Villanyvezetéken ragadt léggömb

Újra vissza tértem. Újra vörös. De csak a fele. Kérdezték is, hogy miért. Mondjuk egyszerűen, mert így tetszik. ? Meg ,mert mostanság amúgy is nagy divat lett a dolgokat félig elvégezni. Ja, persze a hajamról beszélek, meg arról a sok tincsről, amit ott hagytam a fodrásznál, mintha csak egy kellemetlen csalódástól szabadultam volna meg. És ilyenkor kérdezem, minek akarom magam be tuszkolni egy szende kislány testébe, mikor belül egy forrongó második X-en átlépő egyed vagyok. ? Szóval miért? Mert nem láttam magam a tükörben, egészen péntek délutánig. Onnantól kezdve lavinát indítottam a lelkemben.

De nem csak ott. A szobámban, a szekrényemben. Az emberek közt. Az újságban. A pultos előtt. A tömegben. A tömegen kívül és belül. A buszon. A suliban. Az agyamban. Bár ott mindig is káosz volt és szerintem az is marad. Egy nagy kavargó, színes, néha szürke “gyilkosos”, gondolat.

És, hogy miért ragadtam le most egynél? És kapálózok manapság, mint a vízbe ragadt macska. Ki akarok lépni a saját szerepkörömből. Azt, amit az egyik év lerombolt, most vissza építettem a másikkal. A tervezőm szüneten van, így magam kell kezelésbe venni a dolgokat, és elég bénán rajzolok. Ezért néha kell pár szárnysegéd. Akik óvó szava csak az ellentmondásba és a “csak azért is”- ba sodornak. De így a jó. Pont így a jó.

Ne mond, hogy te nem érezted még, azt a maró érzést belül, mintha egy kis gömb futkorászna benned addig míg, be nem teljesíted annak az ellenkezőjét, amit az előbb tanácsoltak. ? “Vedd le a listáról!” Hát levettem én. De írtam helyette másik teendőt. De most komolyan, mintha a fekete listával nem ugyanúgy foglalkoznánk, mint a “normálissal”?

Sok mindent bebeszélünk olykor magunknak. Pölö, hogy rossz dolog kígyó “ubit” rakni a nutellára. (tökfinom) Vagy, hogy a szobámban nem élnek meg a növények. De nem igaz, mert a kaktuszok bizonyos egyedei mosolyogva beszélgetnek nap mint nap a kis sarokban. És semmi bajuk. –.-

Azt is bebeszélhetjük, hogy van hatodik, vagy hetedik, vagy nyo… na nem tudom mennyi, sokadig érzékünk és tudjuk, érezzük , mit kell tennünk. Igazából van vagy nincs. Valamennyi van, mivel még mindig itt vagyok, írok és alkotok, és még valaki ezt el is olvassa és benyom rajta egy “tetsziket”, és még Alex Vargas meg állja a helyét Jason Derulo mellett, akit had reklámozzak, most elég jó albumot állított össze. Szóval mindezek ellenére, még van toll a kezemben, létezik olyan, hogy megérzés. Nem kicsi, nagy és ijesztő .

Akarsz még hallani valamit? Úgy viselkedem mostanság, mint egy polgárpukkasztó, médiajelenségnek kiáltott, pattogó gumilabda. Fogadásból csináltam egy dolgot. De úgy tudják nem emlékszem semmire. pedig ,de. És általában emlékszem. És haragszom. Nem bírom a már eljátszott esélyeket. De van egy határ, amit csak akkor lépnek át, ha én akarom.

Mindenkinek van ilyen, mert egy határt csak akkor lép át valaki, ha a másik is akarja. Ettől függ mennyire szeretjük egymást. Te hány méterre húzod még, mire azt mondod végre, hogy “Na most telt be a pohár” mert tudod, hogy ez lehet ám, a végtelen előtt egyig is kitolni. És, akkor nagyon szereted.

