Depressziós kisvasutak

Miért akarunk minden áron ártani magunknak?

„Azt akarom, hogy ez is csak egy rossz vizsga legyen, ami előtt olyan ideges vagyok, hogy remeg a kezem. Nem bírok enni napokig. Szédülök, mérgelődöm és stresszelek. Majd miután vége, azt mondhassam. –Csak ennyi volt? Ezért görcsöltem hetekig?”

A kételyeink között mindig egy ilyen gondolat áll. Had legyen ez is csak egy rossz vizsga, amit nevetségesen mázlistán végig csináltunk. Nem bírunk várni. Nem bírjuk ki, míg megkapjuk az igent. Még idő előtt felfestjük az ördögöt a falra.

Depresszió – a szó, amit ha meghallunk a mély érzelmek kifejthetetlensége, a kínzó belső fájdalmak és a kételyekkel pusztító gondolatok jutnak eszünkbe. Sötét szobában ülve, meztelen testben próbálunk rájönni, mi az oka szomorúságunknak. Sajnálunk valamit, sírunk valami miatt, üvöltünk oktalanul. Olyan sokáig tart mindez, hogy a végén észre sem vesszük, miért vagyunk még befordulva a saját érzelmeinkbe.

Megzuhanunk. Akár egy perc alatt. Gyógyszereket szedünk olyan problémára, ami nem is létezik. Bizsergést érzünk, pedig csak a vonatok tévedtek el az agytekervényeinkben. A kisvasutas rossz helyre szállította a félkész érzelmeket. A boldogság hormonokat egy illetlen helyre öntötte ki, és nem is véletlenül érezzük magunkat belül romlottnak. Lelkünk azonnal összeomlik, mint egy rozzant épület. Szívünk kiszakad a helyéről. És már csak a magány jut eszünkbe, ami körbe vesz.

Diagnózis: Depresszió. Sosem hittem benne igazán, de addig nem is hiszed, hogy létezik, amíg el nem kapod. És addig nem is hiszel az ellenszerben, amíg le nem győzöd. Amíg nem akarod legyőzni. A belső félelem, miszerint az újra és a hasznosra vágyakozás bűn, felülemelkedik, bekebelez és összehajtogat, mint egy papírgalacsint. Mi marhák meg még hiszünk is benne, hogy létezik ilyen. A depresszió néha egy tévképzet. Amit csak azért találunk ki, hogy legyen mi mögé bújni, ha a világ bekopogtat hozzánk. Ha ártani akarunk magunknak megtesszük. Kérdés nélkül. Ha valami jó történik, egyből kérdezünk. A gyógyír pedig, saját magunkban rejlik. Egy kicsi részünkben, ami ott foglal helyet valahol a szív és a lélek között. Amit elég kevésszer használunk, ahhoz, hogy higgyünk benne eléggé. Akarat. Az ő kérdése az egész.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Látom te is ki vagy varrva

Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt