Nem leszel egyből felkapott, sőt néha el is tűnsz majd a tömegben. Várva, hogy valaki kiemeljen onnan.

De közel sem ilyen “siralmas” a helyzet, mint az látszik. Az, hogy valaki tud írni, pardon, tud jól írni, egy földöntúli képesség. Tudja olyannak látni az embereket, ahogyan ők sosem néznek magukra. Persze ez titok marad. Ez az író személyes kis titka. Nem beszél.

És jóval többet tud, mint amit te gondoltál, hogy megmutattál magadból, mert minél jobban rejtegeted lelked előle, ő annál jobban beléd lát.

De mindez fétis, valakinek a kóros fóbiáit kielégítő tények. Szimbolikusan persze. Lehet, hogy nekem, lehet, hogy mindenkinek. Vagy pár embernek. Vagy az íróknak, esetleg a művészlelkeknek. Ez a sors kemény és megrázkódtató. Ha nem figyelünk eléggé, és kerekedünk felül rajta, bekebelez és nem csak a rabjává válunk, hanem rabszolgájává is.

Mert miféle törvény mondja ki, hogy a művészeknek egyedül kell lenniük? És ki írta egybe az írót a magánnyal? Azért, csupán, mert a sötét szobában fel jegyzett melankolikus műveket jó tanulni az iskolában, és mekkora feelingje van egy depressziós költő befordult gondolatainak? Nem csoda, hogy öngyilkos lett mind. Mi meg ezt tanuljuk. De bocsánat, egy percet sem akarok leszólni az ő munkájukból, jelentősége van mindnek. De csak, hogy az én szerelmi bánatomra se kíváncsi senki, úgy az övékre sem. Főleg, hogy már nem is élnek. Nekem meg nincs is szerelmi bánatom.

Oké, rendben van, hogy tanuljunk belőle, és ne kövessük el az ő hibájukat. Értem én. ettől függetlenül nem kéne egy poros szobában, gyertyafény mellett, az írógép hangos betűinek kattanásaitól bebolondulnunk. Írók vagyunk az ég szerelmére, nem öngyilkos jelöltek, vagy 21. századi mártírok. Sok mindent tudunk. Tény. Ebből rengeteget le is írunk. Megosztunk a néppel, hogy ne legyen buta, néha. Valaki figyelembe veszi, valaki nem. Mi is munkások vagyunk, mint a többi ember, nem sorsfordítók. Azok nem léteznek, csak legendák. A sajátunkat persze forgathatjuk, mint egy Rubik-kockát, ha van merszünk. Egyszerűen csak vessük le a papírra “mi a helyzet”, mi volt és mi lesz, ha így halad a világ. Aztán majd lesnek, hogy igazunk volt. Ennyi az egész. Ezt megtehetjük játékosan, viccesen, kicsit komolyabban, polgárpukkasztóan, a stílustól függ. Merjünk valakik lenni, még úgy is, ha néha a sablon szerint tényleg egyedül maradunk egy szombat délután.

Had osszak meg egy személyes történetet veletek: Olyan 7-8 éves lehettem. Általános iskolás, visszahúzódó a világot csigaszemmel szemlélő kislány. Szerdánként hittan óra. Kettő után a nagyi jött értem. Az, hogy mobil telefon a világba nem ismerték még akkor. Egy ilyen szerdán, két verekedő fiú miatt elmaradt a hittan óra. Nekem, pedig meg kellett várnom a nagyit. Majdnem egy órán keresztül kellett várakoznom a kihalt iskola udvaron. Haza nem indulhattam el egyedül. Elkezdtem félni. Kis kezeimmel erősen fogtam a kerítés rácsait és bámultam kifelé. Számoltam az autókat és a kanyart bámultam, hogy mikor fordul már ki végre a nagyi biciklije a sarokról. De nem jött. Fel sem bírtam fogni mi van most. Itt hagytak. Mindenki haza ment. nem tudom már pontosan mit éreztem, de elkezdtem sírni. Nagyon. Zokogtam az egyedülléttől. Lehet, hogy “nyomorékul” hangzik, de nem voltam az a vagány gyerek, aki neki indul a városnak egyedül, és mert úgy van, hogy jönnek értem… Az utolsó percekben, mert már untam sírni, letöröltem könnyeim, az arcom, de a szemem még égett, és rettentő piros volt. Mikor a nagyi meglátta, majdnem leszidott, hogy minek sírtam. Megmondta, hogy soha többet ne sírjak, hisz tudom, hogy jönni fog. (igen többször mondta, mivel ez az eset megtörtént még vagy háromszor) Azt hiszem, akkor dőlt el a sorsom, hogy én egyszer író leszek. És akkor égett belém, hogy ha egyszer valaki mellettem van és azt mondja, hogy jön, akkor jönni fog, és nem kell többet sírni. Csak várni.