..de vajon ő is?

hát, ha vissza tér határokat huzigálni, akkor ott csak van valami…

Filozófia

Olyan mintha mindegyik egy gyárból jönne ki és gumiból lenne, aki nyomásra felizgul. am meg belülről tele van olvadó műanyag részecskékkel. és egyszerre több funkcióra nem képes. mindegyikből gyártottak vagy 100at. kidobta őket a gép. felöltöztette és azt programozta beléjük hogy vetkőztessenek nagy mellű nőket. mind csak gyártmány. sok meg géphibás. vagy selejt. és nincs ki kicserélje őket mert megszűnt a gyár.

Az angyalok is néznek pornót

*Túl jó fej vagyok.” – mondtam anyámnak. *Túl jó fej vagyok én a férfiakhoz/férfiaknak* Majd nevetett, hogy már tizedszerre nézhettem végig páholyból lelkem darabokra hullását. El kell mondjam sokkal izgalmasabb volt, mint a Hamlet, vagy az Ember tragédiája. Ez az én katasztrófám, én éltem és higgyétek el teljes szívből átéreztem, a forgatókönyv minden egyes szavát. De, ha merek ilyet kijelenteni, nevetek rajta. Nevetséges szituáció az egész.

Ami csak azt bizonyítja, hogy készen állok már valami nagyobbra, csak az a valami nagyobb nem talál már meg. Addig meg kóválygok a mocskosabbnál mocskosabb szándékú lelkek között. És valamelyiknek megengedem, hogy a szintemre lépjen, valamelyiknek meg nem.

Nem felejtek, mert azt nem szoktam. Csak anyaggá gyúrom a fájdalmat és építek belőle egy tapasztalat kastélyt. Ez hülyén hangzik, de amikor velem szemben állsz és azt kérdezed, “Miért nem tartok veled?” Én meg rányögöm, hogy mert tudom mit akarsz tőlem, és nem vagyok benne a játékodban. Pislogsz egyet, nyápicnak nézel és sarkon fordulsz. De tudod mit, agyalsz rajtam, mert nem tudod, mit akartam, és milyen vagyok, és idegesít. Sok sikert, mert nem hiszem, hogy rá fogsz jönni.

Jut eszembe: Láttátok a Kabala pasi című filmet? Nem rossz, de, hogy az amerikaiaknak mindig ki kell találni valamit filmet, hogy legközelebb legyen mire fogni a csalódásunk okát. Na most létezik olyan, hogy Kabala csaj. Személy szerint ismerek egyet. (nem nevet, tényleg így van). Megismerkedik valakivel. Vele van egy darabig, majd a következő alkalommal a valaki összejön egy másik valakivel. A happy end garantált, csak nem neki. Szerencsét hozott valaki olyannak, akinek nem is biztos, hogy akart. Ez valahol szívás, valahol áldás. Én csak nevetek rajta, ő meg még nem szokta meg a helyzetét. Majd bele jön. :_D

Had térjek vissza lényegre. Nem viccelek, ha azt mondom, hogy mélyebbre szúrt most ez a kés, mint szokott. Nem tudom, hogy mert kimentem a formámból, vagy régen volt ilyen, vagy tényleg haladok a korral és vannak érzéseim. De piszkosul nehéz még lerázni magamról a csodás szavakat, és a lélekmelengető megnyugtató érintéseket. Főleg, úgy, ha  legközelebb egy lekezelő, “jössz, jössz, ha nem nem” mondatot kapok. Érdekfeszítő, milyen vágyakat mozgat meg bennem. Különben semmilyet sem. Olyat, hogy legszívesebben most ásnám el az összes értékem a kertben, egy borítékot hagyva anyáméknak a telefonszámlámra a pénz a kék dobozban a bögrém mellett találja, és repülőre ülni és már itt sem vagyok. Szánalmas, megrendítő és megalázó az egész. Ma sem értem még, hogy képes valaki így hozzá állni egy másik érző lényhez. Aztán meg még nem is emlékezni az egészre. A “Bocsánat” kifejezésről ne is álmodozzunk. Hol van az? Valahol elásva a telefonpénzem mellett.

