Tollak a levegőben

Minden ott kezdődött, hogy szakítottunk. Átéltem életem eddig legértelmetlenebb érzését, ami hozzá fűzött és semmi értelme nem volt még a könnyeknek sem, de azért akadt pár. Olyat állított rólam, amit még én magam sem hihettem volna el. Nem is hittem. Ezúton értesültem a tényről, hogy más vagyok mint a többi. Más vagyok, mint az egyszerű átlag gondolkodó gondterhelt ember. Én egy csipetnyivel többet teszek a problémákra és megeszem a sült krumplimmal.

Elkezdtem írni. Meg alkotni. Meg előhoztam az összes olyat, ami a lelkem legmélyén volt. Kiforratlan volt és nyers minden formájában, de éreztem ha tovább csinálom egyszer büszke leszek magamra. És még torta is lehet a dologból. (Azóta cukrász vagyok, ha minden igaz ;)

Egy idő eltelt. Ideje volt nagyban gondolkodni. Kicsiben élni, de nagyban álmodozni. Ez vagyok én. Meg egy nő, aki egy olyan lány álarca mögé van bújva, aki nem szól, ha baj van, csendes és senki nem hinné róla, hogy egy nagy alkotó. Egy lány, aki csak azért van a teremben,  mert mások is ott vannak. Azért nevet, mert viccesnek találja a semmit. Egy lány, aki tud rólad mindent, mielőtt  beszélnétek, és titokban kis kosárba pakolt kategória szerint.

Hogy miért csinálom ezt, Magam sem tudom, miért jó ez nekem? Miért bújunk egy “senki” háta mögé.? Nem vagyok ezzel egyedül. Nem csak én hordok álarcot, és nem csak én vagyok látszólag egy diák és közben egy karakán nőszemély tabuk nélkül. Jó ez nekünk, mert védjük a valónk, ha meg itt az ideje úgy is kibontakozunk. Mert ennek ez a rendje. Ha akarjuk, ha nem ez meg van írva egy olyan könyvben, amit sosem fogunk kézbe venni.

Olykor egyébként nehéz elhinni, hogy tud az ember maszk mögött élni. Nem fáj az néha? Kap-e mindig levegőt? Nem könnyezik tőle a szem? Vagy vérzik az orr? Nem lesz tőle maszatos a kéz? Könnyű, mivel m e g v a g y v e l e s z o k v a! És nem viccelek, egy idő után úgy kelsz fel, hogy önmagad adod köntösben. Tollakat hullajtasz a földre, a lábad nyomán rózsa nő, és kezeidből szeretet árad. De mindennek ára van. Magas bért fizetsz azért, hogy egy másik lény arcát magadra ölthesd. Főleg, ha az a másik te magad vagy. És önmagadnak adsz fel egy csekket. Majd írsz egy levelet, hogy fizetés emelést kérsz. Később egy felmondó levél érkezik, hogy kiszállsz és nem folytatod tovább, szerződést bontasz és ott állsz egy szál csupasz arcban és nincs mi megformáljon. Nincs alakod, csak a puszta lényed. Amit rejtegettél. Fizess, hosszabbíts szerződést, vagy szokj meg és ne dugd a lelked többé fehér festékbe, hogy angyalnak lássanak, mikor csak egy tollat hullató sült krumpli zabáló lény vagy. Nyiss ajtót magadnak.

De lehetőleg ne olyat, aminek kilincsén szürke, piszkos ujjlenyomatok vannak, mert valószínűleg abban a szobában több az álarcos, mint a tiszta lelkű lény.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Védett férfiak kertjében ültem én

Ha szivárványt akarunk látni, tűrni kell az esőt

Add kölcsön a pulcsidat