Na meg nem is arról van szó, hanem arról, hogy ha ilyenkor “magányomban” maradok, legalább jut időm írni. Mert amúgy a sok tennivaló és a napok rohanása mellett nincs erre “sansz”. Sok a dolog na. Ilyenkor csak arról van szó, hogy folyton beugrik ez a sztori, hirtelen, belém hasít, hogy “óh már megint megtörténik.” De most már egyre kevesebb idő kell hozzá, elmúlik, és regenerálódik a lélek. Újra gondol, és újat tervez. Ekkor ülök le és alkotok kicsit. Levonom a következtetést és okítok.

És különben is, attól még, hogy egyedül vagyok egy nap, nem jelenti azt, hogy magányos is vagyok. És attól, hogy nem beszélünk, attól én még tudom, hogy szeret. Mert nem kell nekem a sablon szerint élnem, ahhoz, hogy boldog legyek. Lehet pont ez olyan jó benne, és pont ettől lesz különleges. És ettől lesz olyan “művészes”. (…)

Kiakasztom a fatáblát…

…eközben a recepciónál egy vén öreg néni, csíkos szatyorral a kezében, meg egy kis gördülős kocsival oda vánszorog a fiatal sármos latin amerikai beütésű portáshoz, majd ezt mondja: – Itt lehet válaszokat kapni a kérdéseimre?? – majd a latin amerikai komor szótlansággal, a bal kezével, a falra kiakasztott fatáblára mutat.

Ezúton szeretnénk közölni, hogy a blog határozatlan ideig, írói önkifejezés és hibás sorozatgyártás miatt szünetel. Megértésüket előre is köszönjük! A recepciótól további információt, kérjük Ne várjanak!

Vérnarancs, és ami még belefér egy csütörtökbe

Igyunk ma, a majdnem megtörtént eseményekre. A vágyakozásra, ami további várakozást kapott. A szobára, amihez extázisba kell esnem, hogy átrendezzem. A zenére, ami hangosan szól a fülemben. A sok karkötőre, amit ma unalmamban csináltam. Az angolra, amit még most sem tudok, pedig holnap írunk. Az izgalomra, amit most az egyik tanárom válaszára várakozás váltott ki kicsiny lelkemből. A rózsaszín körömre. Arra, hogy tudom holnap mit veszek fel, és ez már rekord nálam! A tavasz első napjára, ha még nem is nagyon mutatja magát.

CsinCsin

Ha ma őszintén kéne beszélnem, valószínűleg, tagadnék minden szót. Legalábbis azt a részét, hogy “tényleg nem baj, hogy ilyen önző vagy Te csütörtök.” De mindegy is. A sors fura játéka, hogy még ma is ironizál. Teljesen jó. Én ráérek. A türelmem jobb, mint pitbull kutyának napos csibék között. Megértési képességem Einsteinnel vetekszik. A többiről már nem is beszélek inkább. Mari néni megsült a pogácsa. Borítsa hamuba azt’ had menjek világgá. Köszönöm.

Hagynék ma egy levelet az Univerzumnak!

Kedves U!

Te ott valahol a magasban, vagy a mélyben, ki tudja már néha hol foglalsz helyet. Kérlek téged, ha nem túl nagy szívesség, és nem veszed rossz néven, és főleg ne vedd magadra, de vegyél ki egy nap szabadságot. Egy kicsit úgy érzem, mintha fáradnál, és nem lenne elég figyelmed. Vesztettél súlyodból, hanyagolod a jótettetek. És legfőképp piszkálod a hétvégéimet. Mert mi az, hogy “mégsem” és “most ne”? Ha kérhetem aludj ezekre egyet, és hagyj békén röpke 24 órára. Nem kell aggódnod a világot ennyi idő alatt nem tudom megváltani, hisz tudod. Nekem elég egy szív, kit hódítgatni szeretnék, szóval ha lennél oly szíves félre állni még meg is köszönném.

Ez, persze a jobbik verziója a dolognak. Ha mindez nem így történik kénytelen leszek téged a pokolra kívánni, és míg élek szitkozódni utánad, és többé nem engedelmeskedni.

Kedves Univerzum, megértésedet előre is köszönöm, egyenlőre (ma) nem mély tisztelőd: a véres valóság

Mi volt még ma? Hát úgy semmi. Egy karó angolból, és újra van net a gép teremben. Hurrá. Csupa olyan dolog, amitől szívem repdes, elszállok a boldogságtól. (remélem elég szarkazmust vittem bele) Nagyon igyekeztem, de csak nem jöttem még rá, mi a csodának kellett ma történnie, amiért nem történhetett meg az, amit én akartam volna. És miért kell nekem fél9kor Madonnát hallgatnom?

Légy jó mindhalálig, önkéntes

Egyszer az egyik srácom azt mondta, olyan megnyugtató érzés, hogy figyelek és vigyázok rá, mert így tudja, hogy meg sem kell szólalnia, má...