És, hogy oda fenn miért szeretik ezt nézni? Mert az angyalok szeretik a pornót. Nekik az emberi lélek megrontása nem más lehet, mint kielégíteni a saját maguk unalmas szárnyas életét. Már ha tényleg fehér szárnyú áhítatos lények, mint, ahogy leírja őket a könyv. Biztosan élvezik, amikor csak egy kibelezett lelket láthatnak, amint fuldoklik a saját nyomorában, és egyedül maradt sötét vermében. Agytekervényei izgágán gondolkodnak, miért nem segít rajtuk senki. Az érzelmek folynak lefelé a csatornába elveszve a világ nagy zűrzavarában. Érzéketlen emberek születnek, akik megfogadják: “Nem hiszek többé, senkinek!” Ezt szeretitek igaz? Mert különben egy farokcsapásnyit azért enyhítenétek a fájdalmunkon, főleg akkor ha még imádkozunk is érte. Nem kérünk sokat, csak egy aprócska útmutatást és figyelmet. De biztos nem azt, hogy hatszázszor átéljük ugyanazt a sablon kudarcot. Ti meg odafentről hullajtjátok könnyeiteket, hogy szegények, de szenvednek. Sokat érünk vele, igazán.

Egy dolgot még tudok mondani válaszként az angyalok “nem adott” válaszára. Mert ugye csak beszélünk hozzájuk, meg kérdezünk, de ők meg csak premier plánból bámulnak. Hogy felőlem még tízszer végig nézethetitek az összeomlásom, akkor sem fogom megadni magam, És nem adom a lelkem, sem az érzelmeim! Én kaptam őket. Enyém mind.

 

UI: a blog bejegyzést egy furán összerakott karakter angyalnak, és Lady Gaga-nak köszönhetitek, vagy köszönhetem én.

Meztelenül a fejemben

Egyenletesen kapkodom a levegőt, a szívem Himalája méretűeket dobbant, szemgolyóm érzem, ahogy dagad és kiakar jönni a helyéről. Arcüregem ég, és duzzad. A lelkem kiszakad legbelülről.

Esküszöm hatszázszor átgondoltam, de most már nem tudom. Most már csak fáj és könnyezik a fránya test. Rázkódik, összecsuklik. Nem bír beszélni, csak bőg. Másra nem képes. Elfáradt. Beletörődött. Feladta és már nem is agyal, egyből kifakad, had legyen gyorsan vége, hogy később tovább léphessen.

Nem tudom hányszor jutott már eszembe, hogy én miért nem érdemlek meg két hétnél tovább tartó boldogságot? Mi olyat tehettem, ami miatt a földi ember legnagyobb büntetését kell átélnem? Mit vártok vajon tőlem? Lelkem kiszívjátok, testem kihasználjátok. Szurokban megforgatjátok, és mikor már elég piszkos és még akkor is ellenálok. Rájösztök valamire. Én más vagyok. És odébb álltok. És kezdődik előröl. Reszketés, rángatózás…

…de tudjátok mit, nem fogok beszélni. Akkor sem fogom elmondani mi van legbelül. Senkinek.

Vagy túl jó vagyok már? Olyan: vagy a “legkomolyabban, vagy sehogy effektus?” És miért nem álltok készen soha?

Valami olyannak láttok. Valami olyannak, ami éjt nappalt téve csak hallgat, vinnyog, öltözik. sminkel, vetkőzik, szeretkezik, és odébb áll. Nem törődik.

Én nem. Én beszélek és beszélek. Szeretek, és érzek. És a többi…, amit nem tapasztalsz meg , mert félsz odáig eljutni.

Tudjátok mit most először utálom az írást. Most először utálom a művészetet és azt, hogy alkotót csináltam magamból. Lassan olyan, mintha ez lenne a sorsom és folyton orra kell bukjak, hogy vissza üljek magányos szobámba, egy hülye sorozat elé, amit már ezerszer láttam. Újra belegondolva, megint csak egyedül vagyok. És egyedül nézek ki a fejemből, és nem ül még senki az ágyam sarkán. És csak alkotok. De mire?

És tudjátok mit akartok, egy időzített kurva kell?  Keressetek guminőt magatoknak. Vagy vegyél egy cicát a pláza sarkán. Az, hogy velem mi van, akkor már rég nem érdekel téged. Lehet el is felejtettél. Én meg meztelenül elképzellek e fejemben, és látom, hogy mennyire félsz. Azt is, amikor nem vallod be magadnak, hogy attól lettél fonalon rángatózó fabábú, mikor egy szép nap kijelentetted: “Nem szeretem, ha időpontra rángatnak.” Kérdezd meg magad. Mikor akarsz felnőni?

Sorry, de

Ez az Élet.

Depressziós kisvasutak

Miért akarunk minden áron ártani magunknak?

„Azt akarom, hogy ez is csak egy rossz vizsga legyen, ami előtt olyan ideges vagyok, hogy remeg a kezem. Nem bírok enni napokig. Szédülök, mérgelődöm és stresszelek. Majd miután vége, azt mondhassam. –Csak ennyi volt? Ezért görcsöltem hetekig?”

A kételyeink között mindig egy ilyen gondolat áll. Had legyen ez is csak egy rossz vizsga, amit nevetségesen mázlistán végig csináltunk. Nem bírunk várni. Nem bírjuk ki, míg megkapjuk az igent. Még idő előtt felfestjük az ördögöt a falra.

Depresszió – a szó, amit ha meghallunk a mély érzelmek kifejthetetlensége, a kínzó belső fájdalmak és a kételyekkel pusztító gondolatok jutnak eszünkbe. Sötét szobában ülve, meztelen testben próbálunk rájönni, mi az oka szomorúságunknak. Sajnálunk valamit, sírunk valami miatt, üvöltünk oktalanul. Olyan sokáig tart mindez, hogy a végén észre sem vesszük, miért vagyunk még befordulva a saját érzelmeinkbe.

Megzuhanunk. Akár egy perc alatt. Gyógyszereket szedünk olyan problémára, ami nem is létezik. Bizsergést érzünk, pedig csak a vonatok tévedtek el az agytekervényeinkben. A kisvasutas rossz helyre szállította a félkész érzelmeket. A boldogság hormonokat egy illetlen helyre öntötte ki, és nem is véletlenül érezzük magunkat belül romlottnak. Lelkünk azonnal összeomlik, mint egy rozzant épület. Szívünk kiszakad a helyéről. És már csak a magány jut eszünkbe, ami körbe vesz.

Diagnózis: Depresszió. Sosem hittem benne igazán, de addig nem is hiszed, hogy létezik, amíg el nem kapod. És addig nem is hiszel az ellenszerben, amíg le nem győzöd. Amíg nem akarod legyőzni. A belső félelem, miszerint az újra és a hasznosra vágyakozás bűn, felülemelkedik, bekebelez és összehajtogat, mint egy papírgalacsint. Mi marhák meg még hiszünk is benne, hogy létezik ilyen. A depresszió néha egy tévképzet. Amit csak azért találunk ki, hogy legyen mi mögé bújni, ha a világ bekopogtat hozzánk. Ha ártani akarunk magunknak megtesszük. Kérdés nélkül. Ha valami jó történik, egyből kérdezünk. A gyógyír pedig, saját magunkban rejlik. Egy kicsi részünkben, ami ott foglal helyet valahol a szív és a lélek között. Amit elég kevésszer használunk, ahhoz, hogy higgyünk benne eléggé. Akarat. Az ő kérdése az egész.

Újabb év, egy kád vízben

Befeküdtem a kádba. Pontosan olyan habosra csináltam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ahogy pocskoltam magamra a meleg vizet azon filóztam...